Evelyn szemszöge:

Világosságra ébredtem és tömény vámpírszagra. Kiugrottam az ágyból, és a szag forrásának keresésére indultam. Alice néni és Edward a konyhánkban voltak. Pont abban a helyiségben, ahol semmi keresnivalójuk nincsen.

- Jó reggelt, Eve! – Alice néni még csak hátra sem nézett. Egy zacskóból épp mindenféle finomságot rakosgatott ki a konyhapultra. – Elmentem vásárolni neked, hallottam, hogy Bellának tervezel főzni valamit.

Figyelmen kívül hagytam őt, helyette Edwardhoz fordultam, aki engem bámult. A szemei aranybarnák voltak, nyilván vadászott az éjjel.

- Beszéltél vele? – kérdeztem lényegre törően és kicsit haragosan. Nehezteltem, amiért nem maradt anyjával egész éjjel, sőt, most mindhárman itt voltunk, tehát ő egyedül van a kórházban. 

- Igen – bólintott Edward. – Bella azt üzeni, hogy majd megbeszélitek, ha bent leszel.

Sarkon fordultam és indulni akartam, hogy összekészülődjek és berohanjak a kórházba, de Alice néni még mindig nekem háttal, a kajákkal babrálva utánam szólt.

- A többiek megérkeztek, bent vannak vele. Jobb lenne, ha tényleg megfőznéd azt az ebédet, amit ígértél, aztán majd együtt bemegyünk.

Felsóhajtottam.

- Láttál valamit? – kérdeztem aztán. – Nem fog súlyosbodni az állapota? Nem kell mellette lennem?

Alice néni aprót rántott a kecses vállaim.

- Nem láttam semmit.

Megnyugodva indultam tovább, hogy felöltözzek, közben megfordult a fejemben, hogy milyen furcsa, hogy Cullenék ilyen hamar ideértek, elvégre Jasper csak tegnapelőtt indult el értük.

Edward szemszöge:

Alice össze volt törve. Ide-oda rakosgatta a boltban vásárolt holmikat, és közben igyekezett nyugodtnak mutatni magát.

- Nem láttam semmit – hazudta könnyedén, közben a gondolatai kétségbeesettek voltak.

„Ezt nem lenne szabad, Edward! Mindenki tudja, csak ő nem? Ez igazságtalan. El kell mondanunk neki!”

- Nem tehetjük – suttogtam halkan, ahogy Evelyn kiment. – Bella nem akarja.

Az együtt töltött éjszaka során bepillantást nyerhettem Bella gondolkodásmódjába. Evelyn volt a mindene, és ennek megfelelően csak őróla volt hajlandó beszélni. Újra megkért, hogy vigyem el a rétre, de most hozzátett még pár dolgot. Legyek vele, amikor megtudja a „dolgot” (ahogy Bella emlegette), és ha tudok, maradjak a temetésig és támogassam őt. Természetesen mindent megígértem, akármit megtettem volna, amit csak kér.

Majdnem hajnal volt már, mikor mindent elmondott Evelynről, ami csak eszébe jutott. Csak akkor kért valamit magának is.

- Kérlek, még utoljára, nem énekelnéd nekem az altatót?

És én megtettem, minden egyes percben újra és újra végigsöpört a fájdalom a jéggé fagyott belsőmön, de csak dúdoltam neki, és igyekeztem derűs arcot vágni.

Így talált ránk a családom. Mind eljöttek elbúcsúzni. Arra számítottam, hogy utálni fognak, de csak sajnálatot, megértést és őszinte örömet láttam a gondolataikban. Még Rosalie is örült, habár nagyon dühös volt rám, amiért huszonhat évre eltűntem.

Megdöbbenve tudtam meg, hogy míg én a menekülést választottam, ők visszatértek, nem is egyszer. Évente egyszer meglátogatták Bellát, ismerték Evelynt, békét kötöttek a farkasokkal.

Végül Bella megkért, hogy menjek Evelynhez, de előtte vadásszak is, mert nem akar olyan fekete szemekkel látni. Csak mosolyogtam, és természetesen engedelmeskedtem.

„Szerinted, nem lenne jobb, ha tudná? – gondolta Alice, és felém fordult. A szemeiben minden benne volt, amit én is éreztem. Fájdalom, kétségbeesés, düh a tehetetlenségem miatt. – „Össze fog törni. Gyűlölni fog minket, ha megtudja, hogy mi tudtuk.”

Ugyanezt mondtam Bellának, de ő azt felelte, ha tudná, akkor mindenféle ostoba ötlettel kínozná magát, és feleslegesen szenvedne előre. Ő már mindent megtervezett. Nem fért a fejembe, hogy tudta eltervezni a saját halálát.

- Bella szerint így a legjobb – mondtam.

Többet nem beszéltünk, mert Evelyn visszatért. A haját kontyba tűzte és egy a tegnapihoz hasonló ruhát viselt. Megint feketét, mintha előre tudná…

- Szóval, mit főzök? – libbent Alice mellé, aki az enyémhez hasonló kényszeredett mosolyba rendezte az arcát, de az agyában a képek peregtek, ahogy Bella utolsó levegő után kap…

- Alice! – kiáltottam fel elfúlón.

„Bocsáss meg!” – gondolta.

- Többféle finomságra gondoltam – mondta Evelynnek. – Azért is vettem ennyi mindent.

- Ja, mert te annyira értesz a finomságokhoz – gúnyolódott, miközben elhúzott egy fürt szőlőt Alice elől és bekapott egy szemet. – Szőlőt? – fordult felém egy ironikus mosollyal. – Ja, igen, te már ettél!

Kiéreztem a vádló hangsúlyából, hogy haragszik rám, így rögtön magyarázkodni kezdtem.

- Bella kért meg, hogy vadásszak.

Rám nézett, most hosszabban, és kibökte.

- Szóltam én egy rossz szót is? – A tekintete most sokkal lágyabb volt, mint előtte, ettől jobban éreztem magam. – Na, nézzük, mit is főzzünk!

Evelyn szemszöge:

Néha olyan hülye ötleteim vannak. Cirka három óra alatt elkészültünk a három féle étellel, ráadásul Alice néni sütött egy óriási tortát, mondván végre kipróbálhatja a receptet, amit a tévében látott. Kérdésemre, hogy egy vámpír miért néz főzőműsorokat, nem kaptam választ. Akárhogy is, örültem, mikor végre elindulhattunk a kórházba. Kezdett frusztrálni Edward folyamatos bámulása és az időnként előtűnő szenvedő kifejezés az arcán.

Bár futva sokkal hamarabb megtettük volna az utat, mégis az én kocsimmal mentünk. Én vezettem, Alice néni mellettem ült, réveteg kifejezéssel az arcán, már-már azt hittem volna a jövőt fürkészi, de a nyitva tartott szeme meggyőzött az ellenkezőjéről.

Edward ezzel szemben egy önelégült féloldalas mosollyal a képén próbált nem kiröhögni.

- Mi olyan vicces? – kérdeztem nem túl kedves hangon.

- Tetszik a vezetési stílusod – mondta, és a vigyor a képén még szélesebb lett.

- Mi bajod a vezetési stílusommal? – horkantam fel, miközben megelőztem egy előttem totojázó kocsit.

- Semmi – válaszolt, majd némi hatásszünet után hozzátette. – Nagyon gyorsan megyünk… és nincs bekapcsolva az öved.

- Az autóbaleset nem egy olyan dolog, amibe egy farkas belehalhat! – oktattam ki. – Ugyanez a helyzet a vámpírokkal is. De nem kell félned! Kiváló vezető vagyok.

- Azért jobb lenne, ha bekapcsolnád az övet – mondta komoran.

- Teljesen úgy beszélsz, mint anya! – vágtam rá, majd sóhajtva az övért nyúltam.

Edward szemszöge:

Száguldottunk, nem volt rá jobb kifejezés. Azért van határ a gyorshajtás és az őrültség között, de úgy tűnik, ezt ez a bolond lány nem tudja. Olyan éles kanyarokat vett be és olyan felelőtlenül előzgetett, hogy ha nem állt volna meg a szívem már nagyon régen, egy-egy ilyen manővertől, biztosan leáll. Végül éles fékcsikorgással és tökéletes precizitással gurult be két autó közé a kórház parkolójában.

- Látod? – kérdezte rám sem pillantva. – Senki sem halt meg!

Kiugrott a kocsiból, és mindent hátrahagyva rohanni kezdett a lépcső felé.

- Én ezt nem akarom látni, Edward! – sóhajtotta Alice. – Bemegyek később, most nem tudok.

Némán bólintottam, nem volt szükség szavakra, a gondolataiból ki tudtam olvasni a gyötrelmet és önző módon én is arra gondoltam, hogy jobb, ha nem jön be.

Bella szobájának folyosóján a családom tagjai várakoztak.

„Időt hagyunk Evelynnek és Bellának kettesben” – közölte Carlisle. – „Bella megkért rá minket.”

Bólintottam. Esme odasétált hozzám és szó nélkül megölelt. Az ő gondolataiban is szenvedés volt Belláért, és aggódás értem. Sejtette, hogy Bella halálával nekem is véget ért minden. Hamis megnyugtatásként szorosan öleltem én is.

Rosalie gondolatai megleptek, őszintén sajnálta Bellát, de még jobban aggódott Evelynért. A bébire gondolt, akit úgy megszeretett, amikor Bella először adta a kezébe.

- Hol van Alice? – kérdezte Jasper.

- Kint – válaszoltam. – Nem akart bejönni.

„Persze, ez túl sok neki” – gondolta és már indult is, hogy megkeresse.

Esme alaposan megszemlélt.

„Ugyanolyannak tűnik” – elmélkedett. – „De a szeme és az arca mindent elárulnak”

- Jól vagyok – kényszerítettem mosolyba az arcom.

„Egy fenét!” – hallottam Rosalie-t. –„Szenved, mint egy kutya.”

„Lerí róla, hogy hazudik” – gondolta Emmett. – „Szerencsétlen idióta.”

„Szegény fiam.”

Carlisle-ra néztem, majd sorban mindenkire. Nem a legjobb idő volt az ilyesmire, de meg kellett tennem.

- Bocsássatok meg! Én…

El akartam mondani, hogy tudom, hogy hibáztam és ezzel mindenkinek szenvedést okoztam, de Bella szobájának ajtaja kinyílt, és Evelyn nézett ki rajta. Végignézett rajtunk, majd rajtam állapodott meg a tekintete.

- Edward, bejönnél, kérlek? Anya mondani szeretne valamit! – A szemeiből sugárzott a tömény szomorúság, majd rám förmedt. – Nem hoztad be a kaját? Mindent nekem kell csinálni? Egy pillanat és jövök, anya!

Kaptam még egy vádlópillantást, és elrohant.

„Nem hoztad be a kaját?” – ismételte gondolatban Emmett. Nagyon viccesnek találta a helyzetet. Én viszont a többiekhez fordultam.

Evelyn szemszöge:

Amikor a szokásos rettegéssel a szívemben berobogtam anyához, észleltem, hogy mindenki ott van. Vidám arccal tartották szóval anyát, Esme és Rosalie valami házról fecsegett neki, Emmett, mint valami képzett bohóc, nyolc darab műanyag pohárral zsonglőrködött, Jasper eufórikus nyugalmat sugárzott és Carlisle a beteglapokat nézegette. Eláradt bennem a szeretet, amit irántuk éreztem. Bár életem tizenkilenc éve alatt maximum egy tucatszor találkoztunk, azok a napok, mikor látogatóba jöttek, hol együtt, hol külön-külön, mindig nagyon izgalmasak és érdekesek voltak.

Emlékeztem Rosalie csalódottságára, mikor farkas lett belőlem, és azután csak fintorogva tudott megölelni, ugyanakkor eszembe jutott Emmett gyerekes izgatottsága, mikor megkért, hogy mérjük össze az erőnket, illetve váltig állította, hogy le tud futni engem.

Imádtam őket, amióta az eszemet tudom. Emlékszem egy hétvégére is, mikor Esme annyi süteményt sütött nekem, hogy egész éjjel nem aludtam a hasfájástól, akkor Carlisle felajánlotta, hogy mesél nekem a kalandjairól, aztán később egyedül maradtam Emmettel, aki csupa horror történettel rémített halálra, de mikor sírni kezdtem, Alice néni ott volt, átölelt, és Jasper álmos nyugalmat és biztonságérzetet teremtett nekem.

Mindannyiukat megöleltem, majd ki is mentek, hogy kettesben hagyjanak anyával.

- Hogy vagy, kicsim? – kérdezte, mintha én lennék a beteg.

- Remekül. Képzeld, milyen finomságokat csináltunk neked! Alice néni sütött egy nagy tortát. Megint túlzásba esett… - és csak beszéltem hosszú áradatban, ahogy ő szerette hallani, elmondtam, hogy Edward is segített, vicces jelenetet kerítettem a versenyből és az idefelé vezető úton lezajlott „jobb lenne, ha bekapcsolnád az öved” vitából is kis anekdotát hazudtam, mintha minden rendben lenne, és nem tudnék elképzelni nagyobb örömöt annál, hogy vámpírokkal autókázzak.

- Gondoltam, hogy meg fogod kedvelni Edwardot.

- Aha, kedves – hagytam rá egy újabb műmosollyal. – Beszéltél vele az éjjel? Csak mert…

- Felajánlotta, hogy átváltoztat – bólintott anya. Reménykedve néztem rá, mire egyszerűen kinevetett. – Eve, ezt te sem gondoltad komolyan, igaz?

- Miért ne? – kérdeztem dacosan egy pillanatra kiesve a szerepemből. – Nem akarlak elveszíteni, és ez a lehető legjobb ötlet. Kérlek, csak gondold…

- Eve! – A hangja édesen lágy volt, nem tudtam visszafojtani egy hülye könnycseppet.

- Kérlek, anya! Szeretlek! – könyörögtem. – Csak te vagy nekem!

- Eve, kicsim! – felemelte a remegő kezét, én pedig gyorsan odahajoltam, hogy meg tudja érinteni az arcomat. Éreztem, hogy remeg a szám, de sikerült magamban tartani a sírásomat. – Nem veszítesz el, én mindig itt leszek, csak épp látni nem fogsz.

- Nagyon vigasztaló – morogtam szipogva.

- Különben sem leszel egyedül. Annyian szeretnek, itt van a falka…

- Csupa hülye nagyzolós!

-… a Cullenék…

- Ők sosincsenek itt!

-… Jake és Melanie…

- Őket inkább hagyjuk! Én téged akarlak! Anya, te…

- Ezen nem tudsz változtatni – suttogta anya, miközben a fejem a vállára tettem, hogy legalább ne lássa, ahogy bőgök. – Boldog vagyok, hogy felneveltelek és…

Semmi mást nem mondott. Csak megpuszilta a homlokom és gyengéden átölelt.

- Tovább kell lépned – mondta végül. – Azt akarom, hogy boldog légy, akkor is, ha én nem leszek közvetlenül veled. Csináld azt, amit szeretsz. Találj hivatást, szerelmet. Ígérd meg!

Mélyeket lélegeztem, hogy mire felemelem a fejem, eltüntessem a sírásnak még a nyomát is.

- Ígérd meg, Eve! – ismételte.

- Jó, megígérem – adtam meg magam. Felemeltem a fejem a válláról és mosolyogtam.

- Jó, behívnád Edwardot? Neki is akarok mondani valamit.

- Persze – igyekeztem nem elhúzni a szám. Mindig ez a hülye Edward!

Felkeltem, odamentem az ajtóhoz és kilestem. A vámpírok szobormereven álldogáltak, mind Edwardra bámulva, mintha ő épp a világmindenség nagy titkát készülne megosztani velük.

 - Edward, bejönnél, kérlek? Anya mondani szeretne valamit! – üres kezeire nézve elöntött az indulat. - Nem hoztad be a kaját? Mindent nekem kell csinálni? Egy pillanat és jövök, anya!

Dühösen lecsörtettem a kocsihoz. Egyáltalán mire jó ez a hülye, ha már ennyit sem lehet rábízni? Kivettem az ételeket, amiknek az illata isteni volt, de kizártnak tartottam, hogy akár egy falat is lemenjen a torkomon. Ledörgöltem a könnyeket az arcomról és visszamentem.

Cullenék még mindig a folyosón voltak, és egy vámpírként ölelgették Edwardot. Talán tényleg nagy titkot közölt velük, és ennek örültek.

- Na, menjünk be! – szóltam rá, mire kibontakozott a vámpírgyűrűből és a szokásos szenvedő képével elindult az ajtó felé. – Mosolyogj! – sziszegtem.

Edward szemszöge:

Egyszerűen nem tudtam megszokni Bella látványát. Lehetetlen is lett volna. Lesoványodott arcán az elmaradhatatlan mosollyal pillantott először a lányára, majd rám.

- Korábban beszélgettünk Edwarddal – mondta Evelynnek címezve. – Volt egy közös helyünk, egy gyönyörű réten. Megígérte, hogy elvisz téged oda, ma délután.

Evelyn egy olyan pillantást vetett rám, mintha az hibám lenne az édesanyja ötlete.

- Inkább máskor – mosolygott Evelyn. – Ma szeretnék minél tovább veled maradni. Tegnap is alig voltam veled.

- Eve kicsim, mondtam már…

-… hogy mellettem nem kell besavanyodnod – utánozta tökéletesen Bella hangját, és közben apró grimaszt vágott. Mindketten nevettek, Bella elhalón, Evelyn gyönyörűen kacagva.

- Azért szeretném, ha elmennétek. Olyan gyönyörű hely…

- Esik – intett Evelyn az ablak felé.

- Egy kis esőtől nem lesz semmi bajod.

- Hát jó! – vágta rá. – Majd sietünk, hogy hamar visszaérjünk.

Alice szemszöge:

Csak álltam, hátam mögött a kórházzal, amiből már egy életre elegem volt, és figyeltem az esőcseppek egyenletes, hangos kopogását. Ezredszerre is megígértem magamnak, hogy soha többet nem barátkozom meg egyetlen emberrel sem. Bella halálának ténye fájt, őrjítő volt újra és újra látni és tudni, hogy ma délután megtörténik. Erőt kellett gyűjtenem, hogy el tudjam viselni.

Hirtelen ismerős kéz érintését éreztem a vállamon.

- Majdnem megijesztettél – suttogtam lágy hangon.

- Elnézést, hölgyem!

Szelíd mosollyal fordultam felé, majd felsóhajtottam.

- Nem akarom, hogy meghalljon, Jaz! Én nem tudom…

Ő csak magához húzott és elárasztott a végtelen nyugalom érzetével, miközben apró csókot lehelt a nyakamra.

- Az ő választása.

- Tudom, én csak… – kicsit megráztam a fejem, már elmondtam neki, hogy érzek, sőt, nagyon is jól tudta, felesleges volt elmondanom újra. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Lassan vissza kell mennünk.

Akárhová szívesebben mentem volna, de muszáj volt. A kórteremben mindenki ott volt, Bellát figyelték, aki tortát evett, hogy Evelyn kedvére tegyen, Evelyn pedig falatonként csúsztatta a saját szeletét az ágy végénél álló kukába, mikor Bella épp nem őt, hanem Edwardot figyelte. A többiek is csak álltak. A tudás súlya, hogy Bella két órán belül már nem lesz ezen a világon, mindannyiunkat lesújtotta, kivéve szegény Eve-et, akinek fogalma sem volt a dologról.

- Nagyon finom, Alice! – dicsért meg Bella. Próbáltam mosolyogni, ahogy mindenki tette, de nem tudom, mennyire sikerült hihetően.

- El sem hinném, hogy nem eszel tortát – mondta Eve, miközben hallottam az újabb darabka puffanását.

Úgy csodáltam ezt a lányt, a betegség egész ideje alatt, mindig tudta, mi a legjobb Bellának, soha nem sírt, soha nem volt rosszkedvű az ő jelenlétében. Én is csak egyetlen egyszer láttam sírni, de tudtam, bármit is állít Bella, Eve össze fog törni.

- Ideje lenne mennetek – szólalt meg végül. – Most nem is esik annyira. Jó szórakozást!

Eve kelletlenül a szájába vette az utolsó darab tortát, jó képet vágva megrágta és lenyelte, csak aztán libbent az anyja mellé és nyomott cuppanós puszit az arcára.

- Nincs is jobb móka, mint a szakadó esőben virágokat szagolgatni egy vámpír társaságában – mondta játékosan. – Sietek vissza hozzád!

- Szeretlek, kicsim.

- Én is szeretlek, anya! – majd Edwardra nézett. – Menjünk, hogy mihamarabb indulhassunk vissza! Sziasztok!

Azzal mit sem sejtve indult az ajtó felé, míg mi mindannyian tudtuk, hogy ez volt az utolsó találkozásuk. Edward Bellát nézte, kettejük között kimondatlan érzelmek és elfojtott indulatok kavarogtak, mégsem beszélték meg, még most utoljára sem. Bella talán még mindig nem hiszi el, hogy Edward őszintén szerette, és azzal, hogy elment, neki akart jót. És vajon Edward tudja, hogy Bella ennyi év után is és örökké csak őt szerette? Talán jobb, ha nem tudják.

Edward odalépett Bella mellé, lehunyt szemmel lehelt csókot a kezére és csak ennyit mondott.

- Isten veled! – aztán Evelyn után sietett.

- Edward! – hónapok óta nem hallottam ilyen hangosan beszélni Bellát. Edward máris mellette volt és újra megragadta a kezét.

- Kedvesem? – suttogta.

- Kérlek, maradj vele egy darabig! – Bella szemét könnyek öntötték el. – És emlékeztesd, hogy mit ígért nekem! Kérlek!

- Ígérem, kedvesem!

Edward egy utolsó csókot lehelt Bella homlokára, majd kiviharzott.

Később újra csak ketten voltunk, Bella elbúcsúzott mindenkitől és megkérte őket, hogy távozzanak, egyedül én voltam vele és újra meg újra a tüzet néztem, melyben Edward leli halálát.

- Még mindig ugyanazt látod? – türelmetlenkedett Bella.

- Edward nagyon makacs – sóhajtottam.

- Nem halhat meg! Ez őrültség!

Ugyanolyan őrültség volt, mint eltitkolózni Eve előtt, ugyanolyan őrültség, mint elhinni, hogy Edward meglátja a nőt Evelynben, miközben mindketten az utolsó óráiban is konok Belláért aggódnak.

Ahogy közeledett a perc, úgy nőttek bennem a kétségbeesés hullámai, míg Bella nagyon nyugodtnak tűnt. Egy levelet írt.

- Kérlek, Alice, add neki oda a temetésemen. Ne előbb, addigra már tudni fogja.

- Mit? – kérdeztem. Dühös voltam Bellára, szégyelltem, de nem tudtam elűzni az érzést.

- Hogy mit kell tennie – lemondóan bólintottam, és elvettem a levelet. – Kérlek, nézd meg még egyszer!

Próbáltam mást látni, mint korábban, de folyton csak a lángok voltak. Edward ostoba módon még mindig meg akart halni, én pedig döbbenten észleltem, hogy megértem őt, bár a döntése ostobaság volt, ha Jazzel történne valami...

- Alice! – hallottam Bella sóhaját, mire kinyitottam a szemem.

- Tessék?

- Szeretlek – hirtelen mély sóhajtás szakadt fel belőle, a mellén nyugtatott keze a teste mellé csúszott és a gépek szüntelen éles sípolása csengett a fülembe.

A torkomból zokogásként törtek fel a hangok, melyeket már sosem hallhatott.

- Én is szeretlek. Isten veled!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés