Értékelés:

Ginewra: 8

Brigyo: 8
Zsófiii: 8
xgirl: 10

össz: 34

xgirl véleménye:

Nekem, nagyon, de nagyon bejött ez a történet. Tetszett volt benne romantic, és jól le tudta írni az értéseket! Volt egy kicsi hiba, hogy úgy időben jobban el lehetett volna helyezni, és Bellát kicsit még részletezni, de ettől függetlenül nagyon jó lett!

Egy szirti sast szopogattam. Éreztem a vérének az ízét, a testének a melegét. Tőlem nem messze Emmett épp egy szarvast majszolt. Én jobb szeretem a nagytestű madarakat, már az utolsó cseppjeinél jártam. Természetesen nem ez a kedvencem, ahogy Emmettnek sem a szarvas. Az övé a medve, de azok itt Skóciában nincsenek túl sokan, így csak óvatosan lehet belőlük fogyasztani. Az én kedvencem a gepárd, de Afrika nem épp nekünk való hely, nem azért, mert a naptól elporladunk, egyszerűen csak feltűnőek lennénk. Ha a nap ránk süt, a bőrünk elkezd tündökölni. Nem tudok rá jobb szót, a csillog, az túl hétköznapi kifejezés. Hogy akkor honnan tudom, hogy a gepárd a kedvencem, ha nem voltam még Afrikában? Ez igazán egyszerű: kapcsolatok. Ezt nem akarom jobban kifejteni, mert ki tudja kinek a fülébe, gondolataiba jut, vagy látomásaiban jelenik meg.

Néztem, ahogy Emmett eszi a szarvast, ahogy a karjával szorítja, préseli ki belőle az utolsó cseppeket is. Láttam, ahogy a karján az izmok megfeszülnek, Teremtőm, milyen izmos! Szeretem őt, de mostanában valami furcsát érzek, amit korábban egyszer sem. Valami megváltozott kettőnk között. Tudom, hogy meg kéne beszélnünk, de még nem akarom, mert mi van, ha csak beképzelem az egészet? – Hát, abban az esetben is megváltozott valami, mert én régen nem képzelegtem.

Emmett befejezte az evést, felállt, megtörölte a száját és felém fordult. Én rá mosolyogtam, még ennyi év után is hálás vagyok, hogy megtaláltam. Ha ő nem lenne… nem tudom, hogy tudnám elviselni a vámpírlétet.

Elindult felém, és ekkor láttam a tekintetén, hogy ő is érzi, tudja, hogy valami megváltozott. Tehát nem csak képzelődtem.

- Baj van? – kérdezte gyengéden, mikor már előttem állt. Ez Emmett, én hiába mosolygok rá, őt nem tudom megtéveszteni. Lentebb hajtotta a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, vagy azért, mert tudta, hogy amikor ezt csinálja, nem tudok neki hazudni.

- Csak elgondolkoztam – feleltem. Látta, hogy nem akarok róla beszélni így nem kérdezősködött. Ezért is szerettem annyira. Nem egyszer előfordult, hogy ő jobban tudta, mit szeretnék, mi esne jól, mint én magam. És meg is tette. – Jól laktál? – kérdeztem tőle.

- Igen – és a nyelvével csettintett – nagyon finom, krémes-prémes volt – viccelődött, hát mosolyogtam. – És te?

- Szintén.

- Akkor mehetünk? – bólintottam.

Egymás mellett futottunk. Ha vámpírrá válsz, a fizikai képességeid sokszorosukra növekszenek. Például, gyorsabbak vagyunk az autóknál is - imádom a sebességet, akárcsak a bátyáim -, jobb a hallásunk, látásunk, szaglásunk, mint az embereknek.

Két évvel ezelőtt költöztünk Edinburgh-ba, nyolcan. Isabella Swan, pontosabban most már Isabella Hale-nek hívják, ő Edward párja. Forks-ban, az előző lakhelyünkön ismerkedtünk meg vele, három évvel ezelőtt.

Amikor először találkoztunk, nagyon utáltam, és a későbbiekben is, de úgy alakultak a dolgok, hogy egy évvel később Bellát vámpírrá kellett változtatni, hogy megmentsük az életét - én tettem vámpírrá -. Attól kezdve, valahogy jobban elviseltem, elkezdtünk beszélgetni, és úgy alakult, hogy jó barátnők lettünk.

A távolban feltűnt a ház. A mesékkel ellentétben nem középkori várak pincéjéban alszunk, és pláne nem koporsóban. Fújj, még a gondolat is…

Egyébként a vámpírok nem is alszanak. Ennek ellenére persze mindenkinek van saját szobája - pontosabban nem mindenkinek külön, hanem páronként - és benne ágy, meg minden más. Abszolút normális, hétköznapi berendezésekre kell gondolni. És nem, nincs a házban titkos szoba, ahol embereket mészárolunk le, és isszuk meg a vérüket. Sőt denevérré sem tudunk változni, bár érdekes lenne, az biztos. A fokhagyma meg nagyon finom a pizzán, persze mi már nem eszünk, de nem azért mert mérgező a számunkra. Egyszerűen csak, nincs rá szükségünk, és egyébként is, valamiért nem érezzük úgy az ízeket, mint az emberek. Az összes ételnek és italnak ugyanolyan, semmilyen íze van. Olyan, mint a színek között a szürke. Carlisle se tudja pontosan, hogy miért.

Az ajtón belépve, a többiek egyből felénk fordultak, láttam, hogy a Titanic-ot nézik éppen. Nem nehéz kitalálni, hogy nem Edward és nem is Jasper ötlete volt.

- Milyen volt? – kérdezte Bella. Emmett mögé lépett, felkapta, a kanapén átemelve magához húzta, és úgy tett, mintha megharapná a nyakát. Bella pedig eljátszotta, hogy elájul. Valószínűleg ez volt a válasz.

Hirtelen rám tört egy érzés, amit mostanában egyre gyakrabban éreztem, de most sokkal erősebben. Jasper is megérezhette, mert felém fordult és szemében hitetlenséget láttam.  Elfordítottam a tekintetem, kinéztem az ablakon, láttam az erdőt, a zöld fákat. Alice ekkor mellettem termett és megfogta a kezem, ránéztem. Tudtam, hogy tudja, hogy mit fogok tenni. Egyszerűen nem bírtam tovább maradni a házban, szükségem volt az esőáztatta erdőre magam körül, hogy megnyugodjak. Alice bólintott, én pedig elindultam. Kirohantam a házból, be a fák közé, de nem álltam meg. Futottam, és próbáltam nem gondolni arra, amit éreztem, sőt még most is érzek. Nagyon kellett figyelnem, hogy csak a körülöttem lévő erdőt lássam és érezzem.

Valamivel később megérkeztem a kedvenc helyemre, előttem több hatalmas fa állt, mind legalább száz éves, a törzsük roppant vastag. A fák közötti távolságot, bokrok és különböző növények töltötték ki, mint a színházi függönyök. Széthúztam, hogy be tudjak menni - szerettem ezek között a fák között lenni. Emmettel gyakran jártunk ide, neki is tetszett.

Ahogy bentebb mentem, észrevettem, hogy ő ott ül, az egyik fának támaszodva, és engem néz.

Meg akartam fordulni, és elszaladni, nem tettem, leültem én is a fűbe. Nem messze tőle, de nem olyan közel, hogy hozzám érhessen. Éreztem, hogy vágyódom utána, az érintése után, de nem ültem közelebb.

- Rose – szólt halkan, ránéztem. Láttam a szemében, hogy aggódik, hogy nem érti, miért futottam el. – Valami baj van – mondta, nem kérdezte. – Tudom, hogy van. Meg kéne beszélnünk.

Tekintete fogva tartotta az enyémet, de nem tudtam válaszolni. Próbáltam, de nem ment, képtelen voltam szavakba önteni az érzéseimet. Bólintottam. Ő közelebb húzódott, kezét a kezemre akarta tenni, de elrántottam. A keze megállt a levegőben, majd a földre hanyatlott. Szomorúan néztem rá, ő próbált rájönni, hogy mi történik velem. Pár percig csendben néztük egymást, nem tudtam elfordítani a tekintetem róla.

- Kérlek – súgta kicsit később. Hangja esdeklő volt. Valóban, őszintén kért. – Mondj valamit, Rose.

Sikerült, elfordítottam a fejem, átöleltem felhúzott térdeimet, és fejemet a karjaim közé hajtottam. Nem akartam megint ránézni, és azt sem akartam, hogy ő rám nézzen. 

Azért nem jó, ha ennyire szeretsz valakit, mert kiszolgáltatottá, könnyen sebezhetővé válsz. Noha Emmett nem élne vissza az érzéseimmel direkt, azzal, hogy itt van, mégis ezt teszi. Nem gondolkodni jöttem ide, ennek ellenére ezt teszem.

Válaszolni akartam neki, de nem tudtam. Többször is nekikészültem, de egy hang se jött ki a torkomon. Megráztam a fejem.

- Később – suttogtam.

Hallottam, ahogy feláll és elmegy.

Emmett itt hagyott.

Egyedül maradtam az erdőben, körülöttem az állatok élték életüket. Élték… ők életben vannak, én már halott vagyok. De egy halott nem érezhet ilyen fájdalmat.

Hallottam, ahogy valaki széthúzza a növényeket, éreztem Alice illatát. Nem mozdultam, ott maradtam az oldalamon fekve, összegömbölyödve a fűben. Nem tudtam megállapítani, hogy mennyi ideje ment el Emmett.

- Rose – mondta Alice, és éreztem, ahogy kisimít egy hajtincset az arcomból. Kinyitottam a szemem, ő előttem térdelt, szemeiben féltés csillogott, értem aggódott, tudtam. Felültem és átöleltem.

- Ó, Rose – suttogta, és a hátamat simogatta, hogy elmúljon a remegésem. – Rose, ne butáskodj, nem gondolhatod komolyan – mondta továbbra is suttogva. De ő is olyan jól tudta, mint én, hogy komolyan gondolom.

- Gyere haza, kérlek – mondta, mikor már egymással szemben ültünk. Lehet, hogy már órák óta nem is szóltunk egy szót sem.

- Még maradok – ráztam a fejem.

Ő bólintott.

- Ne mondj a többieknek semmit, kérlek.

- Rendben. De ígérd meg, hogy hazajössz.

Meglepődtem azon, amit mondott de bólintottam. Még egyszer megölelt, majd ő is elment.

Én még mindig az utolsó mondatán gondolkoztam. Biztosan látott valamit, ami miatt ezt mondta. De nem tudom elképzelni, hogy ne menjek vissza a többiekhez. Összezavarodtam, nem is kicsit. És ez egyáltalán nem jellemző rám, mindig magabiztos vagyok, és határozott. De most össze vagyok zavarodva, és tudom, hogy egymagamban nem tudom tisztázni ezt az egészet. Meg kell beszélnem Emmettel. Ehhez erőt kell gyűjtenem, vagy nem tudom… valamit tennem kell, hogy ki tudjam mondani, amit érzek. Amit még magamnak se merek teljesen bevallani.

Úgy éreztem, mintha minden elsötétült volna. Tudom, ez olyan depressziós, és én ezt nem akarom, nagyon nem. Valamit tennem kell, hogy ez megoldódjon, hogy elmúljon. Mintha csak erre várt volna, láttam a levelek között, ahogy a felkelő nap sugarai utat törnek maguknak. 

Megkönnyebbülve dőltem hátra a fűben, és néztem az eget, már amennyi látszódott belőle. Erőt gyűjtöttem, tudtam, hogy mit kell mondanom, már csak az eltökéltség hiányzott.

Végül, mikor úgy éreztem, hogy eleget gyűjtöttem, felálltam. A napra néztem, már nem sok látszódott belőle. Az esőfelhők majdnem teljesen eltakarták, de azt láttam, hogy dél már elmúlt. Csak halványan jutott el a gondolataimba, hogy az időérzékem komolyan megromlott az elmúlt huszonnégy órában.

Kibújtam a bokrok ágai között, majd szélsebesen rohanni kezdtem egyenesen haza. Jól esett, hogy éreztem a szelet az arcomon és a sebesség.

Mielőtt megláthattam volna a házat, egy légáramlat felém sodorta Emmett illatát. Tovább futottam, pár pillanat múlva már a házat is láttam a tisztáson. Ahogy közeledtem észre vettem, hogy ott ült a lépcsőn. Láttam rajta, hogy feszült. Elfogytak a fák, sétára váltottam, lépésben közeledtem a lépcső felé, Emmett felé. Ő felállt, és lesétált, karba fonta a kezeit a melle előtt. Én meg csak álltam előtte és a szemeit figyeltem. Zavart volt, nem tudta, hogy mit érzek, mit gondolok.

- Szia – köszöntem neki, kicsit mosolyogva. Ő csak biccentett.

Ezzel az egy mozdulattal újra rám zuhant a bizonytalanság, ezt ő is látta, leeresztette a karjait.

Nem néztem rá, meg akarta fogni a vállam de elugrottam.

- Rosalie – suttogta, és a hangján érződött az a bizonytalanság, amit én magam is éreztem. Ránéztem, szemeiben szomorúságot láttam, az előbbi bizonytalanság mellett. – Kérlek, beszélj hozzám.

- Várj még egy kicsit – mondtam, majd őt kikerülve felmentem a lépcsőn és bementem a házba. A nappaliban csak Alice és Jasper volt, köszöntem nekik. Ők visszaköszöntek, de nem állítottak meg. Nem hívtak vissza, hogy megkérdezzék, hogy vagyok és, hogy minden rendben van-e. Felmentem a szobánkba, egyenesen a fürdőszobába. Végignéztem magamon és láttam, hogy a ruháim milyen piszkosak, gyorsan ledobáltam őket majd beléptem a zuhanyfülkébe. Megengedtem a meleg vizet, és hagytam, hogy lemossa rólam a sok koszt, abban reménykedtem, hogy a gondokat is sikerül lemosnom. De azok nem akartak eltűnni.

 Jól esett a víz alatt állni, élveztem, ahogy a fejem búbjától indulva végigömlik rajtam a víz.

Hallottam a fülke ajtajának nyílását, tudtam, hogy ki áll mögöttem. Megfordultam és ránéztem. Ő egészen bejött a fülkébe, de a ruhái rajta voltak, vizesen tapadtak a testére.

- Mit csinálsz? – kérdeztem, mert nem értettem, miért jött ide utánam.

- Muszáj beszélnünk.

- Itt akarsz beszélni?

- Itt talán nem tudsz elmenni mellettem.

Ebben igaza volt, beszorított. Tönkretenni meg nem akartam a zuhanyzófülkét, figyelembe véve, hogy a múlt héten kaptuk Esme-éktől. Nálunk a zuhanyzófülke fogyóeszköznek számít. Nem mintha verekednénk benne.

- De…

- Nincs de Rosalie, valami baj van, tudom. Tegnap abban maradtunk, hogy meg fogjuk beszélni. De te nem jöttél haza, és mikor Alice egyedül jött vissza hajnalban is, én utánad akartam menni, erre ő azt mondta, hogy maradjak, mert ha most utánad indulok, akkor mindent tönkretehetek.

Nem feleltem, erre nem tudtam volna mit mondani.

Ha Emmett megint megjelent volna az erdőben, Alice szerint elrohantam volna. Ezért ígértette meg, hogy hazajövök. 

- Hol voltál Rosalie?

- De hiszen tudod.

- Ott voltál ma délutánig? Nem mentél sehova?

Döbbenten néztem rá, a kérdései számon kérőek voltak. És ő folytatta.

- Miért akartál olyan gyorsan megfürdeni? Találkoztál valakivel?

És ekkor megértettem, miért olyan dühös.

- Emmett – próbáltam nyugodt maradni -, félreérted…

- Dehogy értem félre, nincs ezen, mit félreérteni – szakított félbe idegesen. Nagyon rosszul viselem, ha félbe szakítanak.

- Neked mégis sikerült – mondtam, és már az én hangomon is érződött, hogy dühös vagyok. Mielőtt bármit is válaszolhatott volna, folytattam. – Nem találkoztam senkivel, nem tudom honnan vetted ezt a baromságot, de nagyon gyorsan verd ki a fejedből – mondtam, és egy dühös csapással elzártam a még mindig folyó vizet. Ki akartam menni onnan, de hiába, Emmett nem mozdult. Ezért újra megnyitottam a vizet, háttal fordultam Emmettnek, fogtam a tusfürdőt, de mielőtt egy cseppnyit is tettem volna a tenyerembe ő megragadta a vállamat két oldalról. Maga felé fordított, lehajolt így a feje pont a vízsugár alá került, dühödten zárta el a csapot.

- Rosalie, válaszolj nekem őszintén. Szeretsz még?

Ha azt mondom, meglepődtem, finoman fogalmazok. De láttam rajta, hogy ez egy nagyon fontos kérdés számára, komolyan gondolja. Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én vagyok az, akinek ezt kéne kérdeznie.

- És te? – láttam rajta, hogy megzavarodott.

- Hogy?

- Te szeretsz még?

- Rosalie, mi a baj? Miért maradtál az erdőben ilyen sokáig?

- Ne aggódj, egyedül voltam – feleltem unottan, hogy már megint itt tartunk. Évekig eljátszadozhatnánk így, mindig csak a kérdések, válaszok meg nincsenek.

- De igenis aggódom, miért maradtál ott?

- Megijedtem – mondtam halkan. Igazat mondtam neki. 

- Mitől? – a dühe helyét immár a féltés vette át, és a megérteni vágyás. Nem tudtam tovább magamban tartani, és már nem is akartam.

- Attól, amit éreztem – elfordítottam a fejem. Emmett levette bal kezét a vállamról, kisimított egy vizes tincset az arcomból, majd újra felemelte a kezét és most a bőrömön simított végig az ujja hegyével. Elérte, amit akart, ránéztem.

- Mondd el – kérte, és kezét az arcomhoz érintette. Legszívesebben belefektettem volna az arcom, de nem tettem. Most komolyan beszélünk, és azt úgy nem lehet.

- Elbizonytalanodtam veled kapcsolatban, és ez nagyon kiborított. Azért maradtam az erdőben, mert nem volt erőm visszajönni. Amikor Alice megérkezett, jobban lettem, magamra találtam. Én kértem meg, hogy ne mondjon nektek semmit.

- De ha jobban lettél, miért nem jöttél vele?

- Mert nem akartam. Szükségem volt ennyi egyedüllétre ahhoz, hogy most tudjak veled erről beszélni. Mikor az erdőben kérdezted, láthattad, hogy egyszerűen nem tudtam válaszolni neked. Nagyon összezavarodtam, te is tudod, hogy nem jellemző rám az ilyesmi. Teljesen új érzés volt, és nehéz volt feldolgoznom, elfogadnom, úrrá lennem rajta.

- Ezt értem, de mi bizonytalanított el velem kapcsolatban?

Megint elfordítottam a fejem. Így, ahogy itt álltunk, mindketten vizesen - igaz ő ruhában -, már egyáltalán nem tűnt valóságosnak az, amit korábban éreztem. Nem akartam kimondani, mert azzal visszahoznám, megidézném, és lehet, sose tudnánk megszabadulni tőle. De muszáj, nem tehetem meg, hogy nem mondom el neki, tudnia kell. Ránéztem.

- Úgy éreztem, hogy neked jobban tetszik Bella, mint én!!

- Megőrültél?!

Ennyi volt, egy szó és bennem minden darabokra robbant. Iszonyú dühöt éreztem, de ő továbbra sem engedett el. Kirántottam magam a karjai közül, és ugyanazzal a lendülettel kitörtem a kabin üvegét is, de legalább már nem ért hozzám. Ő még mindig a fülkében állt, én már a csempén, a talpaim alatt recsegtek az üvegszilánkok. Még most is meglepettséget láttam a szemében, de már megbánás is vegyült bele. Nem akart megbántani, tudtam, hogy nem. De mégis…

Felém mozdult, de egy lépés után megtorpant.

Lehajtotta a fejét, a válla megereszkedett. Döbbenten figyeltem. A karjai a teste mellett lógtak, nagyon megbánta, amit mondott, és tudta, hogy hiába kér bocsánatot. Nem mert közelebb jönni, félt, hogy még jobban eltávolodok tőle.

Rossz volt így látni, ezt az oldalát csak én ismerem, és én se látom túl gyakran. Kétszer láttam eddig. Nem is bánom, nem szeretem ilyen bánatosnak, majdhogynem elesettnek látni.  Szeretem őt. Tudom, hogy ő is szeret. Azt is, hogy véletlenül sem akart megbántani. Csak félrecsúsztak a dolgok. Úgy meglepődött, hogy egyből kimondta, amit gondolt, nem gondolkozott. De milyen kapcsolat az, ahol előbb át kell gondolni mindent, mielőtt kimondjuk? Persze tudtam a választ. Ezek vagyunk mi, Emmett és én. Ilyenek vagyunk. Heves a természetünk, nem is kicsit. Ezért is szeretem őt ennyire. A hangulatunk lobbanékony, mindkettőnké. 

- Rose… - szólt halkan Emmett -, én szeretlek.

Csak a fejét emelte fel, a teste nem mozdult. Bizonytalan volt, nem tudta, mit fogok reagálni, várakozóan figyelt.

Szeretem őt, minden porcikám azt akarta, hogy átöleljen. Már szinte fájt, annyira vágytam az érintésére.

- Én is szeretlek – mondtam ki végül. Az arca azonnal felderült, majd elrugaszkodott, engem a karjai közé kapott, és már csak a fal állított meg minket. Hangosan csattantunk neki, de nem számított. Szorosan öleltük a másikat, mintha több évszázada nem találkoztunk volna. Fejemet a mellkasán nyugtattam, ő pedig ráhajtotta az övét. Így álltunk, ki tudja meddig. Végül Emmett szólalt meg hamarabb, de nem távolodtunk el egy milliméternyire sem egymástól, ugyanúgy álltunk.

- Tudod mire gondoltam? – kérdezte, éreztem a hajamon, ahogy mozog a szája.

Megráztam a fejem.

- Azt hiszem, ideje lenne elmennünk Svájcba.

Néhány évente, egy időre elköltözünk a többiektől. Valamelyik országban kibérelünk egy házat, egy elhagyatott helyen. Legtöbbször erdőkben, vagy erdők közelében. De ez más, ez nem bérelt házikó, ez a kettőnké. Alice-tól kaptuk nászajándékba. Az Alpokban van, erdőben, a hegyet szinte egész évben hó borítja, gyönyörű.

Kicsit hátrébb hajtottam a fejem, láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Elmosolyodtam. Szerettem azt a házikót, az volt a kedvencem az összes helyünk közül. Ő tudta ezt.

Ekkor Alice hangja hangzott az ajtó mögül, a szobánkból.

- Segítsek pakolni? – kérdezte a megszokott vidámsággal. Én csak nevetni tudtam, Emmett is velem nevetett.

- Máris kidobsz minket? – kérdeztem tőle.

- Nem, de a gépetek este indul – felelte. Emmettre néztem, láttam, hogy ez neki is új információ.

- Húgi – szólt most ő, és engem elengedve bement a szobába, ahol – a hangokból ítélve – Alice már hozzá is kezdett a pakoláshoz. – Mikor is megy a gépünk, amire voltál olyan jó, és helyet foglaltál? – kérdezte rosszat sejtve.

- Már mondtam, ma este. A többiek is mindjárt hazaérnek, hogy elköszönhessetek tőlük – mondta. Én is átmentem a szobába, egy köntösbe bújva.

Láttam, amint a szekrényem előtt áll, és az ágyon már egy hatalmas halom ruha várakozik. Ekkor megjelent Jasper is, vállán a snowboard lécekkel. A fal mellé állította, majd pár pillanattal később újra bejött, ekkor már a hozzájuk tartozó cipőket hozta és egy kulcscsomót. A dzsip kulcsát. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy az én kocsim még mindig nem a hegyekbe való. Egy tűz piros BMW M3-m van, imádom. De a sportkocsik nem a hegyekbe valók.

- Ne aggódj – mondta Jasper, megérezve a szomorkodásomat. – Majd én vigyázok rá.

- Hogyisne – ellenkeztem. – Még csak az kéne. Nem, te vigyázz csak a sajátodra. Az enyémmel meg ne is foglalkozz – nem sértődött meg, tudta, hogy nagyon féltem a kocsimat. Rajtam kívül senki sem vezetheti, még Emmett se.

Hallottam, ahogy lefékez Edward Volvo-ja, és rögtön utána Esme Ferrarija is megérkezett. Alice egy pillanatra megállt a pakolásban, majd felénk fordult.

- Carlisle is rögtön itt lesz – és már újra a ruháim között válogatott. Nem bírtam tovább visszafogni magam, elindultam Alice felé. Láttam, ahogy Emmett a nem létező bajusza alatt mosolyogva elindul az ajtó felé, Jasper követte. Rosszat sejtettek.

- Alice, én is össze tudom pakolni a ruháimat – kezdtem, és próbáltam kedvesen beszélni. Ő rám nézett. – Tudod, hogy nem szeretem, mikor ezt csinálod – mondtam bocsánatkérően.

Szélesen elmosolyodott, ez Alice. Az én abszolút ellentétem.

- Tudom – mondta továbbra is mosolyogva. Elkezdtünk nevetni. Végül mégis segített a pakolásban. Kicsit később Bella és Esme is csatlakozott hozzánk. Rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Esme nagyon szomorú volt, hogy elmegyünk, de megértette. Bellával – szerintem – kedvesen beszélgettem újra, elmúlt az ellenszenvem.

Ettől függetlenül útnak indultunk.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2009.10.31. 15:07 lilián00 Ez 1kicsit unalmas vóóót xD