Elmúlás
Fogd meg a kezemet, s ne engedd el,
Minden búdat, bajodat feledd el.
Amíg itt vagyunk egymásnak mi,
Használjuk ezt a kis időt ki.
Talán utjaink egyszer elválnak,
De emlékeink egymásra találnak.
Szeretlek, ezt neked is tudnod kell,
Remélem, ezt sosem feleded el.
Olyan vagy nekem, mint a levegő,
Ami nélkül az élet nem élhető.
Kellek neked ne is, tagadd,
Hiszen akkor nem is vagy önmagad.
Azt mondtad menned, kell,
Nem szívesen engedlek el.
El sem mentél, már hiányzol,
S remélem a szívemre, vigyázol.
Hiszen neked adtam rég,
Csakis- csakis a tiéd.
Milyen boldog percek voltak ezek,
Ha ezt tudom veled, megyek.
Mióta elragadott a zord halál,
Csak testem árnyéka vagyok már.
Egyedül bolyongok, s helyemet nem találom,
Pedig akad hely ezen a világon.
Milyen jó volt, mikor kezemet fogtad,
Igaz szeretet volt, s nem loptad.
De hát ez az élet rendje,
A sorsát az ember ne feledje.
Ha eszembe jutsz mindig sírok,
Nem is tudom, most miért írok.
Az emléked nagyon fáj,
Abba is hagyom a versemet már.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon szép vers, nagyon tetszik
Csak egy kicsit furcsa, hogy arról irnak h Bella meghal pedig nem is fog.
De lehet h etől lesz igazán szép a vers:)