4.fejezet

…:::Charlie szemszög:::…

Mikor meghallottuk a ház előtt megálló kocsi halk hangját teljesen kivert a víz. Milyen furcsa, mindig rettegtem kimutatni az érzelmeimet, de amióta Renée-vel együtt vagyunk ismét, már nem félek megmutatni az igazi oldalamat. Ezt is neki köszönhetem.

Már megint elkalandoztam… Tessék már igazi vénemberként viselkedem, elmerengek a semmin, és már esélyem sincs utolérni az ajtó felé vetődő feleségem. Csak megmosolygom lelkesedését, hiszen mindketten tudjuk, kik várakoznak az ajtóban, de mégis gyermeki lelkesedését nem tudom megállni anélkül, hogy szám felfelé ne görbüljön.

Miután nagy nehezen sikerült lefékeznie az ajtó előtt bő egy méterrel, vadul tépte fel az ajtót és komolyan kezdtem tőle félni, hogy – az ajtóban ugyan aligha, de – magában tesz kárt.

- Wáááááááááá…. –hallottam Renée sikítását, sikítását, s meg sem lepődtem, hogy mikro nagy nehezen kiláttam válla felett, s megpillantottam lányom széles mosolyát.

- Anyu… - nyögte szegénykém, hiszen Renée teljeen nyaka köré fonta karjait, csak azon csodálkozom, hogyan juthatott még levegőhöz egyáltalán.

- Annyira, de annyira boldog vagyok, jajj Edward, mindketten nagyon jól néztek ki – mondta, illetve sikítja kedvesem – Nessie kincsem, hát te meg… Mennyit nőttél, szinte már kész hölgy vagy – mondta immár kedvesen lágy hangon s felemelte kis unokáját, hogy puszit adhasson arcára. – Jacob, örülök, hogy látlak, te viszont nem változtál semmit.

- Én is örülök neked anyu, te sem változtál semmit – mosolyogta kislányom, s ekkor figyeltem meg csak igazán, hogy ők a szó szoros értelmében semmit sem változtak, mire Edward felém kapta tekintetét, s fürkészően nézett.

De nem is foglalkoztam velük, inkább csak kiélveztem minden pillanatot, mely megadatott nekünk, hogy együtt töltsük ezt a kis időt. Imádtam nézni, ahogy Edward Bellát csodálta. Nem hiába adtam oly szívesen férjhez pont hozzá, mindig is meg volt a kettejük közti különös, és megmagyarázhatatlan vonzás. Nem tudtam sose megérteni, honnan merítik azt a hatalmas szerelmet, mely kettejük között van, de ezt is a „nem baj, ha nem értem, inkább csak örülök neki” listára tettem.

A délután előrehaladtával túlestünk minden formaságon, s szinte az elmúlt pár év minden mozzanatát átbeszéltük. Nesii mindvégig hol az én, hol pedig kedvesem karjaiban pihent. Hiába elvileg nem a kislányom vérszerinti gyermeke, de akkor is nagyon hasonlít a „szüleire”.

Az a bronzvörös haj, pont olyan mint Edwardé. És azok a szemek… mintha csak Bella szemeibe néznék. Fura most van egy afféle arany csillogás benne, de azt hiszem csak még szebb lett ettől a kis apróságtól.

A bőre is olyan fakó lett szegénynek… biztosan nincs ideje a sok tanulás mellett kijárni levegőzni, meg valószínűleg az esős angliai, borongós időjárás sem tesz túl jót a bőrének. Bár alapjában véve is világos volt a bőrszíne. Mindegy is, kár ezen gondolkoznom.

Amikor próbáltam újra bekapcsolódni a beszélgetésbe, nem bírtam megállni mosolygás nélkül megállni – és ahogy elnéztem, a gyerekek sem -, ahogy Renée a „soványságukon” aggodalmaskodik.

- De Bella, esztek ti rendesen? Még a fiúk hagyján… bár ne mis csodálom, a te főztőd mellett nem igen lehet éhen maradni, de téged túlságosan is leköthet a tanulás, látszik rajtad, annyira megviselt az arcod. Egy kiadós alvás már igazán rád férne.

- Hát az biztos – kuncogott Jacob, amit nem igazán tudtam hova tenni. Miért olyan vicces az, ha fáradtak Bellá-ék?

Ekkor megint olyan furán nézett rám Edward, de mindegy is… Biztos még élnek benne a régi emlékek arról, mikor oylan tiszteletlenül, és becsmérlően bántam vele. Mindig is tudtam, hogy nehéz lesz őket szétválasztani, de azt nem hittem volna, hogy annyi piszkálódás után sem fog lemondani a lányomról. Pedig hányszor fontolgattam, hogy a gondolataimat hangosan is a szemébe üvöltöm.

 Te jó ég…Az a mérhetetlen fájdalom, melyet Bells arcán láttam, mikro elhagyta őt. Még most is kísért néha éjjelente. Azok a beesett szemek, talán még sápadtabb volt és az is lehet, hogy még lilább karikák voltak a szeme alatt. Bár már régen volt… Nem emlékszek rá olyan jól.. Bár, ahogy most Edward arcát láttam, talán az övét tükrözte leginkább. Nem tudtam mi szomoríthatta ennyire el, így inkább visszakapcsolódtam a beszélgetésbe.

- És Nessie kincsem, te most hányadikos vagy? – kérdezte Renée Nessie felé fordulva.

- Most vagyok ötödikes, de késtem egy évet – mondta, bár ez rossz szó is rá, inkább csilingelte kis unokám, s a szívemet borzasztó büszkeség töltötte el.

Ismét nem tudtam a beszélgetés további menetére koncentrálni hiszen ez a kislány oly gyönyörű volt, s oly tökéletes. Tényleg minden testrésze Bells-éekt idézte szemem elé. Ahogy mosolyog, mintha csak, Edward arcát gyúrták volna Bells leggyönyörűbb mosolyával. Szemkápráztató. És ha belegondolok, hogy én mikor tettem a szülei ellen… Akkora bűntudatom volt, hogy még a szívem is majd’ bele hasadt.

- És milyen az egyetem? – kérdezte Renée, úgy látszik, mindent tudni akar a gyerekekről, nem elég neki a heti több óra telefonbeszélgetés.

- Hát elég kimerítő – válaszolt Bells egyszerre a vejemmel, mire mindenki elmosolyodott.

- Meghiszem azt – ennyi tellett tőlem, még most is az öröm hatása alatt voltam, hogy végre itthon vannak.

- Igazság szerint elég nehéz, hiszen Edward Carlaise nyomdokaiba fog lépni, így az orvosit járja, én meg a jogi karon vagyok, de mellé felvettem az angliszitkát, tudjátok, mindig is szerettem az angol kultúrát.

- Tényleg, Bella, tudod mit találtam múlt héten? Épp nagytakarítottam, mikor a kezeim közé akadt.

- Mit? – kérdezte kislányom és láttam az arcát felderülni, de úgy látszik Bells-éknél még az örömöt is átragasztják egymásra, mert Edward arca is felderült. Bár nem tudok mondani olyan pillanatot, melyben ne mosolygott volna, ha a közelében van lányom. Be kell ismernem, a legjobb döntést hoztam, mikro engedtem hozzámenni. Viszont azt hiszem, ha nemet mondok, ők akkor is összekötötték volna az életüket. De ennek így kell örülni, hiszen elég csak rájuk nézni az embernek, már rögtön mosolyra görbül a szája.

- Épp a garázsban szortíroztam, mikor a kezembe került ez – mondta, majd hátranyúlva a kanapé mögötti kisasztalról levett egy könyvet.

 - Te jó ég, az Üvöltő szelek. Mennyit kerestem én ezt régen, de vajon hogy kerülhetett oda? – kérdezte, és nem igazán tudtam hova tenni a szemrehányó pillantását férje felé. Jajj de fura ez a szó, még meg kell szoknom. Azt meg pláne nem tudtam hova tenni, hogy miért is mosolyog olyan kisfiúsan Edward vissza Bells-re.

- Ne nézz így, rám, meglehetősen szétszórt voltál régen – mosolygott rá ártatlanul Edward és ezt már végképp nem tudtam hova tenni. Bár elképzelésem sem volt arról ,hogy mi köze lehet a könyv eltűnéséhez, de ez a bárgyú mentegetőzés biztossá tette, az ő keze van a dologban. De mindegy is. És ekkor csengettek.

- Ne haragudj Renée, hogy megkérdem, de várunk még valakit? – kérdezte Jacob, s csak most vettem észre, hogy a hideg idő ellenére (ami itt, Forks-ban szinte állandó) csak egy lengő izompóló van rajta, meg egy vékony farmer.

- Nem, nem, csak megjött a vacsi – mosolygott a szólított, és olyannyira sietett a bejárati ajtó felé, hogy majdnem hanyatt vágódott, de még épp időben kapaszkodott meg az ajtófélfában.

-Eddig is tudtam, de most már biztos, hogy igen is, nem tőlem örökölte Bella a két- ballábasságát – motyogtam az orrom alatt, de a jelek szerint nem eléggé halkan, mert a szobában lévők – kivéve Bells-t – mindannyian hangosan nevettek.

- Ha-ha, nagyon vicces, hallottam ám minden szót! – szólt rám mérgesen Renée, de nem tudtam tartani a komoly ábrázatomat, kitört a nevetés. Ő csak legyintett egyet fél kézzel, idegesen és kisétált a konyhába, hogy letegye a kezében tornyosult pizzásdobozokat.

- Anyu! – szólt Bells az anyjának.

- Igen kincsem?

- Ne haragudj, a kérdésért, de… pizza? – fintorgott lányom, s nem bírtam megállni, hogy ne nevessek, ahogy eszembe jutott az a délutáni látkép, melyet kedvesem káromkodó képmása és az asztalra helyezett tepsiben füstölgő pulyka kettőse alkotott.

Fura helyzet állt elő, mert láttam, hogy Edward is alig tudja visszatartani a vigyorát, amit végképp nem tudtam hova tenni. De biztos még az előző „Bella féle fintor” gyakorolt rá ekkora hatást, hogy így nevessen. Ki tudja…

- Igen pizza, akinek nem tetszik, nem eszik – fura, mert mintha Bells és Edward arca felderült volna, ekkor döntöttem el, hogy kezeltetnem kell magamat – de igazából pulykasült lett volna – hajtotta le a fajét kedvesem – de hát… történt egy apró kis baleset…

- Konkretizálj anyu… konkretizálj – kérlelte anyját, s már arckifejezésén láttam ,hogy tudja mi történt, csak az ő szájából karja hallani az eseményeket, hiszen ismerte már jól az anyja főzőtudományát. Na igen, az mindig is hagyott maga után némi kívánnivalót.

- Nos, miután hazaértünk, beraktam a sütőbe az állatot, és utána meglehetősen elfeledkeztem róla… - na igen, de a legfontosabb információt elfelejtette közölni, Hogy mennyi időre is?!

- Meddig is napozott a szárnyas a sütőben? – tette fel a kérdést végül Jacaob, s tudtam jól, ő csak a hasát félti. Sosem szerette a „műkaját”, ahogy ő fogalmazott. Biztosan azt mérte fel éppen, hogy meg lehet-e enni az ételt még, vagy végképp le kell róla mondania.

- Hát igazából 3órát, bár csak egy kicsit égett meg, azért inkábbrendeltem kaját, nehogy éhen vesszetek – szegezte a tekintetét a padlóra Renée, s nem bírtam mosoly nélkül megállni ezt a bűnbánó arckifejezést.

- Semmi baj anyu, úgyis Esme egy hadseregnek elegendő ételt tömködött belénk, amúgy is csak csipegettünk volna. A pizza tökéletesen megfelel.

- Így igaz Renée, ezen felesleges izgulni, Nessie szerintem még örül is neki. Tudod, nem nagyon szeretjük, ha ilyen ételeket eszik, mert ezektől nem lesz szép egészséges a szervezete, de néha belefér, meg ő is nagyon szereti a pizzát. Igaz kincsem? – kérdezte az utolsó mondatot, már karjaiban tartott lányának szegezve, mire az kuncogott egyet, s átkarolva apja nyakát elmormolt egy „igen”t.

- Akkor meg is terítek. Rendeltem sonkásat, kolbászosat, chilliset, vegetáriánust, 4féle sajtosat és tenger gyümölcseivel telerakottat. Csak tessék nyugodtan válogatni – mondta feleségem, miközben szorgoskodva megterített az asztalon, s a szokásos pizza evési módunkat megreformálva kést, villát, tányért hozott az asztalra.

- Hát anyu, nem is te lennél, ha nem sikerült volna elrontanod a legegyszerűbb pulykareceptet – mosolygott lányunk a fejét rázva.

- Nem is a legegyszerűbb – pufogott Renée az utolsó terítéket is az asztalra helyezve – jöhettek enni - szólt ki nekünk, s mi Jacobbal mint két éhes hiába, úgy vetődtünk be az ebédlőbe.

- Azt csináltad meg, ami nagyi szakácskönyvében volt? – kérdezte Bells, anyjára nézve, majd mire az elpirulva  bólintott, kislányunk  elmosolyodott. – Az a legegyszerűbb.