Alice néni mellettem szobrozott, miközben pocsék kávét ittam a kórház büféjében. Csak arra tudtam gondolni, hogy mit csinálhatnak ezek odafent. Vajon anya bevallja, hogy még mindig szereti őt? Nem hiszem, soha nem alázná meg magát ennyire, főleg nem egy olyan szemét kedvéért. Edward Cullen, hihetetlen. Miért jött ide? Úgy éreztem, ebből semmi jó nem fog kisülni.
Egy hajtásra felhörpintettem a kávét, majd Alice nénire néztem.
- Ennyi volt! Most már visszamegyek!
- Eve, talán még várnod…
- Nyugi, mérséklem magam, különben is, láttad, hogy a jövőben szétrúgom a seggét? Ugye, hogy nem?
Felpattantam és elindultam felfelé.
- Tudod, hogy a te jövőd nem látom! – kiáltott utánam, de már késő volt.
Persze utolért, mielőtt beléptem volna a szobába.
- Mi történik itt? – robbantam be kíméletlenül fittyet hányva arra, hogy esetleg egy intimebb pillanatot zavarok meg. De nem volt semmi ilyesmi.
Edward, az a tetű, anya ágyának a végénél állt és szenvedő képet vágott. Utáltam érte, megesküdtem, hogy anya csak vidám és gondtalan arcokat láthat.
- A régi szép időkről beszélgettünk – mondta anya és Edwardra mosolygott, aki még egy ilyen ajándék után sem volt képes kevésbé mártír arcot produkálni. Csak tudnám, hogy mi a baja! Tetű!
- Az unalmas! – húztam el a számat, majd anyára vigyorogtam. – Borzalmas itt a kávé. Már egy hónapja ezt iszom, de egyszerűen nem tudom megszokni. Mi lenne, ha holnapra főznék valami finomat és becsempészném ide? – odasétáltam és leguggoltam az ágya mellé.
Anya finoman biccentett.
- Jó ötlet, valamikor ebédidőben. De akkor menj most haza! Sőt, mi lenne, ha futnál egyet Edwarddal? Versenyezhetnétek.
Furán nézhettem, mert anya megint nevetett és folytatta.
- Tudod, talán méltó ellenfélre találnál benne, nagyon gyors.
- De nálam nem gyorsabb – vontam vállat. – Inkább maradnék még és…
- Kérlek, Eve! Késő van, még beszélnem kell Alice-szel, aztán pihenni szeretnék.
- Oh – mondtam. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Hónapok óta alig alszik valamit, és akkor is nyugtalan és fájdalommal teli az egész. Ez nem pihenés, hanem tortúra. – Akkor hazamegyek. De reggel visszajövök!
- És a verseny? – kötötte az ebet a karóhoz. Illetve a farkast.
- Biztos vagyok benne, hogy a nyomomba sem érsz! – mosolyodott el Edward. – Farkaskölyök!
Kölyök? Én? Nagyon csúnyán néztem rá, közben egy gondolat látszott körvonalazódni a fejemben. Odaléptem anyához és egy puszit nyomtam az arcára.
- Fogadjunk! – mondtam Edwardnak nem is nézve rá. – Ha nyerek, teljesíted egy kívánságomat!
Edward szemszöge:
- Szeretném, ha elvinnéd és mesélnél neki pár dolgot. Emlékszel, mennyit győzködtél, hogy egyetemre kell mennem? Eve-et felvették valahová, de letagadta, mikor rákérdeztem. Jövő héten kezdődik a félév és… – Bella fájdalmasan kapott levegő után.
Önkéntelen lépést tettem felé, mintha akármivel segíthetnék rajta. A törékeny teste néma kínban remegett meg, és én nem tehettem semmit, csak nézhettem.
- Érd el, hogy… elmenjen! – folytatta zihálva. – Miután meghaltam… ne engedd, hogy sok időt töltsön farkasként… vedd rá, hogy ne eméssze magát… miattam.
Csak a kétségbeesett rettenet kényszeríthetett rá, hogy kimondjam azt a hálátlan, önző kérdést, ami kicsúszott a számon.
- De miért én?
Bella a szemét forgatta, enyhe mosollyal az arcán, mintha magában szórakozna az ostobaságomon.
- Megbízom benned – mondta. – És te vagy az egyetlen, aki utolérheti őt, ha egyszer futásnak ered. Ráadásul azt hiszem, ennyivel tartozol nekem… Értünk.
Döbbenten elhátráltam az ágytól. Értünk. Egyetlen szóban ennyi vád, csalódott harag és konokság. Megértettem, hogy értette.
- Mi történik itt? – viharzott be Evelyn.
A hangja játékos volt, vidám, ennek ellenére észleltem az indulatos pillantást, amit rám vetett.
Bella válaszolt neki, de én csak a lányt figyeltem elmélyülten, aki az asszony mellé guggolt. Bella nem fiatal lány többé, hanem egy komoly asszony. Olyan változás volt, amit nem tudtam felfogni. Hogy hihettem valaha is, hogy működhetett volna a szerelmünk, ha ember marad? Hiszen így, ennyi fájó év elteltével már természetellenesnek tűnne a szerelmes érintés. Akit szeretek nincs többé, csupán az, aki lett belőle nélkülem. Őt még csak nem is ismerem.
„EDWARD!” – az éles hang felért egy mentális sokkolással. A szemem Evelynről Alice-re fordítottam, akitől az elüvöltött gondolat származott. –„Megmondtam, hogy ne csináld ezt! Ne vágj, ilyen képet! Mosolyogj, az Isten szerelmére! Belláért!”
Akárcsak Evelyn. Az arcán a Bellától örökölt gyönyörű mosollyal fecsegett, boldoggá téve az édesanyját.
„Mondj már valamit!” – csattant fel Alice gondolatban. – „És mosolyogj! Viccelj, vagy nevess!”
Kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra és igyekeztem valami találót mondani.
- Biztos vagyok benne, hogy a nyomomba sem érsz, farkaskölyök!
Rám nézett, dacosan, csillogó szemekkel, majd enyhe mosollyal a szája szélén megpuszilta Bellát. Már-már azt hittem, hogy nem is válaszol, aztán határozott hangon kijelentette.
- Fogadjunk! Ha nyerek, teljesíted egy kívánságomat!
„Mondj igent!” – parancsolta Alice, Bella is rám függesztette a tekintetét, majd Evelyn is felpillantott.
- Persze, ha túl gyáva vagy…
Nem értettem, hogy mit kíván ettől a gyerekes fogadástól, de egy újabb arcomra fagyott mosollyal rábólintottam.
- Jelölje ki a távot, Ms. Black!
Egy igazi, szívből jövő mosollyal kápráztatott el és felállt, hogy felém fordulva kihívóan felnevessen.
- Akkor indulás, vérszopó!
- Eve! – Bella hangja, alig volt több rekedt suttogásnál.
- Úgy értem, indulás, kedves Mr. Cullen!
A lány hangja kedves volt, de a szeme indulatról árulkodott.
- Indulás – ismételtem megbabonázódva. – Még visszajövök, Bella! – néztem vissza, de Alice hangja megint nagyot csattant a fejemben.
„Tűnés!”
Alice szemszöge:
Becsukódott az ajtó Evelyn és Edward kettőse mögött. Bella arcáról eltűnt a nyugodtság, helyette fájdalmas grimaszba torzultak a vonásai, mint mindig, mikor egyedül vagyunk.
- Alice – nyögte elhalón. – Most mit látsz?
Behunytam a szemeim, hogy láthassak. Edward arcát láttam, feldúlt volt, könnyek nélkül zokogott, a szája kiáltásra nyílt, bár a hangját nem hallottam a nevet le tudtam olvasni: Bella. Aztán tüzet láttam, hatalmas, vérvörös lángokat, amik elemésztik őt.
- Tűz – ziháltam és kinyitottam a szemem. Két hónapja minden nap ezt látom, ha Edward jövőjébe nézek. Szintén ekkor volt, hogy megláttam imádott barátnőm, fogadott nővérem Bella halálát is.
- Nem lehet – mondta Bella makacsul, mikor először beszéltem neki a tűzről. – Ne miattam! Hogy lehet ilyen bolond?
- Szeret téged – válaszoltam akkor, hiszen már évekkel korábban elmondtam az igazi okokat, amiért elmentünk huszonhat évvel ezelőtt.
- Azt hiszi, hogy szeret – pontosított Bella. – Már nem is ismer. Megváltoztam, fel sem ismerne, ha találkoznánk.
- Te is szereted – csóváltam a fejem. – Ezen nem változtat az, hogy eltelt néhány év.
- Igen, szeretem! – csattant fel. – És ezért nem hagyom, hogy meghaljon miattam. Még akárkivel összeismerkedhet. Előtte áll a végtelen…
- Ez nem valószínű – fintorogtam. – Ismered, milyen makacs. Különben sem érintkezik senkivel… ugyan ki lehetne az?
- Egy ideje tűnődöm ezen – ismerte be Bella. – Mi lenne, ha Eve lenne az?
Bella az utóbbi időkben csak meggondolatlan ötletekkel állt elő, de ez túlment minden határon.
- Eve és Edward? Együtt, Bella? Ez őrültség!
- Nem szerelemre gondoltam, Alice. Persze az sem lenne rossz, de elég lenne, ha Edward valahogy kötődne Eve-hez. Szüksége van valakire, ezt még te mondtad.
- De Eve utálja Edwardot – hoztam fel egy újabb érvet, de már sejtettem, hogy Bellát nem lehet majd eltántorítani az ötletétől.
- Majd ha megismeri, nem fogja.
Evelyn szemszöge:
Mindig nehéz a szívem, mikor ott kell hagynom a kórházat, most azonban – a vérszopóval a nyomomban – reménykedni kezdtem. Talán sikerülhet…
- Szóval, Evelyn – szólított meg, mikor végre beértünk az első fák közé –, pontosan hány éves is vagy?
Először valami gorombaságot akartam válaszolni, de aztán meggondoltam magam.
- Tizenkilenc leszek – mondtam szűkszavúan.
- És mik a terveid a jövőre? Egyetem, főiskola?
- Ha anya kért meg, hogy kémkedj a dolgaim után, neked is ugyanazt tudom mondani. Nem vettek fel sehová.
- Nem ő kért meg – hazudta átlátszóan. – Csak érdeklődtem…
- Edward, akarsz tőlem valamit? – mosolyogtam rá kihívóan. Megálltam és felé fordultam.
Zavarodottnak tűnt, mintha valamin rajtakaptam volna. – Csak mert nem vagyunk egy súlycsoportban, bármit is forgatsz a fejedben!
Beszívta a levegőt, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem tette. A mosolyom egyre szélesebb lett és magamban elkönyveltem, hogy ez a vámpír egy balek.
- Ez mit is jelent pontosan? – kérdezte végül.
- Én túl jó vagyok neked! – vágtam a képébe. – Úgyhogy hiába bámulod bizonyos testrészeimet, és próbálsz kedves lenni velem. Csupán egyetlen dolgot akarok tőled.
Könnyed mozdulattal lecsúsztattam a ruhám vállpántját és hagytam, hogy az anyag a földre csússzon. Letagadni sem tudta volna a bámulást. Kiléptem a ruhából, felvettem és próbáltam a legapróbbra összehajtogatni.
- És mi lenne az? – kérdezte némileg összeszedve magát. Talán nem mindennap lát nőket csak fehérneműben.
- Ezt hozd, légy szíves! – nyújtottam a ruhát.
Olyan képet vágott, mintha erre számított volna legkevésbé.
Edward szemszöge:
- Ezt hozd, légy szíves!
Nem értettem, milyen játékot űz velem. Alig takart testének vonalai szikráztak a hold fényénél, a bőrére árnyékot vetettek a környező fák ágai, ahogy felém nyújtotta az összehajtott ruhadarabot. A látvány nagy hatást gyakorolt rám.
Nyújtottam a kezem. Olyan gyorsan ejtette bele a bőrétől átforrósodott anyagot, mintha attól félne, érintésem halálos vírussal fertőzi meg. Talán undorodott is tőlem.
Bár úgy éreztem, megérdemlem, mégis bántott a gondolat.
- Na, a táv innentől a rezervátumhatárig tart. Aki előbb odaér, az nyer. Érthető?
Úgy pillantott rám, mintha kételkedne benne, hogy megértem, amit mond. Bólintottam.
- Akarsz egy kis előnyt? – kérdezte gúnyosan.
- Nagyon magabiztos vagy! – vágtam rá.
- Emmett ugyanezt mondta – húzta apró mosolyra a száját. – Aztán csak a fenekem bámulhatta. Remélem, te nehezebb ellenfél leszel nála. Habár azt tudom, hogy elfutni jól tudsz!
A vége megint gúnyos és vádló volt. Elfutni. Igen, ezt tettem, kihagytam huszonhat évet, ami idő alatt semmiről nem tudtam. Honnan ismeri Emmettet? Talán Alice említette, mikor épp nem figyeltem…
Hirtelen éles reccsenés hallatszott, a fehérnemű a fűbe hullott, és megint szembetaláltam magam a csodálatos, ezüstszín farkassal.
Felmorrant és a fejével biccentett egyet.
- Akkor rajta – mondtam és a következő pillanatban már csak a bokrok zizegése jelezte, hogy a verseny megkezdődött.
Evelyn szemszöge:
„A francba!” – gondoltam, mikor Edward utánam vetette magát.
Nem néztem hátra, ösztönből tudtam, hogy a nyomomban van. Minden izmom meg kellett feszítenem és úgy száguldanom, ahogy még sosem.
„Eve, mi történt?!” – hallottam apa rémült hangját a fejemben.
„Már csak ez hiányzott!” – gondoltam és sajnos meghallotta.
„Mi folyik itt, kisasszony? Ki elől menekülsz… Edward Cullen?”
Különben ez a legrosszabb a falkában. Mindig hallják a gondolataim, és én is az övékét. Szenvedek attól, ahogy apa gondol Melanie-ra, és még kellemetlenebb, hogy egy kicsit én is kedvelem, és ettől olyan, mintha elárulnám anyát. És mindig mindenhol ott vannak!
„Ne aggódj, csak versenyzünk.”
„De mit keres ott? Hogy mert visszajönni, azok után…
„… hogy úgy elbánt anyjával. Még ő beszél!” – nem kellett volna erre gondolnom, tudtam, hogy apa mindent hall, és megint belé hasít a bűntudat emiatt.
„Sajnálom” – már kezdte is, hogy kirekesszem a fejemből, csak egy dolgot tehettem.
Edward szemszöge:
Nagyon gyors volt, mindent erőmet bele kellett adnom, hogy követni tudjam. Szorosan a nyomában haladtam, és akárhogy is próbáltam, nem értem utol.
Hirtelen éles vonyítást követően egyszerűen megállt, míg én elrobogtam mellette. Mire visszafordultam, már ember volt megint.
Hason fekve, összetörten zokogott. Ösztönösen mellé rohantam, sebesülés jeleit keresve a testén.
- Ne merj hozzám érni! – a hangja alig hallható, mégis megállásra késztetett. Úgy éreztem, bármit megtennék érte, ha tudnám, hogy mit kellene csinálnom.
- Evelyn – kezdtem tétován, aztán nem folytattam.
Ki vagyok én neki? Nincs jogom vigasztalni, talán nem is tudnám, hogyan kezdjek hozzá. Huszonhat éve nem érintkeztem emberekkel.
Így hát csak leültem a közelébe és csendben figyeltem. Teljesen meztelen volt, mégis látszott, hogy kényelmesen érzi magát, sőt, engem sem zavart. Talán nagyobb probléma lenne, ha zavarna?
- Nem fejeznéd be! – csattant rám sírós hangon, de a fejét nem emelte fel.
- Mit? – kérdeztem, és levettem a szemem a bőréről, amin eddig olyan elmélyülten figyeltem a holdfény visszaverődését.
- Ne dúdold ezt a hülye altatót! És ha befejezted a pucér seggem bámulását, dobd ide a ruhám, és fordulj el!
Kétszer is megkíséreltem mondani valamit, de végül cserbenhagytak a szavak. Bennem nem realizálódott, hogy valóban dúdoltam Bella altatóját, de most eltűnődtem, azon hogy honnan ismeri, aztán valami enyhe zavarfélét is éreztem, amiatt, amit mondott a pucér…
- Elnézést! – mondtam, és a ruhát odahajítottam, pontosan Evelyn feje mellé, majd elfordultam.
Próbáltam nem visszafordulni, ahogy hallottam a mozgolódását.
- Különben meg, én nyertem volna! – szólalt meg dacosan.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés