Egész úton egy árva szót sem lehetett kihúzni Edwardból. Mondtam, hogy fussunk, de ő nem válaszolt, mondtam, hogy kocsival is mehetnénk, amire szintén nem válaszolt. Gyalog indult el valamerre, én pedig szó nélkül követtem. Gyorsan haladt, talán észre sem véve, hogy a sebessége vetekszik egy maratoni futó átlagsebességével, mindenesetre szorosan a nyomában rohantam remélve, hogy odaérünk egyszer, hogy indulhassunk is vissza.
Talán egy óra telhetett el, mikor hirtelen megtorpant.
- Itt vagyunk. Ez a mi rétünk.
Semmi különlegeset nem láttam benne, a közelben patak csobogott, a virágok, amikről anya annyit áradozott sehol nem voltak, csak eső alakította apró tócsák végig a fűcsomók mellett. Ennyit arról a tervemről, hogy szedek egy csokor virágot anyának. Körberohantam a mezőn, hátha találok valami különlegességet, amiről beszélhetek neki, ha visszaértünk, de tényleg semmit nem találtam, csak a cipőm ázott át teljesen.
- Szuper, gyönyörű! – mondtam nem éppen elragadtatottan. – Indulhatunk is vissza!
- Még ne – mondta gyorsan.
Merengve bámulta a rétet, majd visszanézett rám.
- Bella azt kérte, hogy meséljek neked.
Az igazat megvallva nem voltam rá kíváncsi.
- Jó, majd mesélsz a visszaúton, induljunk! – megfordultam, hogy magam mögött hagyjam a helyet, ahová tök feleslegesen jöttünk, mikor hirtelen megéreztem a kezét a karomon.
Annyira hideg volt, hogy szabályosan égetett, ahogy rápillantottam, gyorsan elengedett.
- Gyere, üljünk le egy kicsit – intett a fejével egy vaskos törzsű fa felé.
Kelletlenül követtem. A lombkorona itt védelmet nyújtott az eső elől. Edward könnyedén lehuppant a fűbe, nem törődve vele, hogy az nedves-e vagy sem. Pár pillanatig csak bámultam, végül én is leültem. A vállam kis híján hozzáért az övéhez, mire kicsit arrébb csúszott.
Hallgattunk. Utáltam a csendet, mert nem volt mivel elfoglalnom magam, így folyton anya járt az eszemben. Végül megkérdeztem.
- Kellemetlen neked, ha hozzám kell érned?
- Nagyon forró a bőröd – magyarázta bocsánatkérően, mintha megbántott volna, pedig tisztán tudományos szempontból kérdeztem.
- A tiéd meg nagyon hideg. Égető érzés, mikor hozzám nyúlsz.
Újfent nem válaszolt, amit elég nagy bunkóságnak éreztem annak fényében, hogy ő akart itt maradni, tehát az ő kötelessége lenne a megfelelő beszédtéma biztosítása.
- Kellemetlennek érzed a szagom? – folytattam. Vámpírismerőseim mind más választ adtak erre a kérdése, kezdve a „Bocs, kicsim, de úgy bűzlesz, mint egy kutya” közléstől a „Dehogyis, az illatod csupán túl intenzív a mi érzékeny orrunknak” mellébeszélésig. Edward rám sem nézve, még mindig a rétet kémlelve válaszolt.
- Én nem érzem kellemetlennek – biztos voltam benne, hogy nem mond igazat, így rávágtam.
- Szerintem te büdös vagy!
- Azt hiszem ez természetes két elméletben ellenséges faj között – mondta még mindig a semminek dumálva.
Kíváncsian a számba vettem a mutatóujjam, megharaptam, majd szétkentem az előbukkanó, apró vércseppet.
Edward felém kapta a fejét, a következő pillanatban meg a mező közepén állt és onnan ordított.
- Mégis mit csinálsz, te bolond lány?
- Nyugi – nevettem. – Csak tudni akartam, hogy milyen hatással van rád a vérem.
- Meg akarsz halni? – vicsorogta. – Olyan meggondolatlan vagy, mint Bella!
- Ne merd a szádra venni őt! – csattantam fel bedühödve. – Még csak nem is ismered!
Edward szemszöge:
Vissza akartam menni a kórházba, hogy Bella mellett lehessek, mikor megtörténik, de kötött az ígéretem, miszerint Evelyn mellett maradok. Alice-nek igaza volt, el kellett volna mondani neki az igazat, ehelyett úgy kellett tennem, mintha minden rendben volna. Próbáltam figyelni rá és nem gondolni arra, hogy mi lehet Bellával, de szüntelenül az ő kórházi ágyon fekvő, vékony alakja lebegett a szemem előtt.
Evelynnek egy pillanat alatt sikerült feldühítenie. Mit gondol, csak úgy az orrom alá dugja egy vérző testrészét? Még ha az illata közel sem olyan elbódító, mint az emberi vérnek, akkor is veszélyes lehetek rá.
- Meg akarsz halni? – visszatartottam a levegőt, ugyanakkor a torkomat égető éhség nem is volt annyira kellemetlen, mint amilyen lehetett volna. – Olyan meggondolatlan vagy, mint Bella! – mondtam még közben vettem egy apró levegőt. Ostobaság volt, de le kellett tesztelnem magam.
Nem éreztem késztetést támadásra és ez meglepett, közben Evelyn vádló arccal felugrott és kiabálni kezdett.
- Ne merd a szádra venni őt! Még csak nem is ismered! – a szeméből sugárzott az a gyűlölet, amit, úgy éreztem, külön nekem tartogat. Ráadásul igaza volt, nem is ismerem, már nem.
- Akarod, hogy elmeséljem, én milyennek ismertem? – kérdeztem lágy hangon, hogy lehűtsem a dühét.
- Hallottam már a sztorit – válaszolta mogorván. – Inkább menjünk vissza!
- Nem lehet – folytattam megnyugtatóan, remélve, hogy sikerül elérnem valami pozitív hatást. – Gyere, ülj le!
Visszaültem a korábbi helyemre és kérlelően néztem rá. Végül sóhajtott egyet és leült mellém. Ránéztem az ismerős vonásokra, bele a megtévesztően hasonló szemekbe és már nem is éreztem nehéznek elkezdeni.
Evelyn szemszöge:
Igazából nagyon mehetnékem volt, de Edward kétség kívül tudott mesélni. Részletesen írta le anya minden mozdulatát, hogy milyen volt az első találkozásuk, ami kis híján vérengzéssel végződött, hogy miként derítette ki anya apránként az igazságot, és hogyan szerettek egymásba.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba – suttogta maga elé a mondatot, amit anya is milliószor elmondott nekem.
- Nyilván te voltál a bárány – mondtam, mire Edward zavarodottan rám nézett.
- Tessék? Nem, én az oroszlán vagyok.
Megráztam a fejem.
- Nem, te voltál a bárány, aki oroszlánnak képzelte magát. Aztán nézd meg, mit csináltál! Gyáván elmenekültél, míg anya, az igazi oroszlán itt maradt, és bátran szembenézett a jövőjével, ami miattad sohasem lehetett boldog!
Dühösen nézett rám.
- Azt sem tudod, miről beszélsz!
- Csak annyit mondok – közöltem hűvösen. – Hogy remélem, tudod, hogy mit csinál a farkas a bárányokkal! Viseld magad!
- Én az oroszlán vagyok! – bizonygatta már-már gyerekesen. – Különben is, te most megfenyegettél?
- Igen – mondtam, majd egy-két pillanat múlva hozzátettem. – Legalább magadnak valld be, hogy a bárány vagy!
- Ha harcra kerülne a sor, halott lennél, mielőtt észrevennéd! Talán még az emberi alakomban is legyőznélek!
- Lássuk – mordult fel.
Egy pillanat alatt kapta el a két kezem, lenyomott a fűbe és a fogai máris a torkomnál voltak. Próbáltam moccanni, de teljesen leszorított. A szája jégként égette a nyakam, mégsem mozdultam, egyrészt tudtam, hogy ez játék, másrészt emberi alakban nem tehettem volna sokat.
- Na, jó! – mondtam végül, mikor megelégeltem a dolgot. – Erősebb vagy az emberi alakomnál, ez még nem jelent semmit.
Felemelte a fejét a nyakamról és közelről bámult az arcomba.
- Csak annyit, hogy ha ez komoly lett volna, már halott lennél!
- Nagyon kétlem! – sziszegtem a képébe. – Le tudnálak győzni!
Csak mosolygott, jelezve, hogy nem hiszi el. Majd minden átmenet nélkül a számra esett a pillantása. A szorítása meggyengült a csuklóimon, így ki tudtam volna szabadulni, ha épp nem azon jár az eszem, hogy megcsókol-e.
Edward szemszöge:
- Ha megcsókolsz, leszedem a fejed! – suttogta Evelyn az arcomba.
Könnyedén elengedtem.
- Nem akartalak megcsókolni! – ami csak részben volt hazugság. Egy pillanatra tényleg eszembe jutott Bella és a régi csókjaink, de csak elméletben gondoltam végig, mennyivel másabb lenne, ha Evelyn forró ajkai érnének a fagyos számhoz.
- Jobb is! – vágta rá, miközben felült, és a hátát újra a fatörzsnek vetette.
- Csak kíváncsiságból – kezdtem, mielőtt újra meggondoltam volna a kérdést. – Mi kifogásod lett volna a csókom ellen?
Rám nevetett, szinte gúnyosan, mintha egy viccet sütöttem volna el.
- Azon kívül, hogy egy bűzlő, jégcsap vámpír vagy, aki tönkretette az anyám életét?
Sikerült újból feldühítenie, de nem hagytam magam.
- Igen, azon kívül – morogtam.
- Én túl jó vagyok neked! – közölte, ahogy korábban is. – Nézz csak rám, tökéletes és egészségtől kicsattanó vagyok.
- Nem erényed a szerénység – jelentettem ki.
- Ez nem a szerénységről szól – legyintett kedvetlenül. – Ez farkas genetika. Arra vagyok teremtve, hogy megleljem a társam, akit bálványként fogok imádni és kipotyogtatok 5-6 gyereket, akikből utánpótlás lesz a falkának.
- De te nem akarod ezt – kockáztattam meg a kijelentést.
Újabb gúnyos mosolyt kaptam.
- Ezt meg miből gondolod, Dolly? – Dolly az első klónozott bárány után. Nagyon szellemes.
- Nem tűnsz lelkesnek – mondtam.
- Nem éppen ez az álmom – sóhajtotta, most gúny nélkül.
- Akkor mi az? – faggatóztam.
Evelyn szemszöge:
Magam sem értem, hogy mi ütött belém, hirtelen beszélni kezdtem.
- El akarok menni innen – hadartam. – Elegem van a folyamatos esőből, a kisvárosból és abból, hogy itt egyszerűen nincs magánéletem. Élni akarok, nem pedig arra várni, hogy hátha jön a herceg, akinek életem végéig a talpát nyalhatom. Szeretnék elmenni az egyetemre…– elhallgattam. – De ez mindegy. Nem hagyom itt anyát.
- Hová vettek fel? – kérdezte.
- Az ország másik végébe – dicsekedtem el vele most először. – A legjobb…
- Csak nem a Harvardra? – kérdezett rá. Elhúztam a szám.
- Nem, de ha oda jelentkezem, biztos felvesznek! A Princetonról beszélek!
- De nem megyek. Már elküldtem a halasztási kérelmet. Most nem hagyhatom itt anyát… talán majd… - elharaptam a mondatot. El sem hiszem, hogy ilyesmire gondoltam. Talán majd jövőre, ha anya meghalt? Hogy lehetek ilyen számító?
- Bella szeretné, hogy elmenj – mondta csendesen Edward.
- Nem fogok! – csattantam fel. – Én vagyok az egyedüli, aki még nem hagyta cserben! És nem is fogom!
Rejtelmes képpel bólintott egyet.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál velem!
- De nehogy elmondd neki! – figyelmeztettem. – Folyamatosan nyaggatna, hogy menjek.
- Nem mondom – ígérte.
- Jó, akkor menjünk vissza – bólintottam elégedetten. – Már vagy három órája eljöttünk.
- Nem – mondta lágyan. – Maradjunk még!
Ránéztem, mivel az, hogy ki akar velem kezdeni, nyilvánvalóan hülyeség volt, csak arra tudtam gondolni, hogy mi másért akarna kettesben maradni velem, mintegy megakadályozva, hogy anya mellett legyek. Sőt, neki is mellette kellene lennie, hiszen azért jött vissza…
Edward szemszöge:
- Miért akarod ennyire, hogy maradjak?! – csattant rám. Láttam a szemében, hogy kezd rájönni az igazságra, amire én próbálok nem gondolni.
- Ezért jöttek mindannyian! – suttogta elrettenve, inkább magának. – Alice néni látta, hogy meg fog halni! – a hangja sikításként hatott a csendben. – Igaz?
Egyszerűen nem tudtam volna hazudni azoknak a vádló, könnybe lábadt, gyönyörű szemeknek, de a hallgatásom bőven elég volt neki.
- Mikor? – kérdezte számon kérően. – Mikor fog megtörténni, áruld el!
Több mint négy órája voltunk távol és nagyon jól tudtam – csak épp nem akartam felfogni -, hogy már megtörtént. Hogy mondhatnám el, pont én Evelynnek?
- Már… - ennyit suttogtam csupán, többre nem futotta.
A rettenet Evelyn arcán, a szája remegése, ahogy tudatosul benne, amit mondtam és az arcán folyó könnyek látványa rám is sokkoló erővel hatottak. Azt kívántam bárcsak tudnék zokogni, vagy bárcsak üvölthetnék, de be kellett tartanom a Bellának tett ígéretem.
„Ne engedd, hogy elveszítse önmagát” – mondta az együtt töltött éjjelen. – „Segíts neki feldolgozni!”
Értettem a kérést, mégsem tudtam, hogy segíthetnék, sem azt, hogy mit mondhatnék, amivel enyhíthetem a fájdalmát.
- Mocskos… hazug… szemétláda! – Evelyn most már sírt, az egész teste remegett, és elcsukló szavakkal adta tudtomra, hogy mit gondol rólam.
„Vigasztald meg!” – hallottam Bella hangját, mintha a jelenben mondta volna.
- Eve, nagyon sajnálom – kezdem bele a korántsem megfelelő szavakba.
Lassan kezdett hátrálni, majd hirtelen megfordult és futásnak eredt. Előreugrott, és mire a ruhája cafatjai a földre estek, az ezüstszín farkas el is tűnt a fák között.
„Te vagy az egyetlen, aki utolérheti őt, ha egyszer futásnak ered… ennyivel tartozol nekem.”
A távolból hosszú, fájdalmas vonyítást hallottam, aztán én is rohanni kezdtem.
Evelyn szemszöge:
A föld megdobbant a lábaim alatt, néhány ág recsegve adta meg magát az utat törő testemnek.
Vannak fájdalmak, amikre egyszerűen nincs gyógyír, csak futottam, gondolatok és fáradtság nélkül, egyedül az ösztöneimre hallgatva, de a gyász fájdalma ott volt bennem, mélyen a gyomromban, a szívemben, mint egy tompa kés, ami folyamatosan nyiszálja a belsőmet. Végre egyedül voltam a fejemben, és reméltem, hogy már elég messze vagyok ahhoz, hogy senki ne hallhasson a falkából.
Sokszor kívántam anya betegségének nehéz óráiban, hogy igazi farkas lehessek, emberi érzelmek nélkül, csak alapvető létfenntartásra gondolva, de soha nem akartam annyira, mint most.
A gyász mellett haragot is éreztem, újra és újra felütötte a fejét, hiába próbáltam nem gondolni rá. Mindenki átvert, elcsaltak, hogy ne lehessek mellette, sőt, talán ő sem akarta… anya. A belém hasító hiánya újabb fájdalomhullámot szabadított fel a testemben. Hallottam a saját üvöltésemet, a hangomtól megtorpanó állatokat, a bokrokról felreppenő madarakat.
Tudtam, ha meg kellene állnom, mindennek vége lenne. Rám zuhanna az összes érzés, amit magam mögött igyekszem hagyni, és ezt akartam a legkevésbé.
Hamarosan rájöttem, hogy mégsem vagyok egyedül, egy-egy illatfoszlány, apró neszek jelezték, hogy valaki a nyomomban van. Edward.
Feldühített a jelenléte. Miért nem hagy békén? Akárhogy is próbálkoztam, egyre közelebb került hozzám, lassan már mellettem rohant, aztán hirtelen elém vágott, és egy hatalmas, fájdalmas csattanással egymásnak ütköztünk. A lendület tovább sodort, gurultam egy keveset, majd mielőtt visszavehettem volna az irányítást a testem felett, keményen egy fatörzsnek ütköztem.
Felpattantam, és dühösen néztem a földről feltápászkodó vámpírra, majd meg akartam fordulni, hogy rohanjak tovább, mielőtt maguk alá temetnek a fájdalmak, de már előttem is volt megint.
- Ne, Eve! Ne menekülj tovább!
Felmorrantam, és igyekeztem kikerülni, egyszerűen mindenhol ott volt, még jobban feldühítve ezzel.
- Bella nem akarta, hogy…
Ahogy kimondta anya nevét, feltámadt bennem a mérhetetlen gyűlölet és ösztön által vezérelve egy újabb mélyről jövő morgással rávetettem magam. Minden farkas tudja, hogyan kell vámpírt ölni, már eleve belénk vannak kódolva a mozdulatok, amit az őseink a tapasztalataik alapján fejlesztettek tökélyre.
Edward alattam feküdt, a két mancsom a mellkasába nyomtam, a karmaim átszakították a már eleve megviselt ingét és a jéghideg bőrének feszültek. A szám félig nyitva volt, a torkomból szüntelenül tört elő a morgás, csak egyetlen mozdulatomba került volna, hogy némiképp ártsak neki.
Ő nem védekezett, a két karját lassan húzta ki alólam, majd legnagyobb döbbenetemre a nyakam köré fonta őket, vigasztalón, megértően és akkor rám zuhant az összes fájdalom.
- Azt kérte, emlékeztesselek arra, hogy mit ígértél, Eve – suttogta lágyan.
Edward szemszöge:
Nem bántam volna, ha végez velem, igazán rászolgáltam volna. A két napi szakadatlan futás közben milliószor végiggondoltam, hogyan vetek véget az életemnek, ám a gyönyörű ezüst farkas által bevégezni túl tökéletes lett volna.
- Azt kérte, emlékeztesselek arra, hogy mit ígértél, Eve – mondtam, miközben az ujjaim a selymes szőrhöz értek.
A morgása fájdalmas nyüszítéssé vált, a teste ellazult, belesimult a karjaimba. Mire észbe kaptam, már egy zokogó lány remegő testét öleltem. A forró könnyei a vállamat áztatták, akadozva, a kezével a szakadt inget markolva suttogta folyamatosan.
- Gyűlöllek, Edward Cullen! Annyira gyűlöllek!
Még szorosabban fontam köré a karjaim és gyengéden simogatni kezdtem a haját.
- Tudom – súgtam vissza.
„De nem kell sokáig gyűlölnöd” – tettem hozzá magamban, hiszen nemsokára én is Bella után megyek, bár remélni sem mertem, hogy a magamfajták is bekerülhetnek arra a helyre, ahol most ő van.
Evelyn zokogása egyre hevesebbé vált, és a remegése nem látszott szűnni, egy dolgot tudtam csak tenni. Azt kívánva, hogy a dallam talán enyhíti a bánatát, dúdolni kezdtem az altatódalt. Órákkal később, mikor az alkonyat ránk talált, már elcsendesedve feküdt a karjaimban, csak mély sóhajai és az apró nyöszörgései jelezték, hogy mélyebbre zárta a szenvedését.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés