Csodálatosak a hópelyhek, melyek lágy bársonytakaróvá összeállva terülnek el körülöttünk. Szerelmem itt fekszik karjaimban s együtt csodáljuk a messzeségben imitt-amott fel-feltűnő kislányunk, és palotapincsiének játékát. Bár már több évtizede szívem halotti csendbe burkolózott, de még mindig érzem a bizsergést benne, melyet a boldogság vált ki belőle, amikor lányom boldog kacajának szívmelengető csilingelését hallgatom.
Kedvesem is így lehet vele, hiszen még vámpírlényéhez képest is régóta nem szólalt meg. Szinte el sem tudom képzelni, min gondolkozhat ennyire. Mindig is ezzel tudott a legjobban kétségek közé taszítani. A gondolatainak hallhatatlansága szinte az őrületbe tudott kergetni.
- Megkérdezhetem, min kalandoztak el ennyire a gondolataid? Már lassan két órája meg sem moccantál, beszédre pedig még annál is régebben nyitottad azokat a meseszép ajkacskáidat – mosolyogtam rá, hiszen csókra viszont azért nem is olyan régen… körülbelül két és fél órája. Viszont nekem még az is oly régen volt, hiszen a vele eltöltött időnek minden apró minutumát aranycseppekben mérik.
- Jajj ne haragudj, csak olyan eszméletlenül aranyosan mutatnak együtt. Olyan rossz érzés belegondolni, hogy pár év múlva már végképp ki fogja sajátítani. És hát erről eszembe jutott anyukám. Tudod, ő is mindig féltett engem és olyan rossz, hogy már lassan 3 éve nem láttam – hajtotta le a fejét szomorúan, mire jégverem szívemből a jégcsapok bús dallama szólalt fel.
- Ha szeretnéd látogassuk meg őket, biztosan nem fog anyukád haragudni, túlságosan is szeret ahhoz téged,hogy csak egy percig is nehezteljen rád.
- Tudom, csak akkor is… - mondta, félénken elkezdte a hótakaró alól kibúvó fűszálakat tanulmányozni.
Mostani szégyenlős arckifejezése láttán egyből belém nyilallt az a kép, mikor még emberi életében elpirult, ha zavarba jött. Istenem milyen gyönyörű is volt az a csodaszép rózsás arc. Vámpírrá válása előtt el sem tudtam képzelni, hogyan is lehetne attól a csodaszép bíborvörös arcnál szebbet alkotnia a teremtőnek. De neki sikerült. Az én Bellám még élettelenül is oly pompásan festett, hogy szinte minden mozdulatomra figyelnem kellett a közelében, hiszen ha csak egyszer is elbambultam volna tőle, biztosan a vágy uralkodott volna el rajtam, s vadságomat leplezetlenül is tudtára hoztam volna.
- Bella, már Charliet sem láttuk több mint 2 éve. Neked is és Nessinek is szükségetek van rá. Te mit szólnál Nessie helyében, ha a világon élő rokonai közül pont azt a kettőt ne ismerné meg, aki az ő csodás anyukájának adott életet?
- Nem is annyira csodás… - morogta, mit már én sem bírtam megállni kuncogás nélkül.
- De még mennyire, hogy az – suttogtam fülébe, mikor egy hatalmas hólabda – mivel ez legjobb indulatban sem volt már a méretei alapján golyó – landolt összeérintkező testünk közepén.
Mikor felnéztünk nem láttunk semmit, csak egy hólepte bokor apró rezzenését, s ekkor már tudtuk ki volt bűnös. El se hiszem, hogy szerelmem ennyire el tudja venni a józan eszemet, hiszen meg sem hallottam Renesmee rosszalkodó gondolatait.
- Te arra – mutattam a bokor jobb oldala felé – én pedig erre – nyújtottam ki karomat a másik oldalra. Kedvesem csak vigyorgott, s tudtam, ő is benne van a játékban.
Imádtunk kislányunkkal lenni, s ő mindig megérezte mikor jön el kettőnk között az a pillanat, mikor az ő gyermeteg közbeavatkozás megmenti szüleit az összetűzéstől, miközben saját magunk álláspontját bizonygatjuk a másiknak.
Örömmel vetettük bele magunkat a játékba, s eszembe jutott a második alkalom, mikor láttam szerelmemet télen, bár annak már többmint 6 éve. Akkor is havazott, csak akkor még Forksban éltünk. Ő álmélkodva figyelte a testvéreim és általam alkotott kis csapatunkat. Már akkor a boldogság tavának lágy hullámai simogattak, mikor rá néztem. Milyen régen is volt már…
Elhatároztam magam, találkozni fog Renéékkel. Nem hagyom, hogy miattam végképp lemondjon mindenről. Túlságosan is szeretem hozzá kedvesemet, hogy nézzem újévkor boldog, bár belül szomorú lelkének látszatmosolyát. Nem késlekedhettem, már csak 2 napom volt december 31-éig, s ennek a napnak is a fele elment, tehát már csak a mai maradék kis csonka-és a holnapi nap áll majd rendelkezésemre. Már most érzem, hogy nem lesz könnyű de feleségem boldogsága minden fáradtságot megér a Földön.
Feleség… Még most is, közel 4évnyi házasélet után is oly jóleső érzés hangosan, vagy épp – mint jelen esetben - magamban kimondani ezt a szót. Mennyi időn keresztül vártam rá, hogy így szólíthassam szerelmemet s most, ha akarom a nap minden percében szólíthatom így. Ennél nagyobb boldogságot nem is tudtam volna elképzelni.
De ez nem igaz. El tudtam volna képzelni. A legnagyobb öröm számomra sosem a saját magam érdekeinek a teljesítése, vagy vágyaim kielégítése volt – mint jól megtermett bátyámnak – sokkal inkább akkor járta át márvány testemet az öröm, bizsergető szikráinak milliárdja, mikor kedvesemet boldognak tudhattam, s láthattam magam mellett. De most nem volt az. Hiába leplezte, láttam szemének tompa csillogásában.
Gyorsan cselekedtem, s már épp emeltem volna a fülemhez a kagylód házunk nappalijában, mikor borzasztóan aprócska, de méretével ellentétesen arányosan bosszantó húgom megzavart a szervezkedésben.
- Ki fog ugrani a bőréből!! Úgy örülök, hogy ők is itt lesznek és… - áradozott és még mindig sikongatott volna, ha nem fogom be a száját.
Meghallottam szerelmem halk lépteid, s mellette a mi kis háziblökink csoszogását. Lányom biztosan az egyikük karjában szunyókálhat, hiszen hosszú volt ez a nap számára. Szinte egész nap futkosott, s próbálta nekünk bemutatni „félelmetes” erejét a hócsatázás közben. Valójában ereje a mi erőlétünkhöz képest annyit ér talán, mintha a festékszóró pisztolyhoz képest színesceruza.
De már ez az erőmennyiség is bőven sok lett volna, hogy egy megtermett embert kettéroppantson kicsiny kis karjaival, melyekkel csak szeretetből akarta volna ölelgetni az áldozatot. Más biztosan félt volna a szituációtól, mikor lányom és nagyszülei találkoznak, de én még csak nem is voltam ideges. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, ő tud viselkedni és tisztában van a szabályokkal.
- Ssssh, halkabban Alice, már jönnek – suttogtam húgomnak olyannyira csendesen, hogy csak az hallhatta volna meg beszélgetésünket, aki közvetlenül mellettem állt volna. Húgom gondolatban való szitkozódásai után örömittasan áradozott, s kérdezgetett, mikre muszáj volt válaszolnom. – Igen, azt tervezem amit, és igen, szükségem van a te szervezői késségedre és még egyszer igen, ez a valóság, nem csak álmodod, hogy a segítségedet kérem ilyen jellegű dologban. Bár még most sem bírom felfogni, hogy vámpír létedre, hogy hiheted azt, hogy csak egy álom – borzongtam, s nyomatékot adva szavaimnak, látványosan megforgattam szemeimet.
- Jajj én úgy örülök… Inkább csak így fogok veled kommunikálni, bizti, ami bizti – kacsintott rám egy hatalmas vigyor kíséretében – ha megbocsájtasz rohanok is… bár már megvettem a jegyeket, Reneé is szabad már, csak még nem sikerült annyira visszanevelnie Charliet, hogy ne dolgozzon újévkor, szóval még vele is egyeztetnem kell – üzente gondolatban, mire csak mosolyogva bólintottam. Sosem értettem, honnan van ennyi életkedve s ami végképp nem fért a tudatomba az, az volt, hogy hogyan is férhetett el ebben a parányi testben anélkül, hogy szét nem robbant?
- Rendben, de kérlek Alice, csendesebben, és KÖNYÖRGÖK ne árulj el semmit Bellának.
- Nos kedves bátyókám, még a feltételezés is sértő, hogy szerinted bármit is ki tud belőlem szedni a kis feleséged. Hiába imádom, de azért ő sem mindenható felettem – kiáltotta, majd tüntetően felemelte durcás arckifejezést öltött buksiját és kiviharzott a nappaliból. Én megadóan sóhajtottam egyet, s már épp indultam volna szerelmemék elé, mikor megpillantottam az ajtóban ácsorgó kis társaságot.
- Ez nem az aminek látszik – mentegetőztem azonnal, amikor kedvesem döbbent arcát megláttam. Ő elmosolyodott, s közelebb lépkedett felém.
- Nos édesem, felhívnám a figyelmedet ara, hogy ez a feleségüket megcsaló férjek első mondata. Tehát esetleg akár elmondhatnád az igazat is…
- De ez az igazság, ne izgulj kérlek, nagyon jól tudod, hogy sosem bántanálak, sem szóval, sem tettel – mondtam, de ekkor bevillant egy emlékkép, mely az iménti mondataimnak tökéletes ellentétei voltak.
Egyszer, régen igenis bántottam és ő mégis megbocsájtott. A mai napig nem bírom felfogni, hogy lehet valaki ennyire önzetlen, szeretetteljes és tisztalelkű. Ő a megtestesült tökély, mely csak az én bűnös, de szerető lelkem kiszolgáltatottságáért létezik. Most mégis velem szemben állt, s meglehetősen bárgyú mosoly jelent meg az arcán, mikor elhallgattam. Megpróbáltam minden „varázserőmet” – ahogy ő hívja” bevetni, s mélyen szemébe nézve, megindultam felé, hogy karjaimba zárhassam.
- Nem. Edward, most nem fogod ezt eljátszani. Épp elégszer dőltem már be ennek, most rögtön elmondod mire készültök Aliceszel. Ismerlek titeket. Abból, amikor ti ketten szövetkeztek, csak én jöhetek ki rosszul. Emlékszel még a tavalyi „majdnemszülinapomra”?Az is egy pontosan ilyen eset volt.
Teliszáj vigyorom hírtelen tűnt el arcomról, hiszen hogyan is felejtetném el azt, amikor Nessinek segítkezve majdnem felgyújtottuk a házat? Szegény lányom tortát akart sütni Bellának, hogy (jelképesen bár), de rendesen - már ha lehet azt rendesnek számítani, hogy senki nem eszik belőle, kivéve ő és a Tetűtenyészet - hogy meglepje őt, hirtelen jött főzőtudományával, de nem sikerült neki. Mi pedig segítkeztünk húgommal, aminek az lett a vége, hogy a tortán kívül a konyhában mindenhova jutott a szörnyűséges csokoládékrémből, s mikor nagy nehezen elkészült a torta, a gyertyák meggyújtásánál, húgom bénázásának következtében majd’ az egész konyhapult leégett.
- Ez most teljesen más jellegű meglepetés lesz szívem.
- Ahha. Tehát beismered, hogy készültök valamire? – húzta fel egy afféle „úgy tudtam...”jellegű nézéssel csodásan ívelt szemöldökét.
- Nem – vágtam rá rögtön, mire a szeme villámokat szórt. Nem egészen, de majd meglátod. Ígérem nagyon fogsz örülni – mondtam, majd közelebb lépve hozzá, átöleltem keskeny derekát, mely hatására kedvesem is megenyhült és visszaölelt.
- Rendben… De jól jegyezd meg ezt a napot! Ez az utolsó alkalom, hogy megengedek neked még egy meglepetést! – szólt rám szigorúan, mire nem bírtam tovább, muszáj volt felnevetnem. Hányszor is mondta ezt nekem előtt és azóta is… Ekkor megéreztem, hogy durcás arckifejezést öltve megpróbál kiszabadulni szorításomból.
- Rendben kicsim, majd meglátjuk – suttogtam fülébe.
A külvilágról teljességgel megfeledkezve felemeltem csípőjénél fogva és megcsókoltam őt. Természetesen ellenállásba ütköztem mindaddig, míg ajkaim el nem érték az övéit, akkor ugyanis minden jellegű nonszimpatizálás csődöt mondott, és egy apró megadó sóhajtás kíséretében ő is – éppúgy mint én – elmerült a csókunk édes mámorában.
Kitudja meddig lehettünk beburkolózva a mi külön kis világunkba, mikro ugyanis egy 100 mérföld távolságra is tisztán elhallatszódó kacaj törte át burkunkat.
- Hát te Hősszerelmes Pióca én megértem, hogy így odavagy Belluciért, de ha kérhetem, ne a gyerek előtt!
- Rendben te kis Tűzcsapvitéz. De én azt hittem te már elmúltál 18 – néztem rá értetlenséget szimulálva.
- Nem magamra gondoltam Óriásszúnyog, hanem Nessire.
- Már meg ne haragudj, te Macskák Réme, de az én lányom értelmiség- és IQ-szintjemár Bella hasában is magasabb volt a tiédnél.
- Héé apu! Azért ez durva volt – méltatlankodott lányom, kinek durcás, de mégis mosolygó arckifejezésén muszáj volt nevetnem. – Hát ez azért betalált apu, tudsz te, ha akarsz. Felkéreckedhetek? – mondta, s kérdezte gondolatban, a barnamedvéket is megszégyenítő bociszemekkel, mire elengedtem szerelmemet és kitártam felé karomat. – Azért majd ugye nekem elmondod mivel lepjük meg a mamit? – kérdezte ismét gondolatban, mire jelentőségteljesen bólintottam és rákacsintottam lányomra, kinek arca egyből felderült.
- Mármegint ellenem szövetkeztek?!
- Nem ellened édesem, érted – léptem oda hozzá kislányunkkal karjaimban, s átöleltem őt másik karommal.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Naon jóó! :D:D