Alkonyat volt, pontosan a negyedik azóta, hogy Edward megállított. Valami megváltozott bennem akkor, csak azt nem értettem, hogy mi. Miért csak előtte merek sírni? Talán a megszokás miatt, hiszen azóta állandóan velem van. És az állandóant szó szerint kell érteni. Ott van, mikor lefekszem, mikor felkelek, vagy akármit csinálok, de a leghálásabb azért vagyok, mert ott van, mikor szükségem van rá. Amikor ismerősök jönnek, hogy kifejezzék részvétüket anya miatt, Edward támogat, mikor a sírás szélén állok, a nevemben is elnézést kér, egy félreeső helyen magához ölel, és halkan dúdol a fülembe.
Nem az altatót, egy egészen hasonló, mégis más dallamot.
Bár a veszteség fájdalma ettől korántsem enyhül, könnyebb elviselni a kínt. Amíg le nem nyugszom, az égő arcom a hűvös, kőkemény mellkasának nyomom és csak belesimulok az ölelésébe.
Némán bámultam az eget, arra várva, hogy véget érjen egy újabb nap, jelen esetben az én utolsó napom itt Forksban.
- Mit csinálsz, Eve? – lépett ki mellém Alice néni.
- Figyelem az alkonyatot – feleltem vállat vonva. Őt nem nyűgözte le annyira, nyilván, ha én is annyit láttam volna, mint ő, engem sem érdekelne.
- Összepakoltál már?
- Még nem, majd később.
Edward emlékeztetett az anyának tett ígéretemre, és én most továbblépek. Edward telefonált a Princetonba, hogy visszavonják a halasztási kérelmemet, sőt, még lakást is intézett nekem (állítólag Rosalie ingatlana, amit örömmel bocsát a rendelkezésemre, amíg csak kell, de gyanítom, hogy Cullenék direkt nekem vásárolták, hogy ne kelljen koleszben laknom), amiért nagyon hálás is voltam. Beszéltem a falkával is, apát ugyan nehéz volt meggyőzni, hogy jól döntök, de nem tarthatott vissza.
- Azt hittem, a búcsúztatás után indulsz.
- Igen – hagytam rá.
Az alkonyat elmúlt, az ég teljesen sötétbe váltott, én pedig felsóhajtottam.
- De mikor akarsz csomagolni? – tüsténkedett Alice néni. – Nem jó, ha mindent, az utolsó pillanatra hagysz. Ha akarod, segítek.
Rábólintottam.
- Elkéstél, Alice! – szólalt meg Edward a házból. – Én már összepakoltam.
Edward szemszöge:
Egyetlen módon tudtam elviselni a létezést Bella nélkül. Evelynnek valóban szüksége volt valakire. Az elmúlt négy nap állandóan vele voltam. Figyeltem rá, hogy egyen, hogy ne zárkózzon magába, és felkészítettem a továbblépésre.
Alice is gyakran benézett, aggódott Evelynért és persze értem is, habár a rám irányuló gondolatait igyekezett elrejteni előlem. Talán sejtette, hogy mire készülök, lehet, hogy látta is, hogy a döntésem végleges, mégsem beszélt erről. Nyilván tudta, hogy felesleges lenne győzködnie.
Miközben elfoglaltságot kerestem a házban – bármit, amivel lefoglalhatom magam – hallgattam Alice gondolatait arról, hogy vajon Evelyn képes lesz-e egyedül boldogulni egy ilyen törés után.
Emiatt én is aggódtam, de tudtam, hogy valaki úgyis ott lesz neki, Rose például már eltervezte, hogy gyakran meg fogja látogatni. Persze ez nem ugyanolyan, mintha állandóan mellette lenne valaki.
Nehezen ismertem be, de Evelyn fontossá vált számomra. Lassan ugyanannyit gondoltam rá, mint Bellára. Magamban a megváltoztatott altatóra gondoltam. Annyira hasonló volt Bellához és mégis annyira más, hogy a dallamok is változtak, ahogy dal Evelynhez igazodott.
- Nem jó, ha mindent az utolsó pillanatra hagysz. Ha akarod, segítek – Alice is el akarta foglalni magát.
- Elkéstél, Alice! Én már összepakoltam – Evelyn bőröndjeit felsorakoztattam a fal mellé, majd kisétáltam a sötétséget kémlelő páros mellé.
- Köszönöm, Edward – nézett rám hálásan Evelyn, miközben Alice arra gondolt, milyen furcsa ez a kapcsolat közöttünk.
Pedig nem volt kapcsolat, csupán Evelynnek szüksége volt valakire, és Bella kívánsága szerint én vagyok ez a valaki, de már csak egy utolsó napig. Holnap, miután Evelyn elmegy, kijelenthetem, az ígéretet megtartottam.
Alice szemszöge:
Mióta Bella a kezembe nyomta a levelet, azóta tűnődöm, mi lehet benne, de a félbehajtott lapon Edward neve áll és én megálltam, hogy ne nézzem meg. Csak szorongattam a kezemben, arra várva, hogy véget érjen a búcsúbeszédek sora.
Szívesen álltam volna Evelyn oldalán, hogy támogassam, ha tudom, de nem lehettünk közel a gyászoló tömeghez, mert múltbéli ismerősök is voltak az emberek között, akik még emlékezhetnek ránk huszonhat évvel korábbról.
Evelyn tehát apjával az oldalán fogadta az újabb részvétnyilvánításokat, és közben gyakran pislogott ránk. Úgy tippeltem, a szemével Edwardot keresi.
Edward is őt bámulta folyamatosan. Tudtam, hogy valamiképp már kötődik Evelynhez, de az öngyilkossági tervéről még nem mondott le. Már nem volt Bella, aki óránként könyörögött, hogy nézzek a jövőjébe, így most magamtól tettem, és mindig a kétségbeesett Edwardot láttam, a vérvörös lángok között.
Egyedül a levél volt az, ami egy halvány reménysugárral kecsegtetett, ami talán rábírja Edwardot, hogy változtasson a döntésén. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet benne, de hittem, hogy Bella tudta, mit csinál.
A tömeg kezdett szétszéledni, egyedül Evelyn állt egy helyben, de már nem az emberek részvétével kellet foglalkoznia, az ismerőseitől búcsúzkodott.
A családunk némán állt a háttérben, mi is vártunk a saját búcsúnkra.
- Várj meg a kocsiban, apa! – mondta végül Evelyn és felénk indult.
Rosalie lépett elő először és a karjába zárta a lányt.
- Amint lehet, meglátogatlak – suttogta közben Evelyn fülébe. – Sőt, lehet, hogy már jövő héten átruccanunk Emmettel.
- Azért várd meg, amíg megérkezem – viccelődött Evelyn mosolytalan arccal.
Rosalie-t Esme váltotta fel.
- Ha szükséged lesz valamire, csak szólj, rendben, kicsim? Akármi kell, ott leszünk melletted.
Emmett biztosította, hogy milyen jó bulik lesznek, mire Rosalie keményen oldalba vágta. Carlisle és még Jaz is megölelte, aztán hozzám lépett oda, és hevesen átölelt.
- Köszönök mindent, Alice néni – hálálkodott. – Köszönöm, hogy mellette voltál, nagyon hálás vagyok.
- Ugyan – motyogtam. Rájöttem, hogy én is, mint a többiek, rettenetesen aggódom érte. Hiába tizenkilenc éves, még olyan kislánynak tűnik.
Kibontakozott az ölelésből és Edwardra nézett.
- Beszélhetünk négyszemközt?- kérdezte tőle.
Edward bólintott, mire Evelyn megfordult és elindult Bella sírja felé.
- Szegény drágám – sóhajtotta Esme. – Annyira egyedül lesz.
- Talán utána mehetnénk – nézett Rosalie Emmettre. – Csak, hogy lássuk, minden rendben van-e.
- Kicsim, semmi baja nem lesz – vigasztalta Emmett.
- Időt kell hagyni neki – erősítette meg Jaz.
Figyeltem, ahogy Evelyn átöleli Edwardot, majd vissza sem nézve elrohan az apja kocsijának irányába.
Edward ott maradt a sír mellett, én pedig úgy éreztem, itt az ideje, hogy odaadjam neki a levelet.
Lassan, hagyva egy kis időt Edwardnak odasétáltam hozzá.
- Nem tudsz megállítani – mondta. – Láttad a jövőm, igaz?
- Nem akarlak megállítani – hazudtam, és igyekeztem nem gondolni semmire.
- Egy levél? – hökkent meg Edward, mire szó nélkül átnyújtottam.
Edward habozás nélkül elolvasta, majd a markába gyűrte. Láttam az arcán a hitetlenkedést, majd újra kisimította és megint végigfutatta rajta a szemét. Ránézett Bella sírkövére, majd megint a levélre. Aprót rázott a fején és csak olvasgatta, mintha a szavak ismeretlen nyelven lennének.
- Bella – sóhajtotta végül és rám nézett. – Kölcsön tudod adni a mobilod?
Bólintottam és döbbenten átnyújtottam neki. A Seattle-i repülőtérre telefonált és érdeklődött, hogy van-e még szabad jegy. Le is foglalt egyet, majd mintha mi sem történt volna a kezembe nyomta a telefonom és újra a levélre meredt. A szája féloldalas mosolyra húzódott.
- Edward, történt valami? – a többiek is ott álltak körülöttünk és figyelték őt.
Lassan végignézett rajtunk, majd hitetlenkedően rázott egyet a fején.
- Semmi baj, úgy tűnik, New Jerseybe* megyek. El kell érnem a gépet!
A többiek csak bámultak, én pedig behunytam a szemem és újra Edward jövőjébe néztem. Nem láttam semmit.
Mikor kinyitottam a szemem, Edward már sehol sem volt, viszont a többiek engem néztek.
- Mit láttál? – kérdezte Jaz.
- Semmit – jelentettem ki, és megkönnyebbülésemben elmosolyodtam.
- Ez mit jelent? – kérdezte Emmett.
- Azt, hogy Edward Evelynnel lesz.
Magamban elismeréssel adóztam Bellának, nem tudom, mit írhatott a levélbe, de megcsinálta. Edward jövője megváltozott
* a Princeton egyetem Princeton városában, New Jerseyben van
Evelyn szemszöge:
Meghallgattam a semmitmondónak tűnő szavakat, amivel anyát búcsúztatták, aztán én is búcsúzni kezdtem. Apának még mindig nem tetszett, hogy elmegyek, úgy sejtettem, amíg kivisz a repülőtérre, végig ezzel fog nyúzni. Elbúcsúztam Cullenéktől is, kivéve egy valakit.
Beleegyezett, így visszasétáltam anya sírjához, majd szembenéztem vele.
- Szeretném megköszönni, hogy mellettem voltál, Edward! Ez nagyon sokat jelent nekem.
- Ne butáskodj – felelte. – Természetes volt.
- És szeretnék bocsánatot is kérni – hadartam. – Amiért először olyan bunkó voltam veled. Igaz, hogy tetű módon viselkedtél vele – felhúzta az egyik szemöldökét –, de elhiszem, hogy valami nagyon ostoba és meggondolatlan módon jót akartál neki. Még ha emiatt boldogtalan is volt az egész élete, gondolom nem direkt csináltad.
Ez nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztem, de jobbra épp nem tellett. Már ezért is meg kellett erőltetnem magam.
- Félreismertelek. Sajnálom.
Hirtelen azt hittem, hogy nem mond semmit, mert megbántottam, vagy ilyesmi, de végül csak bólintott.
- Felejtsük el. Jó utazást!
Nem hittem el, hogy képes ennyivel elbúcsúzni, így csak álltam, majd végül megkérdeztem.
- És te hová mész? Megint elbujdosol, szakállat növesztesz és évekig hegyi kecske véren élsz?
Elmosolyodott.
- Ne aggódj, egyik sem – mondta.
- Megígéred? – kérdeztem. – Nem lenne jó, ha megint elhagynád magad, és nomádként élnél. Néha meg is látogathatnál, ha arra jársz…
Elhallgattam. Minek teperek, mikor nem úgy tűnik, hogy barátkozni akar?
- Meglátjuk – felelte. – Most menj, Jacob kezd idegeskedni, hogy hol maradsz.
Őszintén szólva vártam, hogy megöleljen vagy akármi, hiszen az előző napokban ő volt a támaszom, és tényleg meg is kedveltem, de csak állt mélabús képpel és várta, hogy elmenjek.
Könnyek szöktek a szemembe, majd úgy döntöttem, nem makacskodom, megöleltem én. Különös módon már nem is éreztem annyira büdösnek, mint az első napokban.
- Isten veled! – szipogtam a vállába, aztán megfordultam és elsiettem, de még hallottam a hangját.
- Isten veled, Evelyn!
Mindig is utáltam a búcsúkat, de ez volt a legrosszabb az összes közül.
Edward szemszöge:
- Megígéred? Nem lenne jó, ha megint elhagynád magad, és nomádként élnél. Néha meg is látogathatnál, ha arra jársz.
Nem akartam hazudni neki, sem elmondani, hogy soha többé nem látjuk egymást, így a köztes megoldást választottam.
- Meglátjuk. Most menj, Jacob kezd idegeskedni, hogy hol maradsz.
Ez viszont hazugság volt. Jacob épp arra gondolt, hogy milyen indokkal tarthatná otthon a lányát, miközben az indok, amiért elmegy, éppen ott nyugszik a föld alatt.
Evelyn hevesen átölelt, megint a sírás szélén állt, de már nem vigasztaltam. Betartottam az ígéretem, Evelyn továbblépett és most elmegy. Már nem kellek neki, most már meglesz magában is.
- Isten veled! – a hangja fátyolos volt, majd megfordult és elrohant.
- Isten veled, Evelyn – mondtam inkább csak magamnak, de biztos voltam benne, hogy meghallotta.
„Meg kell akadályozni…” – hallottam meg egy gondolatfoszlányt Alice-től, pedig igyekezett másra gondolni. – „… nem ölheti meg magát.”
- Nem tudsz megállítani – mondtam neki. – Láttad a jövőm, igaz?
- Nem akarlak megállítani – „Oda kell adnom neki Bella levelét.”
Ez megdöbbentett.
- Egy levél?
Kikaptam Alice kezéből és hitetlenkedve olvasni kezdtem.
„Drága Edward!
Tudom, mire készülsz, de gondolj Rómeóra! Mielőtt végzel magaddal, győződj meg róla, hogy valóban elveszítettél-e! Ne kövesd el ugyanazt a hibát!
Szüksége van rád, ahogy neked is rá. Vigyázz rá helyettem is!
Bella”.
A markomba gyűrtem a levelet. Jellemző, meg akar állítani, még akkor is, ha ő már…
Újra el kellett olvasnom.
Mit jelent az, hogy győződjek meg róla, hogy elveszítettem-e? Ránéztem a sírkőre.
„Isabella Marie Swan
A legcsodálatosabb anya”
Újra elolvastam „valóban elveszítettél-e… szüksége van rád”; Evelynről beszél.
Elveszítettél-e…
A fejemben láttam Bella mosolyát Evelynen, a szemeit, Bella pillantását, a makacsságot.
„Szüksége van rád, ahogy neked is rá”. Bellának igaza volt, rádöbbentem, hogy mennyire aggódom Evelynért, és valóban szüksége lehet rám.
New Jersey nagyon messze van, és ő annyira egyedül lesz a titkával…
- Bella – suttogtam hitetlenkedőn. Sikerült összezavarnia. – Kölcsön tudod adni a mobilod? – kérdeztem Alice-t.
Már nyújtotta is, de közben döbbent gondolat kavargott az agyában.
„Most meg mit csinál?”
Válaszoltam volna neki, ha tudok, de még én sem akartam elhinni, hogy ezt teszem. Lefoglaltam egy jegyet Evelyn gépére, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy vele akartam menni, hiszen igaza van Bellának. Nem veszítettem el teljesen őt, hiszen Evelyn annyira emlékeztet rá. Benne vannak Bella vonásai, a neveltetésében Bella gondolkodásmódja…
- Edward, történt valami? – kérdezte Alice, mikor újra elolvastam Bella levelét.
„Mosolyog” – gondolta egyszerre Esme, Rosalie és Alice is.
„Furán viselkedik” – elmélkedett Emmett is.
Végignéztem rajtuk és kimondtam.
- Semmi baj, úgy tűnik, New Jerseybe megyek. El kell érnem a gépet!
Nem hiszem, hogy annyira meglepődtek, mint én.
„Látnom kell!” – Alice behunyta a szemeit, de én nem akartam még véletlenül sem tudni, hogy mi lesz velem.
Rohanni kezdtem, közben arra gondolva, hogy ez talán még nem a végleges döntésem. Nem is biztos, hogy Evelynnek szüksége lesz rám, sőt, az sem tudtam, hogy mit fogok csinálni a Princetonon. Egyszerűen csak vele akartam lenni, és jelen pillanatban nem volt akadálya.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hogy-hogy vége????!!!!! Ezt te sem gondolhatod komolyan!!! Itt ültem és bömböltem, tök feleslegesen????!!!
Lécci, mond, mondd hogy van folytatása!!!!!!!!!!!!!!!!!!
LÉCCI!!!!!!!!!!!!!!!!
szuper!!
Pusszy