Sosem hittem volna, hogy megtalál a szerelem. Azt pedig, hogy „szerelmem tárgya˝ egy olyan csodálatos lány lesz, mint Bella, végképp nem gondoltam volna. Na igen. A hangsúly azon van, hogy lány. Egy ember.

 Tudtam, hogy nem lett volna szabad, utat engednem az érzéseimnek. Hogy is gondolhattam, hogy  mi együtt lehetünk, mikor én vagyok a világ egyik legrosszabb

teremtménye, ő pedig maga a megtestesült jóság és tisztaság?

 Bella születésnapi partija után, az a szakítás volt életem és létezésem eddigi legnehezebb döntése. Tudtam, hogy az a helyes amit teszek, de azt is tudtam, hogy ezután a boldogságra már esélyem sem lesz.

 Neki viszont boldognak kell lennie! El kell felejtenie azt a pár hónapot. Végtére is, ő ember, ez nem fog neki gondot okozni. Pár hónap alatt elfelejti az arcomat, a hangomat, az érintéseimet. Pár év után pedig teljesen elfelejti, hogy ki vagyok – vagy voltam -, és remélhetőleg boldog lesz valaki oldalán, akit szeret.

 Bár, ezzel kapcsolatban a legellentétesebb érzések vannak bennem. Szeretném, hogy elfelejtsen és boldog legyen nélkülem, de azt még inkább, hogy velem legyen boldog. Tudom, hogy nem leszek képes létezni nélküle egy örökkévalóságon át, mert ő minden.

 Ő a nap, a hold és a csillag az égen, ami bevilágítja a sötét éjszakát. Ő a mosoly az arcokon, a csillogó könnycsepp a szemekben. Az éltető levegő és föld.

 Föld... Ez a szó is, mint minden más, csak rá emlékeztet. Pontosan emlékszem arra a napra, mikor az ebédlőben ültünk és elmondta, hogy egyszer földet evett. Ennek az emléknek a hatására égető, szúró érzést éreztem a szememnél, de könnyem nem folyt. Az igazi könnyek befelé folynak – szokták mondani. És igazuk van.

 Minden pillanatban magam előtt látom, ahogy a meleg, barna szemeivel rám néz. Látom benne, hogy fél. Nem attól, hogy vele lesz valami, hanem attól, hogy nekem bajom esik. Édes, naiv Bella... Én vagyok a szupererős, szupergyors, halhatatlan szörny, ő pedig a kétballábas angyal. És mégis attól fél, hogy nekem fog bajom esni!

- Edward... - szólított meg egyik nap Alice.

- Igen? - sóhajtottam.   

 Mióta eljöttünk Forksból, minden megváltozott. A ház nem hangos sem nevetéstől, sem zongoraszótól, de még csak nem is beszélünk. Mindennek csak én vagyok az oka! Hogyha én nem szeretek bele Bellába, még ma is vidáman élhetnénk Forksban.

 De nem. Én hülye voltam és pont a tiltott gyümölcsre kellett szemet vetnem! Az édes kicsi Bella... Nem láthatlak többet elpirulni, vagy mosolyogni. Nem nevethetlek ki többé, amikor elesel a saját lábadban. Nem nézhetem többé azt a nekem égi tüneménynek tűnő cselekedetedet, mikor alszol.

 Ezek a gondolatok olyan érzést ébresztettek bennem, mintha valaki tőrt forgatna halott szívemben. Tény és való, hogy nem tudok élni Bella nélkül. Egyszerűen nem megy. A lelkemet, a szívemet ott hagytam vele Forksban, a szürke, esős kisvárosban, amibe csak az ő mosolyai hoztak néha napfényt.

- Edward... - szólított meg már másodszorra Alice és leült mellém.

- Mondjad! - A hangom a kelleténél kicsit gorombább volt, de Alice nem törődött vele.

- Tudom, hogy nagyon hiányzik, de el kell felejtened!

- Alice, mondd, te el tudnád felejteni Jaspert? - Egy ideig szomorúan nézett maga elé, majd kimondta a nyilvánvaló igazságot:

- Nem.

- Akkor mért kívánsz tőlem ilyen képtelenséget?

- Edward! - Alice egyre hevesebben gesztikulált. - Eszemben sincs ilyet kérni tőled! Nekem is ugyanúgy hiányzik Bella, mint neked! 

- Az lehetetlen.

- De, Edward! Nézz már magadra! Tönkre teszed magad azzal, hogy nem teszel semmit! Mindenki miattad aggódik! Értsd meg végre, féltünk téged! Bellát pedig ugyanúgy

szeretem, mintha a húgom lenne.

- Én ezt megértem, Alice. De inkább tegyem tönkre magamat, mint Bellát.

- Edward, kérlek! Láttam Bellát.

- Micsoda?! És miért nem szóltál erről?! - fakadtam ki. - Jól van? Boldog lett?

- Edward, én nem mondhatom meg.

- Alice! El kell mondanod mit láttál! Tudnom kell, mi van Bellával.

- Nem tehetem. Nem lenne jó neked sem.

- Alice!

- Edward... Bella... - A hangja elcsuklott, látszott, hogy ha tudna sírni, most zokogna. - Bella meghalt - Alice a nyakamba borult és könnyek nélkül zokogni kezdett. A

megrökönyödéstől szólni sem tudtam.

- És... Mikor? - Két egyszerű szó, s én szinte nem tudtam kimondani őket.

- Három napja.

- És csak most mondod?! - Haragudtam magamra, a húgomra és az egész világra.

Eltaszítottam magamtól Bellát, s most ezzel büntet a sors, hogy örökre elveszi tőlem.

- Edward, nyugodj le. Még... Még nem biztos... - Alice-en látszott, hogy ő sem hisz a saját szavainak.

- Én most elmegyek. - A szavakat szinte öntudatlanul ejtettem ki a számon. Kezeit lefejtettem magamról, majd felálltam. - Alice, kérlek, ne próbálj megállítani!

- Edward, hová mész?

- El. - Magam sem tudtam hová akarok menni. Egyben biztos voltam: nem akarok Bella nélkül élni. - Kérlek, mondd el Esmének és Carlisle-nak majd, hogy miért

mentem el. És mondd meg nekik, hogy szeretem őket!

- Edward!

- Alice... Kérlek, ne! - Még mondani akart valamit, de ezt már nem hallottam.

A lehető leghalkabban kiugrottam az ablakon és futni kezdtem. Nem akartam, hogy bárki megpróbáljon megállítani, vagy meggyőzni, hogy maradjak, úgysem tettem

volna azt, de a helyzetemet megnehezítette volna. Látni Esme szemében a szeretetet és az aggódást felért volna a legnagyobb kínzással.

 Csak futottam végig az erdőn keresztül, akkor még nem tudtam, hogy hova. Szinte öntudatlanul száguldottam át erdőkön, hegyeken, csak vittek a lábaim. Egyszer csak éreztem, hogy meg kell állnom. Rám tört egy érzés, hogy ide kellett jönnöm. Legalábbis, ide kellett eljönnöm először.

 Körbepillantottam, hogy mégis hol vagyok. A felismeréstől le kellett ülnöm. A rétünkön voltam, de ez már nem ugyanaz a hely, amire emlékeztem. A fű el volt száradva, virágok nem voltak.

 Bella... A rétünk „megérezhette” az ő elvesztését. Elszáradt a hely lelke, a virágok, pont úgy, mint a lány, aki ezt még szebbé tette.  

 Körbetekintettem, mindenről csak ő jutott eszembe. Az a tavaszi nap, mikor először idehoztam, aztán pedig a nyár... Nyáron szinte itt éltünk. Élveztük az édes semmittevést, hogy csak mi ketten vagyunk.

 Akkor még azt hittük, semmi nem állhat közénk, hogy mi örökké itt leszünk egymásnak. Hogy a mi szerelmünk mindent túlél. Hogy ez örök.

 Én örökké szeretlek Bella! Mért kellett itt hagynod ezt a világot? Tudom, én vagyok a hibás... Elmentem és egyedül hagytalak. Sajnálom! Tudom, ezt már nem tehetem jóvá semmivel. Követlek, Szerelmem.

 Együtt akarok lenni veled, az idők végezetéig. Ha máshogy nem megy, akkor így. Előbb viszont meg kell, hogy bizonyosodjak arról, hogy tényleg nem élsz...

 A rétünkön feküdtem és próbáltam nem gondolni semmire, de az emlékek mégis ezrével tolakodtak a fejembe. Mikor azonban besötétedett, elindultam a szerelmem háza felé. Benéztem az ablakon, de nem volt ott. Most már biztos...

 Nincs helyem egy olyan világban, ahol nincsen Bella. Ő volt az életem értelme. Egyszer azt mondtam neki, hogy csak miatta érdemes léteznem. Most már miatta érdemes meghalnom! Talán, ott találkozunk.

 Két járható út van. Volterra és a nomádok. A családomat nem akarom bajba keverni azzal, hogy Volterrába megyek, így hát maradt a második lehetőség.

 Rohanni kezdtem, azt remélve, hogy lesz olyan „szerencsém”, hogy a közelben összeakadok egy csapattal. Seattle, Port Angeles... Bármelyik közelben lévő nagyvárosban vadászhatnak. Most az egyszer reméltem, hogy találkozom velük.

 Ám rohanás közben eszembe jutott valami. El kell búcsúznom Bellától, meg kell neki mondanom, hogy mennyire sajnálom és, hogy örökké szeretem.

 Így visszafordultam és a temető felé vettem az irányt. Hamar megtaláltam szerelmem nyughelyét, a virágok még frissek voltak a síron. A felirattól a földbe gyökerezett a lábam:

„Egyszer Te is elfelejtesz,

Hiszen az emlékezet, mint a szita!

S most már kereshetsz,

Én többet nem jövök vissza.”

Megdöbbentő volt ezt olvasni. Kísértetiesen emlékeztettek a búcsúszavaimra, amiket Neki mondtam. Leroskadtam a sír előtt.

- Miért, Bella? Miért? - Könnyek nélküli zokogásom hangja betöltötte az egész temetőt. - Sajnálom! Sajnálom, Bella! Amit veled tettem, azt soha nem fogom tudni

megbocsájtani magamnak! De ígérem, nemsokára találkozunk, Szerelmem!

Két nappal később az oroszlán megszűnt létezni a földön. Követte szerelmét a túlvilágra, ahol boldogok lehettek. Együtt.