2.fejezet

…:::Charlie szemszög:::…

Holnap szilveszter. Milyen gyorsan elrepült ez az év is El se hiszem, hogy ilyen könnyedén elszállt felettünk. Milyen rég is nem láttam az én kislányomat… Mit meg nem adnék, ha megint láthatnám őt. Vajon jól érzi magát? Boldog azzal a Cullen gyerekkel? És Nessie?

 Már lassan 2 éve nem láttam őket. Az én kislányom. Vajon mi lehet vele? Milyen csodás is volt még, mikor itt volt velem. Mintha csak tegnap lett volna, mikor ideköltözött hozzám az anyjától. Mennyire is örültem neki. Szegény pára azt hihette, hogy haragszom rá, vagy neheztelek, vagy esetleg tehernek érzem őt. Pedig mennyire is szerettem és még most is szeretem.

Sosem tudtam jól kifejezni az érzelmeimet. Ezzel mindig bajban voltam, pedig ha tehetném, minden másodpercben kikiabálnám a világnak, hogy mennyire imádom őt, és az anyját.

Na igen. Milyen ironikus is ez a helyzet. Valaha mindenem megvolt. De annak, már több éve. Akkor még Renée-vel friss házasok voltunk, s egy picinyke lény boldog és büszke szülei. Milyen boldogok is voltunk akkor együtt. Minden olyan gyönyörű volt. Gyakran csak ültem a gyerekszoba sarkában lévő hintaszékben és onnan néztem életem értelmeit. Milyen szívmelengető látványt is nyújtottak, mikro a kiságyban Bells feküdt és anyja próbálkozásait a megnevettetésére végül értékelte és boldogan kacagott fel.

Milyen szép idők voltak azok… Aztán elment tőlem Renée, s magával vitte minden kincsemet. Nem a vagyonra, pénzre, vagy bármilyen egyéb világi örömökre gondolok, hanem arra, amely beragyogta a napjaimat, mely értelmet adott annak, hogy mindennap felkeljek és bemenjek dolgozni. Amely okot adott arra, hogy a veszélyes akciók alatt is vigyázzak magamra. Az egyik nap még mindenem megvolt a másik nap pedig már lelkiekben nincstelenül éltem napjaimat.

De aztán egyszer csak visszakaptam legalább boldogságom forrásának felét, mikro hozzám költözött lányom. Mennyire kimondhatatlanul boldog voltam… Ki sem lehetne fejezni szavakkal a mértékét. Még annak az Edwardnak is örültem. Nem azért, mert annyira boldog lettem a tudattól, hogy a lányomnak már barátja van, hanem annak örültem, hogy – ha már muszáj – legalább egy jóhírű család gyermeke lett a párja.

Minden apa rémálma vált valóra, mikro bejelentették a házasságukat. A menny és a pokol között álltam akkor. Férfi létemre szörnyű bevallanom, de örültem, hogy a lányom sugárzik a boldogágtól, de közben a hír hallatán érzett indulatok – mely leginkább Edward kiherélése és-vagy azonnali kiiktatása az élők közül – körül forgott, egyre csábítóbb ajánlatnak bizonyult.

Aztán az esküvőn mikor megláttam lányomat… sose hittem, hogy valaha ekkora örömet és boldogságot fogok érezni. Már az esküvői próbán – bár még most sem értem, minek elpróbálni egy esküvőt – is kiserkent néhány könnycsepp, melyek léte kivételesen nem zavart, hiszen hányszor is mehet férjhez az ember egyszem lánya?! Ráadásul egy dúsgazdag férfihoz, aki még egy vak számára is szembetűnően túláradó szerelemmel szereti lányomat. Az a gyengéd szeretet, az a mérhetetlen összhang, mely kettejük között volt… a legösszeszokottabb házaspárok között nem látni olyat, még 70 évnyi házasélet után sem.

Miután elveszítettem újfent egyszem kislányomat és elhagyta a családi fészket, nem hittem, hogy lesz valaha olyan alkalom, mikro nem egyedül fogok az asztal mellé ülni esténkén, mikro nem egyedül fogok „meccsnézés” címszóval elszundítani a nappaliban a kanapén fekve. És mégis megtörtént, van mellettem valaki, akit érdekel a mondandóm, miután az egész napot végigdolgozva fáradtan, koszosan és egy hullánál is kevesebb életkedvvel lépek be az ajtón.

Renée. Mennyire szeretem őt. Minden porcikáját, minden érintését, bohó, gyermeki természetét. Milyen kitörő örömmel fogadtam, mikor meglátogatott s hosszas beszélgetés után végül megtört a keményen tartott boldogságot tükröző maszk, mely alatt csak fájdalom volt. Bár mérhetetlenül sajnáltam kedvesem boldogtalanságát, de egyből feltámadt a remény, újbóli egymásra találásunkra.

Azóta nem láttuk Bells-t. Az esküvőnk után tartott nászutunkról hazatértünkkor mondták el Edwarddal, hogy elköltöznek. Tudtam, hogy ez összefüggésben áll azzal, hogy újdonsült családjuk tagjai – Reneesme kivételével – nem öregszik senki. Sosem tettem ezt szóvá nekik, mondván a „tudatlanság boldoggá tesz”. Már lassan két éve nem láttam kislányomat, szegény Renée meg már közel 3éve szenved lánya hiányában.

Milyen mérges is volt, mikor megtudta, hogy pont akkor nem volt itthon, mikor hazalátogattak meglepetésként hozzánk. Kedvesem közel 3napig csak sírt, mikor elmondtam neki.

Most pedig lenézek a karjaim közt fekvő csodás lényre s szinte az egész külvilág megszűnik. Oly békésen s gyermekien szundikál kedvesem, mintha egy 6éves kislányt tartanék karjaim között. Mikor lepihentünk ebéd után, még filmet nézi indokkal foglaltunk helyet a kanapén, de Renée idejekorán eljutott az Álmok Földjére s az ülőalkalmatosság funkciói forradalmasítva, mellkasomra dőlve szundikált el. Még most is olyan, mint egy nagyra nőtt kislány.

Merengésemből  a telefon visító csörömpölése élesztett fel. Reneé olyan hirtelen riadt fel, hogy szegény biztosan a padlón kötött volna ki, ha nem nyúlok utána és vissza nem rántom a kanapé kényelmes párnáira.

- Mi ez a ricsaj? – kérdezte egy hatalmas ásítás közepette.

- A telefon – mosolyogtam meg csipás szembogarait.

- Fel kéne venni – célozgatott, de úgy voltam vele, hogy nincs semmi a világon, ami megzavarhatja a vasárnap délutánunkat.

- Én ugyan nem – pimaszkodtam vele, mire egy durcás arckifejezés kíséretében feltápászkodott az ölemből és elballagott a telefonhoz. – Igen? Itt Renée Swan – szólt bele a kagylóba, milyen hihetetlen örömöt éreztem. Akár hányszor is mondja ki az régi-új  családnevét, mindig imádom hallani.

- Kicsoda? – kérdezte kedvese, s mellé elég értetlen fejet vágott, biztosan valami régi ismerős lehet – gondoltam.

- Jah igen, oké, képbe vagyok ,bocsi, csak kicsit elszundítottam… Tudod, hogy van ez így vasárnap délután – magyarázkodott, s mellé egy hatalmas ásítást sikerült elnyomnia.

- Te jó ég, csak nem? – kérdezte, minek hallatára már végképp nem értettem semmit.

- Te jó ég! Wááááááá, ezt el se hiszem – lelkendezett, s ugrált mellé, minek az lett a következménye, hogyha nem állok szorosan mellé, s nem kapok az utolsó pillanatban csípője után, biztosan elesett volna.

- Jó-jó, de mikor, és mind? És hogyhogy? És… Jajj, légy szíves beszélj már! – nyaggatta azt a bizonyos ismeretlent, akinek kilétére már én is egyre kíváncsibb lettem.

- Jó-jó, de mikor jönnek? – faggatózott még mindig.

- Oké, akkor olyan 4 körül már ide is érnek. Jajj de boldog vagyok. Akkor még ma délután bevásárolok, és megfőzök minden kedvencét, jajj de örülök. Biztosan nem evett már egy jót, mióta elkezdődött neki az egyetem – ekkor már derengett a megértés egy apró szikrája, hogy talán Bells-ékről folyhat a diskurzus, de ne mis mertem remélni ilyen örömöket, így inkább csak füleltem tovább.

- Oké, rendben, és annyira köszönöm neked. Üzenem Edwardnak, hogy köszönöm, el sem tudom mondani, hogy mennyire – búcsúzkodott szerelmem, mire egyből felragyogott bennem a boldogság. Ha Edward szerepelt a beszélgetésben, akkor valószínű, Bella is. Tehát akkor… lehet, hogy hazautaznak?

- Persze, ez csak természetes, még egyszer köszi. Szia – köszönt el végleg kedvesem, mire még egy másodpercig tartotta a telefont és aztán letette.

Kedvesem ezek után nem szólt semmit, csak fültől-fülig terjedő vigyorral az arcán adott egy puszit az arcomra és úgy borult a nyakamba.

- Haza jönnek! Érted ezt?! HAZA JÖNNEK! Holnap 3kor érkezik a repülő, Bella nem tud semmit, neked sem szabad semmit sem elárulnod!

- Jó-jó. El se hiszem Hisz ez csodálatos.

- Igen, az! Ohh te jó ég… - csapott homlokára, mely gesztusát végképp nem tudtam hova tenni. – Mennyi dolgom is van?!

Olimpikonokat megszégyenítő gyorsasággal futott fel az emeletre, majd a slusszkulccsal és a pénztárcájával karöltve kiviharzott a nappaliból.

- Megmondanád, hogy hová is indulsz? – kiáltottam utána nevetve, mire meglepődve és teljesen szétszórt arccal megállt az ajtóban.

- Nem egyértelmű? Hiszen még semmit sem főztem! Szegény gyerekek, ki tudja milyen csont és bőr mindkettő, ráadásul Nessie… A jó meleg itthoni koszt majd meghozza a jókedvüket, meglátod – válaszolta, majd mint egy tornádó, úgy söpört végig az udvaron egészen a kocsiig.

Nevetve néztem utána, olyan volt, mint egy gyerek karácsonykor. Ráadásul ez az „otthoni koszt” projekt nem kecsegtetett valami jó kimenetellel. Már előre készíthetem a gyógyszeres dobozt megint, amit hála a jó égnek, feleségem legutóbbi főzőtudományának csillogtatása óta nem kellett elővenni. Valami azt súgta, most megint szükség lesz rá.

…:::Renée szemszög:::…

Gondoltátok volna, hogy az év utolsó napja is ilyen gyorsan el fog jönni? Már egy hete tudatosan készülünk erre a különleges ünnepre, hiszen mindkettőnkben csodás emlékeket hagyott az több, mint 20 évvel korábbi vágyaktól izzó szilveszteri este, viszont Alice tegnap délutáni hívásának köszönhetően minden megváltozott.

Mindketten, de tőlem biztos nem jobban, gyermeki rajongással várjuk, hogy végre a mi Bellánk átlépje régi otthona küszöbét. Fájt, hogy két éve nem láttam, de abban igazat kellett adnom Edwardnak, hogy csak mellette volt teljes biztonságban, és ezt még Charlie is tudta… csak félt beismerni az igazságot.

Mint mindig, most is a gondolataiba merülve próbálta meg feldolgozni, hogy újra együtt lesz a család, nekem azonban nem volt időm ilyen apróságokon elmélkedni, elvégre nekem kell holnap vendégül látnom őket. Egyáltalán milyen ünnepi menüt illik tálalni, ha rég nem látott lányod és férje érkezik látogatóba? Csak nem rakhatok a szépen megterített asztalra egy tál mogyorót és egy üveg pezsgőt… annak ellenére, hogy nem a szakácstehetségemért vett el Charlie, mindig is kiegészítettük egymást.

Minden azon a fagyos kora decemberi alkonyodó tájban kezdődött el. Épp Mary nénikémet voltam meglátogatni, amikor az erős havazásnak és útlezárásnak köszönhetően, egy isten háta mögötti kis városba vezették el a türelmetlen kocsisort.

Szerencsétlenségemre, annyira elmerültem kedvenc karácsonyi dalom önfeledt éneklésébe, hogy észre sem vettem a hatalmas hókupacot, amelybe szerencsésen beleirányítottam ütött kopott kocsimat. Ha akkor nem lát meg Ő, kitudja, hogy meddig szerencsétlenkedhettem volna a hó fogságában. De Ő szempillantás alatt ott volt, és mint ahogy mesékben meg van írva, rögtön elindult a meglepetésemre. Persze ez a tündérmese kicsit szegényebb volt, hisz a táltos paripa helyett csak egy ezeréves rendőr kocsi villogását észleltem, a szőke kék szemű herceg helyett pedig egy átlagos férfit, mégis volt benne valami.

Talán a sokak előtt rejtett rámenőssége foghatott meg, és mondhattam igent a forró csoki meghívására a helyi kis étterembe. Már akkor is tudta, hogy hová kell vinnie… itt csattant el az első csókunk, habár számomra kínos emlékekkel járt, napokig ki sem tudtam verni a fejemből, a sok kíváncsiskodó vénember pillantását.

Ahogy teltek a napok, egyre biztosabb voltam abban, hogy amit Charlie iránt érzek, nem csak valami hirtelen fellángolás, ez annál több volt.  Erről akkor bizonyosodtam meg százszázalékosan, amikor a közösen eltöltött karácsonyunk utáni egyik reggelen, egy gyűrűvel találtam szembe magam.

Őrült, szerelmes fruskaként borultam a nyakába, százszor elkiáltva magam, hogy: „Igen! Igen! Igen!” Az esküvőt is az év utolsó napján tartottuk, jelezve, hogy mi mások vagyunk a többi szerelmes pártól. Izgatottan, csillogó szemekkel adtam magam oda Charlie-nak. Akkor egyikünk sem tudta, hogy annak a bizonyos szilveszteri estének, milyen szép gyümölcse lett.

- Renée – húzott vissza Charlie hangja a jelenbe. Már meg sem lepődtem azon, hogy elkalandoztak a gondolataim, pont én ne tenném? Az év 365 napjából 366-szor a fellegekben és a képzelet birodalmában élek. – Kedvesem, lassan egy óra lesz. Még haza is kell érnünk! Meddig szeretnél még vásárolni? – Charlie meg a kényszeres időhöz kötöttsége. Nem hagyja az embert nyugodtan vásárolni Port Angelesben.

- Édesem, tudod nagyon jól, hogy mindent alaposan meg kell szervezni. Nem tudod véletlenül, hogy mit szeret Edward? Amikor legutóbb láttam, szegényke olyan kis sovány volt… talán nem esznek eleget, biztos kimeríti őket a sok tanulás. Esetleg, ha telefonálna Alice, akkor megkérdezhetnéd, hogy Esme mit szokott nekik főzni! Ő biztos, jobban tudja! Miért nem figyelek jobban? Biztos elmondták már… - próbáltam erőteljesen visszaemlékezni, de az az édes kis világító tiara, rögtön elvonta a figyelmemet, Nessie biztos örülne neki!

Majd ott hagyva a félig megrakott kocsit, átsurrantam a mérges soron, akik már jó ideje vártak, elvégre az év utolsó napján is csak egy kasszának kell üzemelnie! De végül a tiara az üzlet polcain maradt, mivel Charlie meggyőzött, hogy Nessie korában már biztosa nem ilyenekkel játszanak a gyerekek.

Közel másfélórás huzavona után sikerült kijutnunk a parkolóba, ahol rögtön bepattantam Charlie jól ismert rendőr autójába, magára hagyva őt a temérdek pakolnivalóval. Beindítottam a fűtést és miközben a kezemet dörzsölgettem, megfogalmazódott bennem a szilveszteri vacsora képe, de vele együtt megannyi emlék is.

Sokan kérdezhetnék, hogy mi romlott el a tökéletes házasságunkban? Miért menekültem el Bellával Forksból? A válasz egyszerű: féltem a magánytól, hogy én is ugyanolyan átlagos vénasszony leszek, aki a délutánjai nagy részét azzal tölti, hogy megpróbál minél több pletykát összegyűjteni a helybéli emberek életével kapcsolatban… vajon kinek van nagyobb titkolni valója.

Megrémített, hogy Charlie-nak egyre csak nőtt a munkája és ezzel szemben a családját hanyagolta. Lassan úgy éreztem, hogy a munka az újdonsült szerelme. Így az egyik átlagos esős napom, fogtam magam, kocsiba ültem és elhagytam Forksot, akkor még azt hittem örökre, egy új és pezsgő élet reményében. Két hónappal a távozásom után merültek fel bennem az első kérdések: Vajon tényleg jól tettem? Nem volt időm részletesen átgondolni vagy csak megingani… nem!

Dolgoznom kellett Belláért és értem, kettőnkért. Nap, mint nap bújtam az újságokat… na, jó, a fele hogyan tanuljunk meg élni a férfi nélkül kézikönyv volt, de végül bevált. Phoenix nagyváros lévén sok lehetőséget tartogatott magában. Akkor határoztam el, hogy meg tanulok főzni, persze már az első hét kihívásokkal teli volt.

Sajnos, már az nagy problémákat jelentett, hogy miként kell kisütni a palacsintát, nemhogy egy sült hús befűszerezése és kisütése… így lelkesedésem a konyha iránt hamar csillapodott, helyét a zene iránti beteljesületlen vágyam vette át, mindenáron meg akartam tanulni zongorázni, részben sikerült elsajátítanom. Ahogy Bella egyre csak nőtt és szépült, úgy egyre inkább átvette az anyaszerepet, kettőnk különös kapcsolatában. Szükségem volt rá, ha épp el kellett döntenem, hogy mikor melyik adót kell befizetni vagy, hogy melyik ruhámat vegyem fel a legújabb randimra. Hóbortom eredményeképpen találtam rá, akkori látásmódom szerint, a "tökéletes férfi"ra… Phill-re, visszagondolva mekkorát tévedtem, de legalább már jót tudok rajta vidulni.

Bella 17. születésnapját már édes hármasban ünnepeltünk. Minden tökéletes volt az életemben. Végre volt mellettem egy férfi, aki tényleg figyelte minden óhajomat és sóhajomat, elkényeztetet, a kedvemben járt, de rövid idő után, valami ismét elromlott. Napról napra váltam egyre inkább kedvetlenebbé és néztem ki az ablakon távolba révedő szemekkel.

Szükségem volt a változatosságra, élvezni akartam az életet, nem nekem való az otthonülős kötögetős anyuka szerep. Még szerettem volna látni Las Vegast, legalább a kaszinók miatt, de Los Angeles égig meredő pálmafái is hívogatóan csalogattak az ismeretlen, mégis csábító jövő felé. Talán Bella is észrevehette rajtam, hogy egy kalitkába zárt madárként élem az életem. Önző dolog, de örültem annak, hogy elköltözött Charlie-hoz, annak ellenére, hogy majd’ belehaltam a hiányába. Ezért is voltak mindennaposak a napi öt-hat e-mailek. Viszont, ahogy Phill-nek beindult a baseball business, egyre több lehetőséget kapott a csapat, így sorra látogathattam el egy-egy nagyvárosba.

Amikor állandó munkahelye lett a jacksonvillei középiskolában, ismét visszatértünk a monoton életvitelhez, akkor valami ismét változott bennem. Bella látogatása pedig még egy lapát volt összekuszált érzelmeimnek. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt nálam a kiváltó hatás… Talán a ragaszkodása Edwardhoz vagy a mérhetetlen szerelme… felnyitotta a szememet, az eddigi üres életemre.

- Renée, megérkeztünk. Kedvesem… ébredj! – próbált felrázni a kocsiból Charlie. Mire sikerült tisztáznom magamban, hogy hol vagyunk, rögtön kiugrottam a kocsiból, természetesen majdnem elhasaltam a járdára fagyott tócsán, még szerencse, hogy közvetlenül mögöttem jött.

- Charlie! – kiabáltam neki öt perccel később. Épp a bevásárlóközpontból beszerzett ínyencségeket pakoltam ki, amikor megjelent a konyhaajtóban, biztos megzavartam a meccsnézésben. – Csak szeretném ismertetni a mai programot. Fél négykor jönnek a gyerekek, szóval addig ki kell takarítani, és rendbe kell tenni a lakást… ezt rád bíznám. Addig én megpróbálom elkészíteni a meglepetés vacsorát. Remélem, nem mondok csődöt. Azt sem tudom, hogy hol kezdjem, ekkora nagy feladatra még nem vállalkoztam – sóhajtottam lemondóan.

- Kedvesem, te csak a vacsorával foglalkozz, én majd elintézek mindent. Számíthatsz rám – majd két gyors lépéssel mellém lépett, és egy csókot nyomott a számra. Charlie mostani furcsa szokásai közé tartozott, hogy elkezdte kimutatni az érzelmeit. Talán az öregedés első jelei? Bele sem merek gondolni az arcomon lévő ráncokra… túlságosan illúzióromboló!

Végül hosszas huzavona után fellapoztam a már Charlie anyja által olyan sokszor és szívesen használt elnyűtt szakácskönyvet, és elkezdtem tanulmányozni, a képpel illusztrált ünnepi pulykasültet, még a nyál is összefutott a számban.

Ahogy tovább nézelődtem, megakadt a szemem a mézeskalács babákon, tudtam, hogy Nessie örülne neki. Az ő kedvéért bármire képes lennék, tőle tündéribb kislányt még életemben nem láttam. Amikor ránéztem a delet ütő órára, kapkodásom új szintre lépett.

Kitaláltam, hogy márpedig egyszerre is el tudom készíteni a két kihívást. Viszont, már ott problémák léptek fel, hogy porcukor vagy kristálycukor kell a kiszemelt süteménybe. Kisebb hezitálás után úgy döntöttem, hogy abból biztos nem lehet baj, ha mindkettőből, egyenlő mennyiségben szórok, viszont amikor már épp azon voltam, hogy beindítom a robotgépet, megláttam, hogy kifelejtettem a lisztet… hogy lehetek ilyen feledékeny?

Délután háromra a konyha már egy kisebb csatatérré változott. A mosogatóban már egy halom edény várta, hogy végre valaki erőt vegyen magán és elmosogassa őket… valahogy nem éreztem rá késztetést. Viszont, a sütőből terjengő borzalmasan büdös füstfelhő döbbentett rá, hogy már lassan 3 órája sült az én tökéletes pulykám, ami mostanra valószínűleg szénné égett.

A tökéletesen elképzelt vacsorámat egy csapásra sikerült elrontanom, de még a mézeskalács babáim sem lettek tökéletesek, valami nem stimmelt, pedig megpróbáltam a recept alapján dolgozni… amikor kinyitottam a sütő ajtaját, saját kreációm eredménye rögtön arcon csapott. A sütőből tömény füst tört utat magának, aminek köszönhetően erős köhögésbe kezdtem, mialatt megpróbáltam friss oxigénhez jutni.

Sajnos az időhiánynak köszönhetően, és mivel ennél szerencsétlenebb nőt nem hordott még hátán a Föld, a pizza rendelés nemes ötlete mellett döntöttem. Gyorsan kellett cselekednem, ha még ma ételhez akartam juttatni a családot. Szánalmas vagy, Renée! Gyorsan az asztalra csaptam a vaskos telefonkönyvet, és kinéztem az első Port Angeles-i pizzéria csomagküldő szolgálatának a számát és már telefonáltam.

A telefonba beleszóló fiatal lány szerint, egy fél órán belül házhoz tudják szállítani a kész pizza különlegességet, még épp időben. Arra számítottam, hogy Belláék egy kicsit késnek, és akkor még arra is lenne időm, hogy megterítsem az asztalt. Viszont, ahogy végigpörgettem a napot a fejemben, rájöttem, hogy még a megfelelő ruhámat sem választottam ki. Gyorsan kisurrantam a konyhából, próbáltam nem megzavarni szeretett férjemet, aki feszülten figyelte a tv-ben adott meccset.

Annyira, elmerültem a bámulásában, hogy észre sem vettem, hogy véletlenül félreléptem a lépcsőn, így ügyesen legurultam rajta… sőt még a fejemet is bevertem. A következő, amire emlékeztem az a nagy sötétség volt.

Feszengve álltam az ajtó előtt. Hivatalosan is AZ ajtó előtt álltam. Amikor felszálltam a repülőre nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Igaz, az út folyamán számtalanszor lejátszottam magamban, hogy mit fogok neki mondani, mivel próbálom majd meggyőzni, hogy amit oly sok éve tettünk, az csak egy végzetes balszerencse volt, de még van időnk helyrehozni a dolgokat, és boldogan élhetünk… igen, nekem erre volt szükségem, egy boldog családi életre, amit sajnos Phill mellett nem találtam meg.

Egyre inkább elhidegültünk egymástól, így egyre többször mélyedtem bele a múlt édes pillanatképeibe, esténként viszont Charlie arca lebegett a szemem előtt, kicsit talán meg is csaltam ezzel akkori férjemet, hisz csak egy másik férfire gondoltam, nem? Végül nem bírtam tovább… el kellett szakadnom Philltől. Mindketten éreztük, hogy valami nem egyezik a kapcsolatunkban, amiről akkor azt hittük, hogy megválthatjuk a világot. Békés keretek között sikerült elválunk. Még aznap összepakoltam a kétbőröndnyi ruhámat és elindultam Forks felé. Így sikerült eljutnom a már ismerős házig, azonban itt cserbenhagyott a maradék elszántságom, ami egész idáig körbelengte az életemet.

Már percek óta állhattam az ajtó előtt, mint valami idióta, amikor bent mozgolódást hallottam. Az eső, mint mindig, most is esett, így már szinte nem is volt meglepetés, hogy hol készülök eltölteni, remélhetőleg hátralévő életemet. Abba bele sem gondoltam, hogy hová fogok menni, ha ő nemet mond, pedig ez is benne van. Nem volt időm tovább gondolkozni a lehetőségeken, mert kinyílt az ajtó. Az arca, amely a totális megdöbbenésről tanúskodott, sőt megkockáztatom, hogy azt hitte, hogy szellemet látott, beleégett az emlékezetembe.

- Szia! – szóltam neki félősen. Mivel nem igazán tudott megszólalni, tovább folytattam. – Hogy vagy? A közelben jártam, gondoltam beköszönök, elvégre itt lakik a lányom apja… na jó, szóval… nem igazán ezért jöttem – próbáltam könnyedre fogni a dolgokat, de legbelül már robbanni készültem – az igazság az, hogy én még mindig szeretlek, Charlie! Tudom, nehéz elhinni, sőt… talán én is így bámulnék rád, ha megjelennél a volt jacksonville-i házam ajtajában, de elhiheted, hogy most tényleg nagyon komolyan gondolom! – hadartam el neki egy szuszra. Nos, nem a kellő hatást értem el ezzel a maszlaggal, csak hümmögött. Mivel már így is elég megalázónak éreztem a helyzetemet, elvesztve minden reményemet, elindultam a bérelt kocsimhoz. Már csak pá lépés választott el a járműtől, amikor megfogta a karomat, és magához fordított, és arra kényszerített, hogy a szemeibe nézzek, amelyek gyermekein csillogtak.

- Renée, kedvesem… mindig is te voltál és te leszel az egyetlen nő az életembe. Erre vártam, mióta elhagytál azon az esős reggelen… tudtam, hogy rosszul tettem, hogy elfogadtam a kinevezést, mert azzal együtt elvesztettelek titeket! Viszont igazad van, kár a múlton rágódni, ha itt lehet még a jövő, amit együtt tervezhetünk meg! – majd meg sem várva a reakciómat, ajkait gyengéden a számhoz érintette. Azon az estén minden megváltozott…

- Renée, drágám, kelj fel, nem estél olyan nagyot, nem tört el semmid, miért nem térsz már magadhoz? – hallottam meg Charlie idegeskedő hangját a távolból egyre közelebb kúszni.

- Jól… jól vagyok – próbáltam értelmes szavakat formálni, miután bennem is kitisztult a kép, két kezem közé fogtam ijedt arcát, és lágy csókot hintettem ajkaira. – Viszont, most mennem kell készülődni, a gyerekek mindjárt itt vannak. Kikészítem a ruhádat… de azért egy nyakkendő sem ártana… Fent várlak! – szóltam neki, immár a lépcsőről.

- Persze, máris megyek… tíz perc és vége a meccsnek, azt még megnézem! – dörmögte még az orra alatt.

Vajon mit vegyek fel a tiszteletükre? Egy kosztüm csak túlzás lenne, azért azt csak különleges alkalmakkor szokták felvenni, de a Szilveszter is különleges alkalom, nem? Mi lenne, ha azt a fekete térdig érő fekete ruhát venném fel, amelyeket valamelyik nap Sue varrt a kérésemre? Tökéletes választás lenne, nem csicsás, viszont nem is hivalkodó, elegáns, épp ahogy azt az ünnep is megköveteli.

Csodáltam a kézügyessége, na meg a tengernyi szabadideje mellett még apróbb dolgokra is maradt ideje, míg nekem arra is alig volt időm, hogy rendesen kitakarítsam a házat. Általában hétvégéig halogatom a nagytakarítást, amikor Charlie elmegy horgászni, de általában, akkor is sikeresen eltöltöm az időmet, mindennel… csak épp azzal nem, amivel kellene.

Jut eszembe, még Mary Allent is fel kell hívnom a jövő heti kert klub beosztásával kapcsolatban, de talán előtte még el kellene szaladnom a boltba… elfogyott a mosópor, de akkor már meg kéne ejteni a nagybevásárlást is… azonban nem volt időm rendesen átgondolni a jövő hetem, mert csöngettek az ajtón. Ijedten a falon ketyegő ősrégi órára pillantottam, amit még Charlie a dédnagyanyjától kapott, aminek mellesleg elég idegesítő hangja van, ha jelzi az egész órákat, de most pontban fél négyet mutatott.

- Charlie, igyekezz, lehet, hogy Belláék, te meg csak itt ülsz a tv előtt, nyomás… öltözz fel rendesen, nehogy így lássanak, milyen arcátlanság lenne, nem gondolod? – mosolyogva figyeltem a reakciót, miközben vészesen siettem az ajtó felé. Még annyi időm pont volt, hogy megigazítsam a hajamat, szerencsére addigra Charlie már felosont a hálószobába, remélhetőleg, öltözni… amikor kinyitottam az ajtót. A szívem ismét heves vert, elvégre több év után, ismét együtt van a család!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés