Ez a történet Bella vámpírráválása után történik, vagyis hát a Breaking Dawn után.

Az eredeti történetben is kijött, mennyire ragaszkodnak egymáshoz Alice-ék, legjobban Edward megmentése során való feláldozás. Hogy Alice inkább meghal, de nem engedi oda Jaspert, hogy valami baja essen. Én ezt a ragaszkodást, akarom jobban bemutatni. És a feláldozás, egy más példáját.

Jasper/Alice: „Érzem, hogy titkolsz valamit… Talán nem szeretsz?”

Értékelés:

Ginewra: 6
Brigyo: 6
Zsófiii: 5
xgirl: 9

össz: 26

Szenvedések után….

(Alice szemszöge)

Az estét Jasperrel töltöttem, olyan megnyugtató volt a jelenléte, és most nem a képességére gondolok. Ha velem van, az olyan… olyan… megmagyarázhatatlan.  Amióta megláttam a látomásomban, szerelmes vagyok belé. S ez a sok év alatt egy csöppnyit sem halványult el. A szerelmem iránta határtalan. S amikor Edwardra gondolok, hogy mit kellett elviselnie, míg nem volt Bella…. Az szörnyű. Már el sem tudnám képzelni a létem Jasper nélkül. Ő a mindenem.

Mikor csak rápillantok, abból nyerek új erőt, hogy azt a napot is ugyan úgy vidáman töltsem el, mint a előtte lévő több százat. De amit sokan nem tudnak a családban, csak Edward, de kérésemre Ő is hallgat, hogy mikor Jasper nincs velem, az számomra kín. S most nem azokra a pillanatokra gondolok, amikor kimegyek a nappaliból fel a szobánkba átöltözni ő meg lenn marad. Hanem, vannak olyan napok, amikor hosszú vadászatra indulnak Emmettel, vagy neki kell elintézni a költözésünk ügyeit. És több napra is elutazik. S azokban az időkben csak Edward a támaszom.

A mai napig, erről Jasper semmit sem tud. Természetesen érzékeli, minden távozása előtt, hogy már mennyire hiányzik, de még sosem érezte, mi az, ami elutazása után kerít engem hatalmában. Nem akarom, hogy egész távolléte alatt miattam aggódjon, mint mondjuk Edward Bella iránt, mert talán még abba is belemenne, hogy el sem megy. S ezt meg nem szeretném. Nem akarom, hogy úgy érezze, csak rajta élősködöm. Neki is kell lennie életének.

A családom többi tagja (Edwardon kívül) ezeket az időszakokat észre sem veszik. Hiszen színésznői képességemet ilyenkor fejlesztgettem, s mára már tökéletes. Az sem tűnt fel nekik, hogy ilyenkor láthatóan többet vásárolok, hiszen valamivel el kell terelnem a figyelmemet, s Edwardot meg nem kérhetem meg, hogy folyton engem pátyolgasson. Neki is meg van a saját élete Bellával és Nessie-vel. S én ezt nem akarom megszakítani. Olyan sokáig kellett nélkülük élnie.

Hogy miért gondolkozom ezen, most el újra? Természetesen, mert Jasper holnap utazik el, hogy a legújabb költözésünkhöz elintézze a papírjainkat, és a házat, az iskolát, a munkahelyet. Ez az ő szokásos reszortja.

Még most is a karjai között fekszem, és ő is gondolkodik valamin. Azt mondják, hogy a jövőbe látás micsoda kincs, pedig néha igazán elcserélném Edward gondolatolvasására. Mit nem adnék, hogy hallhassam szerelmem gondolatait.

-         Azt hiszem ideje indulnom. – szólalt meg váratlanul, de én még nem voltam rá egészen kész, hogy elbúcsúzzam.

-         Ilyen sürgős? Nem érne rá még egy órát? – próbáltam meggyőzni, hogy maradjon még, de nem is tudom miért, hisz igazából úgy sem ódázhatom sokáig, meg természetesen már láttam, hogy elmegy.

-         Mivel lesz jobb ha még 1 órát itt maradok? – kérdezte, ami ha akaratlanul is de szíven ütött. ’ Hogy miért?  Miattam. ’ Válaszoltam meg a kérdést magamban, de hangosan nem akartam kimondani, mert az egy elég hosszúbeszélgetést eredményezne, és nem akartam ilyennel halogatni dolgot. Ha miattam nem, ezért se maradjon.

( Jasper szemszöge)

Hogy mondjam el neki? Olyan sok dolog felett szemet hunyt, de félek, ha ezt elárulom neki, sohasem fog elengedni. És azt biztos nem élném túl, ha látná az egészet.

Átalakulásom után, rengetek életet oltottam ki, amiket, ha ő meg is bocsátott, én sohasem fogok magamnak. Minden percben, ami nélküle kell eltöltenem, az áldozataim arcát látom. S még a mai  napon is, oly sok év telt el azóta, még sem tudom kontrolálni magamat, megfelelő módon, még mindig felügyeletre van szükségem, s amikor látom, hogy Bella milyen könnyen kezeli a dolgokat, csak még inkább fáj, hogy én pedig ilyen gyenge vagyok. S ez így nem mehet tovább. Már tudom mi a megoldás, de nehéz, túl nehéz megcsinálni, ha ő nincs mellettem, de nem jöhet velem, nem engedhetem.

Eddig sikerült eltitkolnom előle a tervemet, ami már eleve felér egy csodával. És hálát kell adnom, hogy mindennek ellenére Edward támogat és segít. Rendeződött az élete, végre boldog, és ahelyett, hogy minden pillanatban a családjával lenne, nekem segít, és mint később megtudtam Alice-nek is.

S ezért még inkább nehéz. Megígérte, hogy nem árulja, megígérte Alice-nek, de mikor elmondtam neki a tervem, úgy érezte, tudnom kell, hogy még csak a közelében sem vagyok mi lesz ennek a következménye.

Ha tudtam volna, ha csak egy kicsivel is jobban figyelek rá, megérezhettem volna, hogy mi tesz vele, a távolétem, és még csak fel sem bírom fogni, hogy érdemelhettem ki pont én, egy ilyen angyal önzetlen szeretetét, hisz nem vagyok rá méltó. De mégis megajándékoztak vele, hogy létem folyamán először valami igazán jót tegyek. Boldoggá tehessem úgy, mint senki más. S amíg le ne győzöm magamban ezt a vérszomjat, addig ez nem sikerülhet. És mégis, hogy igazán boldog lehessen előtte, a legnagyobb fájdalmat kell neki okoznom. DE akárhány féle lehetőségen is gondolkodtam, nincs más út. Ezt kell tennem.

S csak remélni tudom, hogy később megbocsátja a tettemet.

És most eljött az idő, most kell elindulnom. Remélem Edward is elvégzi a feladatát.

-         Azt hiszem ideje indulnom. – szóltam neki, utána pedig felnézet rám a karjaim közül, és a szerelmes pillantásában elvesztem.

-         Ilyen sürgős? Nem érne rá még egy órát? – próbálkozott meggyőzni a maradás mellett, hogy most más is elintézhetné az utazással járó procedúrát, nem kell mindig nekem. És igaza is van, de ez megadja nekem a lehetőséget, hogy véghezvigyem a feladatomat.

-         Mivel lesz jobb ha még 1 órát itt maradok? – kérdeztem meg tőle. Nem akartam bántani, de el kell engednie. És utána amennyire csak tőlem telhet, kárpótolom minden szavamért. Még utoljára elvesztem a tekintetében, mert ha tovább is azt csodálom, nem szabadulok tőle. És akkor beadom a derekam és maradok, de nem tehetem. A következő pillanatban olyan gyorsan változott meg az arca, olyan gyorsan tűnt el róla a boldogság.

Látomás.

Pedig már olyan közel voltam a célomhoz, most nem bukhatok le.

-         Alice… mit láttál? – kérdeztem aggódva, mert még mindig volt egy kis reményem, hátha mást látott, nem az én célomat. Majd megláttam az arcán félelmet.

-         Érzem, hogy titkolsz valamit… Talán nem szeretsz?- kérdezte, és ez teljesen váratlanul ért, és amit mondott kést döfött a már nem dobogó szívembe, és akármennyire is fog fájni a válaszom mindkettőnknek, és ha az hazugság is, most kell megtennem. De előtte tudnom kell, mit is látott pontosan.

-         Mit láttál? – kérdeztem, és nem feleltem a kérdésére, ami már így is megadta számára a választ.

-         Hogy nem csak az utat intézed el, hanem utána még máshova is elmész. Tervezel valamit… - ez nem kérdés volt, hanem közölte a tényeket. Lesütötte a szemét, és tudtam, ha képes lenne rá, hogy sírjon, most azt tenné. Én pedig a szívébe szúrtam a tört, ami kegyetlen sebet ejt rajta.

-         Jól érezted. – feleltem, de azt, hogy nem szeretem, már nem bírtam kimondani, ilyen hazugságra, még sem vagyok képes. Majd minden búcsú nélkül kiugrottam az ablakon, és elindultam az utamra, ami nem tudom mennyi időt fog igénybe venni, de ha sikerül, akkor talán tényleg megérte.

A ház felől, még egy érzés szállt felém, Edwardé. Az érzés, hogy támogat, a bizalom hogy sikerül, a nagylelkűség, amivel Alice-t támogatni fogja, és most már tényleg úgy éreztem, hogy sikerülni fog.

3 hónap múlva

( Alice szemszöge)

3 hónapja, hogy elhagyott. Miután elment, rá pár napra postán megkaptuk a papírjainkat, és neki is kezdtünk a költözésnek. Nem tudtam mit kéne kezdenem a holmijával, mikor elment csak pár ruháját vitte magával, amit még együtt pakoltunk el. Arra gondoltam, hogy csak a személyes holmiját viszem magammal, emlékként. Ami rá emlékeztet. Mert akármennyire is fáj a hiánya, ő adta nekem azokat a gyönyörű éveket, amiket vele töltöttem el.

Így a többi holmiját csak bedobozoltam, és ott hagytam a házban, de mikor odaértünk az új otthonunkhoz, azok a dobozok is ott vártak a szobámban. Akárkit kérdetem, hogy ki tette el, senki nem vállaltam fel, így ezt is csak egy jelnek vettem, hogy csak valami félreértés történt, de több hét elteltével sem jelentkezet Jasper. Így már lassan kezdtem tényleg feladni a reményt, hogy visszatér hozzám.

Próbáltam látomásokat kicsikarni magamból, hogy vajon mi van vele, de sosem sikerült. Edward végig mellettem állt, és vígasztalt, de még sem tudtam a régi lenni. Átvettem a régi Edward szerepét, ami igazából elég ramatyul állt nekem, de nem volt erőm, vagy tán nem is akartam, hogy úgy látszódjon, minden rendben van velem. Jasper nélkül, nem tudtam élni, de hogy megölessem magam, amire Edward gondolt volna, bennem fel sem merült. Az okát máig nem értem

Sokat gondolkodtam azon vajon mit rontottam el, de a hibákat, amiket fel is fedeztem, egyszerűen nem láttam olyan hatalmas véteknek, hogy ezért így fizessek meg.

Most is egyedül voltam a házban, a többiek vadászni mentek. Újabban szokásommá vált egyedül vadászni, az a magány, amit akkor éreztem, segített. De csak az a magány. Amikor a házban kellett egyedül lennem az rémes volt, minden rá emlékeztette, hiszen már éltünk mi itt, akkor is amikor Jasper még velünk volt, így a közös emlékek, mindig előjöttek. Most is éppen egyet idéztem fel, amikor megszólalt a csengő. Elképzelni sem tudtam ki lehet az, hiszen senkire nem számítottunk, emberi barátaink nem nagyon voltak, csak Esme ismerkedett össze egy helyi lakossal.

Talán ő lehet az. – gondolta magamban, majd lesiettem, hogy tájékoztassam Esme nincs itthon. De ami az ajtóban vált, arra nem számítottam.

Ő állt ott, ő, az, aki elhagyott, minden különösebb magyarázat nélkül. DE ami igazán meglepett, hogy mosolygott, régebben is megengedett magának kisebb mosolyokat, vagy egy rövid nevetést, de olyan igazi mosoly csoda volt nála, most mégis azt láttam az arcán. De amikor rám tekintett, lefagyott az arcáról.

-         Mit akarsz itt? – támadtam le, magam sem tudom miért, hiszen megbocsátottam volna neki mindent, hányszor képzeltem el, hogy visszajön, és újra együtt leszünk.

-         Alice… én sajnálom. A bocsánatodért esedezem. Még ha nem is érdemlem meg. – s az arcán, amit láttam bűntudat, elhitette velem, hogy tényleg így is gondolja.

-         De… de miért? – csak ennyit tudtam kinyögni, hiszen, elhagyott, nem szeret. Most komolyan úgy éreztem, hogy Edward és Bella szerepébe csöppentünk. Én lennék Bella, aki elhitte, amit Edward hazudott neki, és Jasper mint Edward, aki elhagyta. Talán ez is ugyanolyan lenne? Gondoltam magamban, és eközben még mindig az ajtóban álltunk.

-         Segítségre volt szükségem. Alice én nem akartalak megbántani, megsebezni, De nem volt más választásom. Boldoggá akartalak tenni. Igazán boldoggá, mert még minidig nem értem, nem fogtam fel, hogy te tényleg engem szeretsz, és ezt az ajándékot viszonozni akartam. De a múltam árnyaival nem lettem volna rá képes. Így el kellett utaznom, hogy elűzhessem őket. – mondta, de csak töredéke volt az, amit felfogtam. Hiszen én boldog voltam.

-         Veled mentem volna. Segíthettem volna. Ott lettem volna veled, hogy a támaszod legyek.

-         Ezt nem érted. Nem engedhettem, hogy láthassad azt, ami velem történt ott. Nem engedted volna meg.

-         Ezt nem értem, mire célzol?

-         Én… én elmentem egy vámpírhoz, aki módosítja az emlékeket, vagy törli, vagy éppenséggel halványítja… a múltam, hogy embereket öltem, az ízt kitörölte, mintha sosem ízleltem volna meg az emberi vért, így nem csábít annyira, mert nem ismerem az ízt, az arcok elhomályosultak, így nem tudnak kísérteni és kínozni, de a tudat, az megmaradt, így nem mentem fel magamat a tetteim alól. Így már nem leszek olyan veszélyes, nem kell féltenetek.

( Jasper szemszögéből folytatódik a párbeszéd )

-         DE akkor miért ne mehettem volna el veled. Mindkettőnknek jobb lett volna. - s ahogy megéreztem azt a szenvedést, ami ő átélt ebben a 3 hónapban, olyan kín volt, amit nem bocsátok meg magamnak. S ha tudná, hogy én is ugyanígy éreztem minden pillanatban, hogy ez rosszabb volt, minden szenvedésnél, amit ott el kellett viselnem, és csak az segített, hogy volt reményem, hogy otthon majd vár reám, és talán megbocsájt.

-         Alice… ennek nagy ára volt, nem ment ez olyan egyszerűen, mint képzeled, sok szenvedéssel járt, és én... és én nem akartam, hogy ilyenkor láss. Mert én tudom, még ha nem is értem igazán, de tudom, hogy mennyire szeretsz, és ez a szenvedés, amit amiatt éltél át mert nem voltam melletted. Az töredéke annak, amit akkor éreztél, volna, ha látod azt, ami velem történik.

-         De elmondhattad volna. Megértetem volna. – folytatta volna. Tudtam, hogy nehéz lesz elfogadnia, de ennyire?

-         Alice… most vond vissza, amit az előbb mondtál. Jól átgondoltad, ha ketrecbe zárlak sem tudtalak volna itt tartani. Nevettem el magamat, ahogy elképzeltem,

-         Hát... végül is. Lehet… - mondta, kicsit bűnbánóan. – Jól van igazad van. Majd a nyakamba ugrott és elhalmozott csókokkal.

-         Biztos, hogy megérdemlem, hogy megbocsáss?

-         Nem! – jött a határozott válasz, ami kicsit megrémített, de folytatta. – De én nem érdemlem, meg hogy nélküled éljek. Bocsi szívem, ez van.  Majd újabb csóközönnel látott el.

-         Tudom, hogy most nem ilyet kérne kérdeznem, de a holmijaimból mennyit hagytál meg? – aggódtam, hogy talán egy hirtelen felindulás során mindent tűzre vetette, és akkor csak neki lesz öröm, ha bevásárolhat. – Csak mert ha mindent elégettél, amit megjegyzek, megértenék, akkor tudod, lehet, hogy el kéne mennünk, vásárolni.

Olyan jó volt nézni, ahogy nevet. Majd minden válasz nélkül, kitolt az ajtóból és beszálltunk a kocsijába, hogy neki vágjunk a nagy bevásárlásnak. Csak később éreztem meg a többiek szagát, de már távol voltunk ahhoz, hogy őket is üdvözöljem.

(Edward szemszöge)

 Már visszafelé futottunk, amikor megéreztem Jasperék szagát, majd egy gondolat ért el hozzám. „Edward? Megtennél nekem egy szívességet? Kérlek, égesd el Jasper ruháit, tudod nem árt neki néhány újat venni. „

Én meg csak magamban nevettem, amit persze senki nem értett.

Ez az Alice. Ilyen könnyen megbocsájt, és akkor még ő ilyen ajándékot is kap Jaspertől hogy vásárolhat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés