Reggel, mikor felébredtem hétágra sütött a nap, és két forró kar ölelt magához. Örültem, hogy Jacob hazaért, de valami fura érzésem volt, tudtam, hogy valami történni fog ma. Rohantam volna Alice-hez, hogy hátha tudja, de rájöttem, hogy ha velem kapcsolatos, akkor nem fogja látni. Így maradtam az ágyban és vártam, hogy Jacob felébredjen. Olyan békésen aludt, nem volt szívem felébreszteni. Így hát feküdtem az ágyon, a hátamon, és bámultam a plafont, miközben hallgattam Jacob egyenletes légzését. A légzése egyszerre csak egyenlőtlenné vált. Lassan kezdett magához térni, csak most láttam, hogy a szeme alatt sötét karikák vannak, nem sokat aludhatott.

- Jó reggelt! – mondtam neki.

- Reggelt! – válaszolta álmos hangon. – Valamit el kell mondanom.

Tudtam! Biztos voltam abban, hogy történni fog valami és tessék!

- Igen? És mit? – kérdeztem félős hangon.

- Tudod, hogy Billy egyre többet betegeskedik, nagyon magányos az öreg, ez van. Rachel teherbe esett és így most vigyáznia kell magára. Rebecca pedig nem bír elszakadni a munkájától. Egy ideje már gondolkodtam a dolgokon és nem akarom, hogy valami komolyabb baja legyen, és ne legyen mellette senki. Nagyon sajnálom, hogy nem mentem haza hamarabb, nem tudom, hogy te mit akarsz, de én megyek mindenképp, a távkapcsolat nem is olyan rossz…

- Jacob! Én megértem, hogy nagyon aggódsz Billy miatt, de azért nem kell rögtön a távkapcsolatra gondolnod! Nagyon szívesen hazaköltöznék. Mivel már hivatalosan is felnőtt vagyok… - Jacob heves csókja szakította félbe a mondókámat.

Felkeltem az ágyból és elkezdtem felöltözni, és a gyomrom görcsbe rándult, ha belegondoltam, hogy nem sokára el kell mondom anyának és apának, hogy el szeretnék költözni. Lerobogtam a lépcsőn, Jacob még le akart fürdeni. Én gyorsan össze akartam dobni valamit reggelire, benéztem a hűtőbe és megláttam, hogy van még tojás, rántottát csinálok, döntöttem gyorsan. Kikaptam a tojásokat a hűtőből, majd gyorsan tálért nyúltam a polcra, leraktam őket az asztalra majd előszedtem a fűszereket és egy villát, hogy felverhessem a tojást. A serpenyőt a tűzhelyre készítettem, felütöttem vagy tíz tojást, ennyi elég lesz beletettem a bazsalikomot, az oregánót, a sót és felvertem egy kicsit, meggyújtottam a tűzhelyet és a serpenyőbe öntöttem a tojást. A mosogatni valót bekészítettem a mosogatógépbe, elővettem két tányért és két villát, szeltem egy kis kenyeret, megfordítottam a rántottát, mindjárt kész. Ekkor Jacob lépett be a konyhába.

- Hmm. Mi lesz a reggeli? Rántotta? – kérdezte mosolyogva.

- Nem tetszik talán? – kérdeztem tőle flegmán.

De mielőtt válaszolhatott volna apa jött be a konyhába. Tudtam ez a megfelelő alkalom, hogy elmondjuk neki. Ránéztem Jacobra, és ő bólintott.

- Jó reggelt! – köszönt neki Jacob.

- Hello! Mi újság van Billy-vel? – kérdezte, miközben gyanakodva méregetett.

- Már jobban van. De szeretnék mondani valamit. – nagy levegőt vett. – El fogok költözni és…

-… én is vele megyek. – fejeztem be helyette a mondatot.

Apa egy pillanatig csak nézett ránk, majd kiment a konyhából. A szemében valami olyasmit láttam, hogy nem hisz nekünk. Gyorsan elzártam a tűzhelyet és a két részre osztottam a rántottát. A nagyobbik felét Jacob tányérjára tettem a kisebbet a sajátomra. Leültünk, hogy megreggelizzünk, amikor bejött anya és a Cullen család összes női tagja.

- Igaz ez kislányom? – kérdezte anya.

- Igen, de tudod, milyen vagyok ha Jacob nincs itt! Az idegeitekre mehetek.

- Hát az biztos, amúgy annak örülök, hogy ez a büdös kutya elhúz innen, de annak nem hogy téged is magával visz, kicsim. – mondta Rose.

- Szerintem ez csodálatos ötlet! – ujjongott Alice. – Saját életet élhetsz, nem lesznek szabályok és gyakrabban meglátogathatod Charlie-t…

- Igen, én is erre gondoltam, - vágtam közbe. – mármint, hogy gyakrabban meglátogathatom Nagypapit. Megígérem gyakran foglak hívni titeket.

Anya oda jött hozzám és megölelt, a szemem sarkából láttam, hogy a többiek kimennek a konyhából, még Jacob is.

- Kislányom, nem haragszom, csak kicsit furcsának érzem, hogy a kislányomból nagylány lett. Tudod milyen rövid volt ez a tizennyolc év? – kérdezte.

- Anya, én mindig a te kislányod leszek! – mondtam. – Hiába nőttem fel és hiába változtam meg, hiába költöztem el. Érted?

- Igen. Hiányozni fogsz! – mondta anya.

- Ti is nekem. – mondtam. – Apa nagyon dühös?

- Nem inkább csak hitetlen. Nem hiszi, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a sok idő. – válaszolta anya.

Úgy döntöttem apa keresésére indulok.

- Én… most megkeresem apát. Jó? – mondtam anyának. Ő bólintott.

Lassan kihátráltam a konyhából és a nappaliba mentem. Jasper és Emmett volt itt épp valami foci meccset néztek. Tipikus… Kimentem az udvarra, a reggel friss illata fogadott, éreztem a levegőben a harmat illatát, erre felé szinte csoda, ha süt a nap, bár most elvileg nyár van… Apa a lépcsőn ült, láttam rajta, hogy gondolkodik. Leültem mellé.

- Apa, ugye nem haragszol?  - kérdeztem és csak most láttam, hogy a kezében egy fénykép van, amin mi vagyunk.

- Nem, nem haragszom, csak… tudod te az én szememben még kicsi vagy. Emlékszem mikor még Bella hasában voltál, sokáig nem hittem, hogy bármi jó is kisülhet ebből. De mikor elsőnek meghallottam a gondolatodat, és az az volt, hogy szereted Bellát, rájöttem, hogy te biztos nem vagy rossz. És aztán mikor kiderült, hogy milyen gyorsan fejlődsz, akkor nagyon gyors számításokat végeztem és rájöttem, hogy tíz-tizenegy év milyen kevés, és Nahuel, mikor megtudtam, hogy örökéletű vagy, nagyobb boldogságot ritkán éreztem. És most nézz magadra! Kész felnőtt vagy és elköltözöl a szerelmeddel. Élet rövid, mondják az emberek, de nekünk elég hosszú, és tudod, még sok időtök van együtt lenni.

- Apa, képzeld, tudom, de meg kell értened én Jacob nélkül nem vagyok teljes! Te mit éreznél, ha anya elmenne vagy elköltözne? Magányt? Szomorúságot? Fájdalmat? Elbírod képzelni? Na, akkor most képzeld azoknak az érzéseknek a százszorosát! Soha nem mondtam, nem mert tudtam, hogy így is az agyatokra megyek, de mikor ő nem volt velem üresnek, magányosnak érzem magam, hiába van körülöttem az egész család. Kérlek, kérlek, ne legyél szomorú!

- Tudom kislányom, tudom. Csak nehéz elfogadni. Ennyi, remélem nem haragudtál meg rám.

Megöleltem és ő is magához ölelt, és a könnyek a szememből lassan elkezdtek lecsorogni az arcomon, és csak folytak-folytak legalább még fél óráig, de apa nem bánta, tudta, hogy boldog vagyok és mégis szomorú. Mikor a sírás abba hagytam bementünk a házba és én felmentem a szobámba Jacob már ott volt és a bőröndöket előkészíttette.

- Nem mondtam de, valószínű, hogy már ma indulnunk kell. Nagyon sajnálom. – védekezett Jacob.

- Semmi baj. Talán így könnyebb lesz. – mondtam, kicsit győzködve magam is.

Bele vetettem magam a pakolásba, először összeszedtem néhány nélkülözhetetlen tárgyat, aztán szépem sorban a többit. Összesen három bőröndöt és három dobozt töltöttek meg az én cuccaim, nem is hittem, hogy ennyi mindenem van. Jacobnak volt egy bőröndje és két doboza.

- Ha ez be fog férni a kocsiba… - mormolta Jacob.

- Hát, ha nem legfeljebb anyáék elhozzák, mikor Jönnek legközelebb. – mondtam elgondolkodva. – Mikor induljunk?

- Minél hamarabb. Nem akarom sokáig magára hagyni az öreget. – válaszolta.

Ránéztem a karórámra, mindjárt dél, körülbelül tíz órája jöhetett el, amiből valószínűleg négy vagy öt órát Billy átaludt. Nem tudom, miért siet ennyire, lehet, hogy Billy-nek már csak napjai vannak? Vagy csak szabadulni akar a vámpíroktól? Ennyi évig kibírta és csak most jött ki rajta? Úgy hiszem, ezek a kérdések megválaszolatlanok maradnak. Azt hiszem, segítek Jacob-nak bepakolni, amíg elfoglalom magam nem gondolkodom, azon hogy miért sietős ennyire, és hogy csak kevés időm van a családommal. Mire a földszintre leértem Jacob már az utolsó dobozokat pakolta be.

- Még helyünk is maradt, mondjuk táncolni nem tudunk, de kényelmesen utazni azt igen. – tréfálkozott Jacob.

- Hát én táncolni nem is akartam. – válaszoltam és nyelvet öltöttem rá. – Azt hiszem, most jött el a búcsú ideje.

A házba visszamenni nem akartam, és azt hiszem apát most kivételesen nem védte anya páncélja, így az egész család kivonult a ház előtti térre, ez egy emlékemben már benne volt, de akkor más volt, és mostanra elhomályosult. De most búcsúzni kellet.

- Ez elég váratlanul ért minket, Nessie. – mondta Carlisle.

- Tudom-tudom. Én is reggel tudtam meg. – jelenleg többet nem bírtam mondani, küzdöttem a sírással.

Carlisle ölelt meg elsőnek, aztán Esme, Alice, Rose, Jasper és Emmett, bár ő inkább felkapott, s úgy ölelt magához, hogy nem hittem maradt ép bordám. Anya és apa ott álltak és csak néztek minket. Majd ahogy eléjük értem érzetem, hogy csak néhány percem van a sírásig. Megöleltek egyszerre mindketten és a fülembe súgták (hiába hallotta mindenki), hogy szeretnek. Gyorsan beültem a kocsiba és mosolyt erőltettem az arcomra, az ablakot letekertem és úgy integettem a családomnak. Így távoztam az otthonomból, a családomtól, egy új élet felé, mely lehet, hogy sokkal boldogabb lesz, mint az eddigi.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés