Evelyn szemszöge:

Egy dologban voltam biztos. Meg akartam őt ölni. A karmaimmal elegáns inget hasogattam, márványkemény, jéghideg bőrt karmoltam. Őrjöngtem, nem volt rá jobb szó. A fogaim a kőkemény vállakba mélyesztettem és tépni akartam, de észrevettem, hogy ő, Edward Cullen nem védekezik. Csak feküdt alattam, tökéletes arcán egy gyerek értetlenségével, miközben épp szánalmas életétől akartam megszabadítani, amiért ezt tette az édesanyámmal.

Lazítottam a fogaim szorításán, és undorodva lehátráltam róla.

- Evelyn, ne!

Alice néni érkezett, vetett ránk egy rémült pillantást, majd mintegy önkéntes áldozatnak felajánlva magát, kis híján az egész karját a számba nyomta és úgy próbált meghátrálásra kényszeríteni. Nem kellett sokat győzködni, mentem én magamtól is, közben dühösen prüszkölve igyekeztem eltüntetni az émelyítő vámpírszagot az orromból.

Megfordultam és berobogtam a házba. Visszaváltoztam emberi formámba és az első szavaim hangosan és ellentmondást nem tűrően törtek elő a torkomból.

- Tüntesd el innen, mielőtt visszamegyek és leszedem a fejét!

Ugyanis nagy volt rá a kísértés.

Edward szemszöge:

Alice felrángatott a földről, ahol addig érzéketlen, ám nagyon is megrendült kősziklaként feküdtem.

- Tüntesd el innen, mielőtt visszamegyek és leszedem a fejét! – Nem akartam hinni a fülemnek. Ez Bella hangja, nem lehet másé, és azok a szemek…

- Evelyn – mondta Alice, miközben a szakadt ingem vizsgálta. – Nagyon hasonlít rá, igaz?

- Evelyn – ismételtem döbbenten.

- Neked Ms. Black, ocsmány vérszívó! – kiáltotta ki dühösen.

Alice csak a fejét csóválta.

- Ez reménytelen – bökött végül az ingemre, míg én továbbra is Evelyn nevét ismételgettem magamban.

Minden jel arra utalt, hogy ő valóban nem Bella, főleg a farkassá változása győzött meg erről. Hihetetlenül gyönyörű volt, még a szaga ellenére is.

- Venned kell egy új inget, aztán menjünk a kórházba – mondta Alice. – Megmondtam, hogy ide feleslegesen jössz!

- Totálisan kizárt, hogy ez a mocsok betegye a lábát anyához! – hallatszott a házból.

- Evelyn, ne gyerekeskedj! – válaszolt neki Alice.

Evelyn szemszöge:

Alice néni egy áruló! Volt képe azt mondani a tetű vámpírnak, hogy várja meg a mi házunkban, amíg szerez neki egy megfelelő inget, hiszen anya nem láthatja abban, amit lekarmoltam róla. Már bántam, hogy nem szedtem ki a jéghideg kőszívét.

Mindenesetre én otthagytam a fenébe, és besiettem a kórházba. Újra elkapott a rettegés, hogy mi lesz, ha későn érek oda, de ahogy anya szobája elé értem, már hallottam a szívének szaggatott dobogását és az apró nyögést, ami elhagyta a torkát.

Összeszorult a szívem. Anyánál erősebb nőt soha nem ismertem, mindig ő volt a példaképem. Megannyi baleset érte, hiszen, ahogy Alice is mondogatni szokta, úgy vonzza a szerencsétlenséget és a veszélyt, mint a mágnes, de soha egy jajszót nem ejtett ki a száján.

Az orvosok szerint hatalmas fájdalmai vannak, még a fájdalomcsillapítók ellenére is, amivel teletömték a testét, már ezek sem segítettek. Anya szenvedett, a szemem előtt haldoklott és én nem tehettem semmit.

Egy valamit kivéve.

- Szia, anya! – robbantam be a szobába jókedvet és gondtalanságot színlelve.

Nehezen tudnék elképzelni borzalmasabb látványt, mint anya legyengült testének, a karjából kiálló csöveknek és a rengeteg ijesztő orvosi műszernek a képe, én mégis igyekeztem erősnek maradni. Sírni ráérek akkor, mikor épp nem vagyok vele.

- Eve, kicsim – zihálta anya, és a fájdalmai ellenére mosolygott. – Már megint itt vagy? Mondtam… - nagy levegőt vett, az ajkai megfeszültek egy hirtelen fájdalomhullámtól, majd mintha minden rendben lenne, folytatta –, hogy szórakozz egyet a barátaiddal. Miattam, nem kell besavanyodnod.

Erre is csak ő képes. Állandóan azzal nyaggat, hogy menjek bulizni a barátaimmal, és hogy ne töltsem nála az időmet.

- Anya – forgattam a szemem. – Egyáltalán nem savanyodok be. Épp a moziból jövök, komolyan.

- És mit láttál? – kérdezte.

- Rómeó és Júlia – vágtam rá. – Tudod, ez egy új feldolgozás, de a történet a régi. Csupa ósdi szöveg, arról, hogy nem élhetünk a szerelmünk nélkül. Tiszta hülyeség!

- Ezt csak azért mondod – mosolygott gyengéden és ingatta a fejét –, mert még nem voltál szerelmes.  

- Remélem nem is leszek – vágtam rá sötéten. – Habár, akkor sem fogom leszúrni magam, csak, mert a pasim megmérgezte magát. Azt hiszem, én túlélőtípus vagyok.

Ez sokkal nagyobb hazugság annál, hogy moziban voltam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy túléljem anya halálát.

- Azt hiszem, ezt tőlem örökölted – gyengén felkacagott, majd a hangja elhalt. Ijedten pillantottam rá, egy újabb, erős fájdalomhullám jeleit kutatva, ám nem a gyötrelem okozta a reakciót. Anya szemei a hátam mögé meredtek. – Edward?

- Bella.

Edward szemszöge:

Mindig is utáltam a kórházakat, a szenvedő emberek gondolatai kis híján az őrületbe kergettek, ez azonban csak egy kis kórház volt, kevés szenvedő emberrel és az ő gondolataik sem voltak túl zavaróak. Alice némán haladt előttem, és mutatta az utat.

- Rómeó és Júlia. Tudod, ez egy új feldolgozás, de a történet a régi – hallottam Bella hangját. – Csupa ósdi szöveg, arról, hogy nem élhetünk a szerelmünk nélkül. Tiszta hülyeség.

- Ezt csak azért mondod, mert még nem voltál szerelmes – rádöbbentem, hogy a második hang volt Bella. Rekedt és szenvedéssel teli.

Alice megtorpant az ajtó előtt.

- Ne sajnáld! – figyelmeztetett. – És ne viselkedj úgy, mint egy gyászhuszár! Legyél vele kedves!

Némán bólintottam és beléptem a szobába, de a látványra nem voltam felkészülve.

-… én túlélőtípus vagyok.

Először a lány vonzotta magára a tekintetem, az ágy szélénél térdelt, két karját az ágyra támasztotta, és enyhén ringatta a testét ide-oda. Az egyrészes, rövid ruha gyengéden követte a csípője vonalát.

- Azt hiszem, ezt tőlem örökölted.

Ránéztem az ágyra és többé le sem tudtam venni a szememet onnan. Egy középkorú, csontsovány nőt láttam, akinek már a sejtjeiből áradt a szenvedés. A hófehér arcán megfeszült a bőr a néma kíntól, mégis nevetett.

Amikor találkozott a pillantásunk a nevetése elhalt, a szemei elkerekedtek, ahogy bámult rám. A csokiszínű ragyogás erősen vágta az agyamba az igazságot, amit eddig nem akartam elfogadni.

- Edward? – kérdezte elhalón.

- Bella – mondtam ki a döbbenetes igazságot, miszerint az előttem haldokló nő az én Bellám volt.

Bár a vonásai elmélyültek, a szája szélén egy ránc húzódott végig, mégis Ő volt az. A karomba akartam kapni, magamhoz szorítani és a fülébe suttogni, hogy nem lesz semmi baj, mégsem tettem. Nem tudtam volna újra hazudni neki, igenis baj lesz, hiszen haldoklik. Alice szerint akármelyik nap bekövetkezhet.

- Szuper! Már csak ez hiányzott!

Evelyn felállt, majd közém és Bella közé lépett.

- Mi a frászt keresel itt? Megmondtam, hogy tűnj el!

A szemeiből, amelyek a megszólalásig Bella szemei voltak, áradt a gyűlölet és a megvetés, amit irántam érzett.

- Eve, kicsim! – Bella hangja továbbra is rekedt volt és szelíd, mégis a lányának vállai megereszkedtek, mintha ordított volna. – Kérlek, ne légy goromba!

Evelyn továbbra is rám bámult, az ajkai lélegzetelállító mosolyba húzódtak és Bella felé fordult.

- Anya, azt hiszem, ez a természetemből adódik. A gorombaságot nyilván apától örököltem – visszafordult felém, és a mosoly nyomban eltűnt az arcáról, helyette csak komor szomorúságot láttam. – Úgy értem, hogy miért tiszteltél meg bennünket a jelenléteddel? Korábban a tudtodra adtam, hogy nem szívesen látott vendég vagy errefelé!

Míg én döbbenten bámultam rá, Bella újra felnevetett.

- Evelyn! Ne haragudj, Edward. Elég szabad szájú lány, de nem úgy gondolta.

- Pontosan úgy gondoltam! – vágta rá Evelyn. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem róla, megérintett az a mérhetetlen kétségbeesés, ami belőle áradt.

- Bella! – Alice volt, aki belibbent, olyan közvetlenséggel, mintha nem percek óta készülne a belépőjére.

Mosolygott és én rájöttem, hogy nem láttam mosolyogni azóta, hogy rám talált.

- Alice, köszönöm! – Bella felemelte a remegő kezét, Alice máris ott termett és megfogta. – Nem kísérnéd el Evelynt egy kávéért? – kérdezte végül, de engem nézett. – Nekem beszélnem kell Edwarddal.

Alice bólintott, láttam a szemeiben a fájdalmat, majd mosolygott, és Bellától ellépve átkarolta Evelyn derekát.

- Gyere, Eve! Iszunk egy kávét!

A lány vetett rám egy utolsó szúrós pillantást és elindult.

- Megnézem, ahogy te kávézol – morogta az orra alatt, majd kimentek.

- Gyönyörű, nem? – kérdezte Bella, nyilván észrevette, hogy bámulok a lány után.

- Igen – ismertem be. – Olyan, mint Te, Bella!

- Oh, Edward – mosolygott rám. – Olyan… fiatal vagy! – rekedt kis nevetést hallatott. – Én meg olyan öreg!

- Ez nem igaz! – feleltem lágyan, majd közelebb léptem az ágyhoz.

A hideg kezemmel megérintettem sápadt, beesett arcát, majd elsimítottam egy arcába hulló, selymes hajfürtöt.

- Alig változtál – hazudtam halkan.

- Te beszélsz? – nevetett megint. – Én… bizonyára kíváncsi vagy, hogy miért hívattalak – keményen összeszorította a száját és behunyta a szemét. Szinte hallottam a sikolyt, amit elfojtott, majd kinyitotta a szemét. – Kérni akartam tőled valamit, mivel holnap meghalok, Edward.

- Dehogyis – tiltakoztam gyorsan. – Ne beszélj…

- Alice látta – vágott közbe. – Holnap délután meghalok. Ez már biztos.

„Alice látta” – dübörgött a fejemben. Olyan nyugodt volt a hangja, annyira beletörődő, miközben legszívesebben ordítottam volna. Törni-zúzni akartam, elpusztítani valamit, és mintha Bella kitalálta volna a gondolatomat, azt mondta:

- Csak rajta, kész megváltás lenne, ha te ölnél meg.

- Tessék? – szisszentem fel, és még az ágytól is elhátráltam. Ezt akarja kérni? Nem! Szó sem lehet róla! Ez…

- Csak vicceltem! – az ajkain fáradt mosoly ült, a szemei visszafojtott nevetésről csillogtak.

- Vicceltél? – kérdeztem értetlenül.

- Látnod kellene, hogy milyen képet vágtál! Nem, amit kérni akarok, az ennél nagyobb.

Elkomolyodva, aggodalommal teli tekintettel bámult rám, és nekem eszembe jutott, amit korábban kért tőlem.

- Változtassalak át? – Most, ebben a helyzetben már nem tűnt lehetetlennek. Haldoklik, és bármit megtennék érte, ha életben maradhatna. Akár ilyen áron is. – Rendben, megteszem!

Megint nevetett, majd a nevetést mintha elvágták volna, fájdalmas nyögés tört fel a torkából, az egész teste összerándult.

- Hát, ezzel már elkéstél! Az huszonhat éve volt, én már… nem akarok vámpír lenni.

- De… - miért, akartam kérdezni, aztán mégsem tettem. Ő viszont kitalálta a dolgot.

- Nélküled nem sok értelme lenne – rázta meg a fejét. – Te meg én… az már régen volt. Most már megértettem, hogy soha nem működött volna. Nem voltam elég jó…

- Ne! – vágtam közbe dühösen. – Mondd, hogy nem hitted el, amit akkor mondtam! Egy hazugság volt! Szerettelek, akkor is, szeretlek, most is, de…

- Hagyjuk ezt! – emelte fel a hangját. – Alice elmondott mindent. De ennek már vége. Én lezártam magamban.

- Szeretlek – mondtam könyörgőn, feloldozást kérve az összes elkövetett hibámért. – Sajnálom, ami…

- Semmiség! – mondta. – De kérlek, hallgasd meg, mit akarok mondani! Evelynről van szó.

- Igen? – kérdeztem. Próbáltam figyelni rá, de gondolatban már a halálomra készültem.

Véget ér hát a létezés nélküli életem, az önsanyargató szenvedés… végre.

- Azt akarom, hogy vidd el Evelynt a rétünkre. Holnap, mikor én… elmegyek, nem akarom, hogy itt legyen. Szeretném, ha elvinnéd, és mesélnél neki pár dolgot.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés