Ennél cikibb helyzet már nem is lehetne. Kiborulok egy ilyen kis sunyi vérszopó jelenlétében. Meztelenül fekszem előtte, és nyilván rajtam legelteteti a szemét, amit legszívesebben kinyomtam volna.
Leesett az állam, mikor meghallottam, hogy milyen dallamot dúdol. Anya is énekelte nekem, mikor még kicsi voltam. Örömmel hallgattam most is, de aztán hirtelen leesett, hogy mit hülyéskedem itt. Bár – mogorván beismertem – a hangja gyönyörű volt, nem engedem, hogy engem is elbűvöljön, mint anyát. Abból ugyan nem eszik!
- Ne dúdold ezt a hülye altatót! És ha befejezted a pucér seggem bámulását, dobd ide a ruhám, és fordulj el!
Tagadásra számítottam, ehelyett nyugodtan csak ennyit mondott.
- Elnézést! – mondta, és odadobta nekem a ruhát.
Nagyon dühítő. Felkeltem, és hirtelen eszembe jutott, hogy mit is keresünk itt.
- Különben meg én nyertem volna! – Ez nem is kétséges, Edward gyors, de ha nincs apa, meg a szánalmas gondolatai, nyertem volna.
- Azt hiszem – hagyta rám. Magamra kaptam a ruhát, és felé fordultam.
Háttal állt nekem, és úgy tűnt, elmélyülten bámul valamit az erdőben.
- Akkor teljesíted a kívánságomat? – kérdeztem.
- Ha tudom, igen – felelte és felém fordult.
- Megígéred? – kérdeztem izgatottan.
- Megígérem – bólintott.
Edward szemszöge:
Azt hiszem, azoknak a könnyben úszó szemeknek, bármit megígértem volna, így botor módon, gondolkodás nélkül bólintottam rá a kérdésére.
- Azt akarom, hogy változtasd át anyát!
Mindenre számítottam, de erre nem. Hirtelen értelmet nyert a kihívás oka és a reménykedő kifejezés az arcán. Nagyobb szörnyetegnek éreztem magam, mint amilyen vagyok, mikor kimondtam.
- Nem!
- Megígérted! – fortyant fel, és a vágyakozó tekintete újból utálkozóvá vált.
- Nem lehet – magyaráztam. – Felajánlottam neki, de nem akarta.
- Mintha téged érdekelne, hogy mit akar! – vágta a képembe. – Soha nem törődtél vele, most az egyszer hasznossá tehetnéd magad!
- Törődtem vele! – ellenkeztem. – Most is…
- Most? – szakított félbe. – Hol a francban voltál huszonhat évig, te tetű? Ne csinálj úgy, mintha érdekelne, hogy mi van vele!
- Igenis érdekel, hogy mi van vele! Szeretem Bellát, azért mentem el, hogy…
- Ismerem a sztorit! – vágott megint közbe. – Szegény, önfeláldozó vérszopó kegyetlenül elhagyja a szerelmét, a világ legtökéletesebb nőjét, elhiteti vele, hogy nem elég jó neki, egy egész életre lerombolja az önbecsülését, és kis híján öngyilkosságba kergeti! Gratulálok, ez ám a törődés! Te hol voltál, míg anya depresszióba süllyedt? Apa volt, aki törődött vele, nem te! Kihúzta a mocsárból, ahová te lökted, és szerette, amíg… képes volt rá – elcsuklott a hangja.
A szemeiből újabb könnycseppek hullottak a földre. Az előző pillanatban még dühös voltam, ám a könnyeit látva rájöttem, hogy mennyire igaza van.
- Változtasd át! – nézett a szemembe a könnyfátylon keresztül. Határozottan, makacsul állta a tekintetem. – Ennyivel tartozol!
Evelyn szemszöge:
- amíg… képes volt rá.
Szégyenszemre újra bőgni kezdtem, mint egy ötéves, de akárhányszor eszembe jutott ez a jelenet – amit én csak apa gondolataiból láttam, már vagy milliószor – úgy éreztem, a legjobb lenne meghalni.
Sosem felejtem el azt a szombat délutánt. Apa és anya a tévé előtt ültek. Apa türelmetlenül pillantgatott az órájára, én pedig odakint lófráltam a legnagyobb árulónak képzelve magam. A negyedik hónapja tudtam, hogy apa bevésődött, anyának mégsem szóltam egy szót sem. Reménykedtem, magam sem tudom, miben. Talán, hogy minden jóra fordul.
- Bella, beszélni szeretnék veled! – fordult apa anyához, aki gyengéd mosollyal nézett rá.
- Tessék, Jake? Valami baj van?
Apa borzalmasan érezte magát, a szavak önkéntelenül hagyták el a száját, mintha nem is ő lett volna.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de a bevésődés már megtörtént.
Életem végéig kísérteni fog az a pillanatnyi meghökkenés anya arcán, amit egy másodperccel később egy széles mosoly váltott fel.
- Hát ez csodálatos! És ki az, Jake? – sosem értettem, anya hogy volt képes erre. A hírt, ami a házasságuk végét jelentette, mosolyogva fogadta.
Apa sem értette, ordítani kezdett arról, hogy anya őt sosem szerette, mert mindig csak Edward Cullen és a mocskos vérszopók…
- Változtasd át! – könyörögtem Edward sötét szemeibe bámulva. – Ennyivel tartozol!
- Nem lehet – rázta meg a fejét. – Értsd meg, Evelyn! Bella nem akarja, és ez a formája a létezésnek... Hát nem érted? Ettől próbáltam megvédeni!
- És azt hiszed, sikerrel jártál? – kiabáltam. – Egész életében szenvedett miattad! Önző módon még a családtagjaidnak is megtiltottad, hogy átváltoztassák! Még nem késő, Edward, kérlek! Könyörgöm! Nem akarom elveszíteni!
Edward szemszöge:
Térdre esett előttem, és némán zokogva bámult rám, tekintetével folyamatosan kérlelve, hogy tegyek meg egy olyan dolgot, amit nem tehettem. Bellára gondolva meg akartam csinálni, még azt is elhittem, hogy képes vagyok rá, mégsem…
- És ha csak beszélnél vele? – szipogta végül. – Ha megpróbálnád rábeszélni, hogy gondolja meg magát? Kérlek! Rád hallgatni fog!
- Rendben – egyeztem bele kelletlenül. Féltem, hogy milyen hatással lenne rá egy újabb visszautasítás, hiszen szemmel láthatóan már most teljesen össze volt törve.
A következő pillanatban felpattant, és hevesen a nyakamba vetette magát. Örökkévalóságnak tűnő ideje nem öleltek át, így a tűzforró bőrének közelsége és érdekes, ám korántsem kellemetlen illatának aromája sokkoló erővel hatottak rám.
Lassan tettem a két kezem a hátára, félve, hogy zavarni fogja a jéghideg érintésem, de csak még jobban ellazult, és szipogott még néhányat a vállamba.
Sokáig álltunk ott, egymást átölelve. A belőle áradó forróság mintha felmelegítette volna a bőrömet, és úgy éreztem, nem csak a bőröm melegszik, a belsőm is felengedni látszott a pillanat varázsában, aztán langyos esőcseppek kezdtek záporozni ránk.
- Szuper! – csattant fel Evelyn és olyan hevesen lökte el magát tőlem, mintha én kényszerítettem volna az ölelésbe. – Túl tökéletes lett volna, ha legalább egy éjszaka nem esik!
Szótlanul rám meredt, a szemét kicsit összehúzta, és úgy fürkészett, mintha valamit keresne rajtam.
- Most nem úgy volt, hogy mész? – kérdezte, miközben türelmetlen mozdulattal hátrasimította immár átázott haját.
- Megyek – értettem egyet, hirtelen nem is emlékezve rá, hogy hova kellene indulnom.
- Jó. Mondd neki, hogy jót szórakoztunk és… hogy meséltem a barátaimról. És győzd meg, ez a legfontosabb!
Tehát Bellához kell mennem és arról győzködnöm, hogy engedje, hogy vámpírrá változtassam. Ezt sosem gondoltam volna, mindazonáltal bólintottam Evelynnek. A megkönnyebbüléstől megenyhült az arca.
- Én már csak reggel megyek be, majd találkozunk – azzal hátat fordított, és elindult keresztül az erdőn át. Gyorsan lépkedett, de még egy utolsót visszakiáltott nekem.
- Egyébként mondták már, hogy milyen büdös vagy? Borzalmas!
Nevetni kezdtem, önmagam is meglepve ezzel. Nem is emlékeztem rá, hogy mikor nevettem utoljára. Még Bellával…
Mintha késsel vágták volna el a nevetést. Bella! Hogy feledkezhettem el róla akár egy pillanatig is?
Miközben siettem a kórház felé, ezen tűnődtem. Az Evelynnel töltött percek alatt többször is elfelejtettem Bellát és az állapotát. Teljesen összezavart ez a lány.
Alig múlt éjfél, mikor végigsétáltam a kórház meglepően üres folyosóin és besurrantan Bella szobájába.
Nehezen, zihálva lélegzett, a szemei csukva voltak. Nem tudtam eldönteni, hogy alszik-e vagy sem. Nyugodt volt az arca, a homlokán apró ráncok futottak végig, a bőre áttetszően vékony volt, ahogy az alakja is a takaró alatt.
- Edward! – suttogta. Egy pillanatra azt hittem, hogy álmában súgja a nevem, mint régen annyiszor, de aztán kinyitotta a szemét.
- Bella! – óvatosan fogtam meg az apró kezét és a számhoz emelve csókot nyomtam rá.
- Ő nyert? – kérdezte egy apró mosollyal.
- Igen – visszamosolyogtam, és most nem esett nehezemre. – Nagyon gyors.
- És kívánt is – tette hozzá kijelentésként. – Méghozzá azt, hogy változtass át. – Kérdő tekintetemre hozzátette. – Ismerem a lányom, Edward. Talán jobban, mint ő saját magát. Vegyük úgy, hogy ezt beszélgetést megejtettük.
- A válaszod tehát nem? – kérdeztem rá, hogy bizonyosságot szerezzek.
- Mit csinálhatnék vámpírként, Edward? Ez nevetséges! – hosszan lélegzett, egy pillanatra behunyva a szemét. A keze megfeszült a tenyeremben. – Én már… beletörődtem. Csakis Evelynt… féltem.
Ez annyira jellemző volt az én önfeláldozó Bellámra. Még ebben a helyzetben is csak másokért aggódik. Ha képes lettem volna sírni, zokogtam volna, ehelyett az arcomra fagyasztottam a mosolyt, simogattam a selymes bőrt a kézfején és elterveztem, hogy fogok véget vetni a létezésemnek, ha majd másnap megtörténik…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés