5.fejezet

…:::Edward szemszög:::…

Egészen kellemesen telt ez a délután. Charlie-ra szinte rá sem lehet ismerni, nagyon megváltozott, bár ami azt illeti ennek csak örülök, hiszen végre kimutatja az érzelmeit a szerettei iránt. Érdekes volt Bella apjának gondolatmenete, hiszen szinte már majdhogynem rájött, hogy természetfeletti lények vagyunk, de abszolút nem zavarja. Csak azt akarja, hogy lánya boldog legyen.

Azt hiszem már értem, hogy honnan is örökölhette kedvesem azt a kifacsart logikáját. S mikor Bella legborzalmasabb, legmélyebb lelki állapotát idéző emlékeire gondolt, tisztán kivehető volt elméjében az a fájdalom, melyet elviselt lánya boldogtalansága miatt.

Mikor előkerült Bella régi Üvöltő szelek kötete, teljesen felvidultam. Emlékszem rá, mikor legutoljára láttam. Épp egy idézetet olvasott fel nekem, mely arra akart rávilágítani, hogy mit is jelentek neki. Olyannyira tele lett a szívem büszkeséggel, hogy egy ilyen tiszta lélek, s csodálatos teremtés szeret engem, hogy nem bírtam már szinte elviselni azt, vámpírságom ellenére sem. Ezért is rejtettem el a könyvet a garázs rejtelmes zugjainak egyikébe, hogy soha ne kerülhessen elő.

Azóta persze rájöttem, hogy valóban azt jelentem kedvesemnek, mint ő nekem. Önzetlen szeretetet, és még annál is több, mérhetetlen mennyiségű boldogságot. Tudtam jól, kedvesem érzelmeinek mélységét, és büszkévé tettek Charlie emlékeinek képei, mikro arra gondolt,hogy milyenek is vagyunk egymás közelében. Hiába hallom megannyi emberi lény fejében, hogy gyönyörűek vagyunk – bár számukra minden fajtánkbeli gyönyörű – de mégis az, hogy még szerelmem apja is mosolyogva szemléli párunkat, elégedettséggel töltött el.

Merengésemből a csengő hangja riasztott fel, hiszen a beszélgetés alatt csak akkor szólaltam meg, mikor már muszáj volt, inkább csak gyönyörködtem kedvesem, boldogságtól csillogó arcában. Néha-néha elfeledkezett pajzsának fenntartásáról, s bepillantást nyerhettem elméjének rejtekébe, s örömmel észleltem, hogy végtelenül boldog, de ami egy leheletnyit beárnyékolta boldogságomat, az az volt, hogy nekem volt érte hálás. Még hogy nekem?! Pont nekem… Ő sokkal, sokkal többet érdemelt. Neki megadnék mindent, ezt nem kell megköszönnie, érte még a csillagokat is lehoznám.

Bár én már láttam Bella szüleinek emlékei között, hogy mily csúfos véget ért az a szerencsétlen pulykaállat, de azért még így is mosolyogva hallgattam a beszámolót, melynek végét nem bírtam megállni nevetés nélkül. Elvvégre a „kicsit megégett” kifejezés, még a gyengébbnél is enyhébb kifejezés volt arra az állapotra, melyet a madár felvett a sütőben.

Igaz, hogy én nem értek az emberi étkekhez – elvvégre immár több, mitn 100éve nem eszek ilyet, de azt azért gyanítottam, hogy nagyon nem így kellene szegénynek kinéznie. De legalább Nessie örömére pizza lett a vacsora…

Na igen, vacsora, amiből bizony nekem is ennem kellesz. Elég szomorú kilátások voltak így ezek az estére nézve. De semmi baj, kedvesemért bármire képes vagyok, így ez is semmiségnek bizonyult

Legalábbis azt hittem… én kis naiv. Ahogy közeledtünk a gyomorforgató pizzaszagú helyiség felé, elég vicces gondolatok fúrtak utat elmém kapuján. Charlie félig morcos, félig repdesően boldog gondolatai meglehetősen mulatságosnak bizonyultak.

- Még ahogy az asztalhoz jönnek is, egyfolytában Bella derekát öleli. Jó, elhiszem,hogy nem lehet örökre az én kicsikém, de azért mégis… Sebaj, majd megtapasztalja még ezt ő is, mikor a kislányát elveszik tőle…Inkább a KAJÁRA koncentrálok, az legalább épp annyira szeret engem, mint én őt. Tényleg nagyon szeretheti ezt a lányt, ha még az étel is csak a 2.helyen áll. Bár ahogy elnézem a közte és Nessie között viszont, az is lehet, hogy csak a 3.helyezést vívta ki a dolog magának. Így már ne mis csodálkozom annyira a véznaságán.

Nem bírtam megállni kuncogás nélkül, így hát szorosabbra fontam karjaimat kedvesem derekán mire kérdő pillantást vetett felém. De én csak megráztam a fejem ,hogy majd később elmondom.

- Gyerekek gyertek, már meg is terítettünk – hallottam anyósom hangját az ebédlő felől, s megpróbáltam elővenni legcsábosabb mosolyomat, s legjólneveltetbb arckifejezésemet, úgy mentem be én is helyet foglalni a családdal.

- Isteni illata van nagyi, ügyes voltál – kuncogott kislányom, s ideje volt megcsillogtatni apai tekintélyemet és rápirítani, hogy nem szabad így beszélnie a nagyanyjával, de kedvesem megelőzött.

- Nessie, nem szabad így beszélni. Tudod a nagyi kicsit hasonlít rám, főzés közben – magyarázta Bella, mintha egy 7éveshez beszélne. Ilyenkor meglehetősen sajnáltam szegény lányomat. Úgy kellett viselkednie mint egy normál gyermeknek, holott az értelmiségi szintje már jóval meghaladta a körülötte lévőkét. Szegénykém sokszor szomorkodott gondolatban emiatt, de mindig sikerült megnyugtatnom, hogy mi tudjuk róla, hogy nem egy egyszerű butuska gyermek.

- Bocsi anyu – mondta szemlesütve és be kellett vallanom, hogy amennyire nincs az anyjának tehetsége a színészkedéshez, neki annál jobban van.

- Szóval kedveskéim meséljetek milyen az élet, a nagybetűs Angliában? Úgy hallottam ott folyton esik az eső, meg borongós az idő. Fura, Bella mindig úgy szerette a napfényt, hogy-hogy ismét ilyen borongós helyet választottatok? – kérdezte Renée őszinte kíváncsisággal. Érdekes, ő is a legjobb kérdéseket tudja feltenni.

- Nos, mivel Bella is és én is elég nagy tudásszomjjal vagyunk megáldva, így megpróbáltuk kiválasztani a legjobb egyetemet, melyet a szakunkon választani lehet, így kötöttünk ki Cambridge-ben – magyaráztam.

- Hát való igaz, hogy szegény kislányom bőrén már a tűző nap se segít. Emlékszem, mikor még Phoenixben laktunk, akkor sem tudott lebarnulni – nevetett fel Renée, s én sem bírtam megállni ezt már mosolygás nélkül.

- De ő így gyönyörű – mondtam halkan, mire mindenki mosolyogva rázta a fejét, s egyszerre több gondolat rohamozta meg elmémet.

- Így igaz, ezzel csak egyetérthetek – gondolta Charlie.

- Ezzel nem vitatkozhatom – értett egyet gondolatban Renée a férjével.

- Igaz, ami igaz, de Edward! Azzal te sem vitatkozhatsz, hogy egy szemernyivel sem szebb a lányánál – üzente gondolatban Jacob, miközben szeretetteljesen nézett Nessie-re.

- Így igaz apu, a mami már emberként is sok vámpírnál szebb volt – gondolta kislányunk, s áhítattal figyelte anyukája szégyenlős pillantását, mellyel a szőnyeget tüntette ki.

- Edward! Már megint túlzol – mondta kedvesem, de olyan gyorsan, hogy szüleinek esélye sem volt megérteni mondandóját.

Immár nem tudtam tovább húzni az evés előtt elbliccelt időszakot, hiszen már Bellán és rajtam kívül mindenki jóízűen evett. Igaz, Jacob egyfolytában a gyorskaják íztelenségét szidta gondolatban, s visszasírta Bella főztjét, melyet – sajnos – kislányom ölebének is ennie kellett. Személy szerint inkább egy adag kutyatápot adtam volna neki, de nem bánthattam meg a számomra két legfontosabb személy gyengéd érzelmeit a Tűzcsapvitéz úr iránt, így mindig ráharaptam a nyelvemre, ha már nagyon sértő kifejezés jött volna nyelvem hegyére.

Felvettem egy szeletet az émelyítően büdös ételből és beleharaptam, legszívesebben mentem kiköptem volna, de nem akartam megsérteni Renée-t, így jólnevelten megrágta és lenyelte. Belegondoltam, hogy mennyit kellesz ebből még „megennem”, hogy ne sértsem meg anyósomat, és egyből elszörnyülködtem. Persze csak magamban, hiszen hangot nem adhattam.

- Edward! Milyen az íze? Nagyon pocsék? – kérdezte gondolatban kedvesem, mire egy aprót bólintottam. – Jajj előbb-utóbb nekem is ennem kellesz, de még megpróbálom húzni – panaszkodott szerelmem, mire ördögi mosollyal az arcomon lenyeltem az újabb számba juttatott falatot és felé nyújtottam a pizzaszeletet, úgymond megetetve őt.

Szegénykém csak méltatlankodva nézett rám, de mikor látta, hogy szülei meglehetősen furcsálló pillantásokat vetnek felé, sóhajtott egy aprót és harapott ő is a „finomságból”.

- Ezt még nagyon megkeserülöd – méltatlankodott, s nem tudtam nem vigyorogni mérges hangnemén, de hamar arcomra fagyott az öröm, mikor meghallottam újabb gondolatait. – Remélem jól elraktároztad a ma délután pillanatainak emlékét. Egy darabig nem lesz részed ilyesmiben – vigyorgott elégedetten, és egy újabb harapás után folytatta. – Hm… Azt hiszem pár év elég lesz, hogy megtanuld a leckét. - Végképp kétségbeestem, s egy gyors nyeléssel szabaddá tettem számat a beszédre. Bár tudtam, hogy nem lenne képes ilyesmi gonosz tettre, de a pár hónap megvonást lazán kinéztem volna belőle. Túlságosan makacs, hogy csak úgy annyiba hagyja a dolgot.

- Kedvesem – szólítottam meg fennhangon, mire meglepődötten rám emelte tekintetét, melyet idáig a kezében tartott szeletre függesztette rágás közben. – Azt hiszem nem kellene többet enned, nagyon sápadtnak tűnsz. Múltkor is megrontottad a hasad, mikor az akaratod ellenére tukmáltuk beléd az ételt. Nem akarom, hogy belázasodj – mondtam szeretetteljesen, s hallottam a szülők gondolatán keresztül, hogy én vagyok az álmaik veje. Szavaimnak nyomatékot adva gyorsan megpusziltam Bella száját, s végigsimítottam kézfejemmel arcát. De szavaim megtették hatásukat, hiszen kedvesem erőteljesen megenyhült.

- Igen azt hiszem igazad van – mondta, majd gondolatban folytatta. – Köszönöm, ez igazán kedves volt, talán csak pár napra minősítem vissza büntetést. Akarod, hogy én is kimentselek? – kérdezte, mire felragyogott az arcom.

De aztán elgondolkoztam, hogy nem lenne illendő, és valószínűleg feltűnő is lenne, ha én sem ennék semmit. Így hát átkaroltam szerelmem vállait és füléhez hajolva suttogtam neki.

- Nem, de azért köszönöm szépen a gesztus kedves tőled. Viszont a szüleidnek elégé feltűnne az már – mormoltam, majd adtam egy gyors csókot, s „ettem” tovább.

Ez végképp kiverte Charliéknál a biztosítékot.

- Istenem micsoda pasi, Bella megfogta az Isten lábát. Olyan édesek együtt. Ilyen figyelmes embert még nem láttam. És ahogy rá néz… - áradozott magában Renée.

- Ez aztán derék dolog. Azt hiszem elég papucsállatka ez a fiú, de amíg ez teszi boldoggá Bellát, engem ugyan nem érdekel – mondta Charlie, aztán újra visszatért az evéshez.

Rengetegnek tűnő szelettel később, vacsora után, már együtt ültünk a kanapén, s az egész estét átbeszélgettük. Volt szó mindenről. Természetesen szóba került pár kényes téma, mint például, hogy miért nem jöttünk el legalább a nyáriszünetekben meglátogatni őket, de szerencsére volt erre is egy megkapó válaszom.

- Ami azt illeti, ez az én hibám. Én önkéntes vagyok minden évben az egyetemi kórházban. Tudjátok jó tapasztalatszerzési lehetőség és a tanároknál is jópont a dolog, így ha valamelyik vizsgánál csak 1-2 pont hiányzik a jobb jegyhez, könnyedén megkapom – mondtam bűntudatosan.

- De attól még Belláék eljöhettek volna – mondta szomorúan Renée, amire sajnos nem voltam felkészülve, de szerencsére kedvesemnek gyorsabban járt az agya.

- Sokszor besegítettem én is, mivel az anglisztika elvégzése után szeretném én is letenni az orvosit. Engem is nagyon vonz ez a pálya. Meg Nessie nyári iskolába járt. Meg akart tanulni zongorázni, így őt is folyamatosan el kellett vinni a tanárhoz – mondta Bella mosolyogva, s ugyan egy ilyen lélegzetelállító szépség mosolyának ki tudna ellenállni?

- Értem. Nessie, te tényleg zongorázol? Nem is tudtam. Nem szeretnél játszani nekünk valamit? – kérdezte mosolyogva a büszke nagymama.

Régen ő is játszott, de ez is csak egy hóbort, egy kaland volt az életében, de a gyakorlásra vásárolt pianínó még mindig meg volt, így arrafelé bökve kérlelően nézett unokája szemeibe.

Kislányom csak mosolyogva bólintott, s elindult az ősrégi hangszer irányába. Ami meglepő volt azon az volt, hogy nem volt lehangolódva a hangszer, így tisztán hallatszottak a billentyűk a próbajátéknál.

Kislányom elrejtette gondolatait, így nem tudtam meg, hogy mit fog nekünk játszani. Még én tanítottam meg pár évvel ezelőtt zongorázni, de imádott játszani. Mindig is büszke voltam a tehetségére, valószínűleg tőlem örökölhette.

- Ez nektek szól apu. Én írtam. Ezzel szeretném megköszönni nektek, hogy szerettek. Anyunak, hogy mindvégig kitartott mellettem, és neked, hogy bár eleinte nem akartál engem, de tudom, hogy megbántad és szeretsz engem – üzente gondolatban felém, mire egyszerűen még a lélegzetem is elakadt. Még ara épphogy volt energiám a felcsendülő első hangok előtt, hogy elhadarjam Nessie iménti mondatát kedvesemnek, de aztán a külvilág megszűnt, s csak kislányunkra figyeltem.

Kecsesen a billentyűk felé helyezte apró kezecskéit, majd a szám is tátva maradt az elkövetkezendő cselekedetein. Egy olyan fület gyönyörködtető zongorajáték vette kezdetét, hogy megszólalni sem bírtam.

A kezdetben lágy hangsorokat átszövő mély akkordok szinte libabőrössé tettek. Mármint tettek volna, ha képes lettem volna rá. Így ahelyett, hogy teljes életnagyságban egy gágogó szárnyassá váltam volna, csak megborzongtam a mérhetetlen erejű örömtől, melyet kislányom eme tette kiváltott belőlem.

Ebben a dalban valóban benne volt minden érzelme kislányomnak, mely apró méretű, mégis határtalan befogadóképességű szíve csak el tud bírni. Oly lágysággal volt átszőve a teljes dal, hogy szinte csak bámultam kislányom komolyságot mutató arcát, miközben a lelke ujjongott az örömtől, hogy végre megmutathatja nekünk szerzeményét.

Csodálatos volt a dal, s mikor az utolsó hangokat ütötte le a billentyűkön még mindig ámulattal vegyes büszkeséggel az arcomon figyeltem, ahogy visszasétál a kanapéhoz és leül rá. Merengésemből 4szipogó hang élesztett fel, mikor már nagy nehezen rávettem magam a szobán való körbetekintésre.

A két nagyszülő – Jake-kel egyetemben – a szemét törölgette az alattomosan kicsorduló könnyektől, de már késő volt elrejteniük érzelmeiket, hiszen mind így éreztünk. Ekkor azonban ránéztem kedvesem arcára.

Szemeit hunyorgatta, s csendesen, könnyek nélkül zokogott. Ekkor azonban lányom felpattant az ülőalkalmatosságról, s karjait felém nyújtva megölelt. Felhúztam az ölembe, s lábait Bella lábaira helyezte, úgy öleltük egymást még hosszú időn keresztül.

Nem tudom, meddig ülhettünk ebben a meghitt békességben, de egyszer csak Renée gondolatai törték rést képességemen.

- Istenem, mint egy igazi család. Most már tudom, most már biztosan tudom, hogy az övék a gyermek. Nem tudom, hogy mitől nőtt meg ilyen hamar, hogy mitől ilyen fehérek mindannyiunk bőre, hogy miért van velük Jake és miért néz ennyire mély áhítattal Nessie-re, de egyszerűen nem is érdekel. Nem akarom őket megbántani, sem elüldözni, ők az életem – szipogta gondolatban, majd kezét Charlie kezébe fektette, aki hasonló dolgokon elmélkedett.

- Nem érdekel, nem fogom megkérdezni, inkább csak kiélvezem, míg itt vannak, nem akarom elüldözni őket. Biztos, hogy az én unokám, túl sok minden hasonlóság van közte és Belláék között. Nem érdekelnek a kérdéseimre adható miértek, csak maradjanak itt velünk örökre, minden nap ezt akarom. A számomra legfontosabbakkal együtt lenni – gondolta, s nekem egyszerre egy hatalmas kő esett le a szívemről.

Immár biztosan együtt lehetünk, nem kell félnünk, nem kell megjátszanunk magunkat, szerelmem végre boldog lehet. Tudtam, hogy hiába boldog velünk, igenis hiányoznak neki a szülei, s most immár ez is megoldódott.

Még rengeteg ideig beszélgettünk, s észre se vettük az idő múlását. Csak arra lettem figyelmes, hogy Charlie és Renée kimennek a nappaliból, s a gondolataik az alkohol hatásairól szólnak gyerekek részére. Ekkor megállapítottam, hogy arról gondolkozhatnak, vajon ihat-e alkoholt Nessie. Hál’ Istennek, nem kellett nekem közbeavatkoznom, mert még az egymással való megbeszélés előtt eldöntötték, hogy nem.

- Gyönyörű volt kincsem, nem találok szavakat – próbált megszólalni kedvesem, s kihasználni a végre magunk közt tölthetett időt.

- Ez szívből szólt, remélem tetszett – mondta szégyenlősen lányom, s egyikőnk sem bírta megállni mosolygás nélkül.

- Ha jól sejtem arról pusmogtok, hogy Nessie nektek írta a dalt. Ugye? – kérdezte a legtermészetesebb nyugalommal Jake, s én ezt végképp nem tudtam hova tenni magamban.

- Te tudtál erről Jake? – tette fel kedvesem az engem is majd’ szétvető kérdést.

- Naná, hogy tudtam. Eleinte titkolózott a kis hercegnő, de végül mikor a véremtől való eltiltástól fenyegettem meg, ha nem mondja el az igazat, hogy hova tűnik el mindig, beadta a derekát – mosolygott elnézően Nessie-re.

- Persze, mert mindig olyan kíváncsi vagy – vágott durcás arcot az említett, s ezt már egyikőnk se tudta megállni nevetés nélkül.

Ekkor léptek be a nagyszülők, s megállapítottam, hogy pont a legjobbkor, hiszen már épp egy csípős megjegyzés fogalmazódott meg lányom fejében, amelynek szavai nem teljesen egy ifjú hölgy szájába illettek.

Charlie felém nyújtotta a pezsgőket, s megkért, hogy bontsam ki, míg ő elvette a pezsgős poharakat a Renée által tartott tálcáról. A gyermekpezsgővel kezdtem így lányom se érezhette magát megkülönböztetve.

Miután végeztem a poharak feltöltésével immár mindnyájan álltunk, s koccintásra emeltük a poharunkat. Az óra tizenkettőt kondult, s mi egyszerre kívántunk Boldog Új Évet egymásnak. Ezután mindenki – sajnos mi is Bellával – megittuk italunkat, majd mindenki – szinte egyszerre elmormolta újévi fogadalmait.

- Soha többé nem kételkedem a lányom szeretetében, s nem fogom sosem forszírozni az életmódját. Csak legyen boldog ennél többet nem is kívánhatnék az élettől – fogadta meg Charlie, amire legszívesebben megöleltem volna, de nem tehettem, hiszen mégis, hogy nézne ki ha – számukra – teljességgel ok nélkül magamhoz szorítottam volna?

- Örökké szeretni fogom őket. Sosem fogom elhagyni sem Belláékat, sem Charlie-t. Nem fog érdekelni, miért néznek ki 24évesen is úgy, mint két 18-20 éves kamasz, de örökre a családom, s kis unokám közelében fogok maradni – gondolta Renée, s meghatottan – egy könnycseppet elmorzsolva – figyelte Nessie-t, amint boldogan bólintott az önmagában megfogalmazódott fogadalom nyomatékosításaképpen.

- Mindig el fogom mondani nektek apu ,hogy mennyire sokat jelentetek nekem. Nagyon szeretlek titeket – üzente felém, majd felkéredzkedve karaimba, megölelte nyakamat s két hatalmas puszit nyomott az arcomra.

- Mindig szeretni fogom őt, bármi is próbálkozik közénk állni, nem hagyom neki, hogy elszakítsanak minket. Túlságosan is értékes számomra – hallottam meg Jake komoly hangját. Kislányom is láthatta komoly arckifejezését, mely egyből felderült, mikro a felém vetített képek hatására tudomásul vettem, hogy most más „ember” karjaiba kívánkozik. Így hát elindultam Jake felé, s kezeibe helyeztem a világon legnagyobb kincsünket szerelmemmel, mert tudtam, hogy ő tényleg megvédi majd mindentől.

- Csak értetek fogok élni, nem számít ezentúl senki s semmi már – üzente végül kedvesem megnyitva pajzsát, s csupa boldog emléket mutatott nekem, melyektől határtalan boldogság járta át szívemet.

Gyengéden megcsókoltam, s csodák csodájára, még mindig hatott rá a csókom ereje, hiszen ismét elalélt a karjaimban. Nem tudtam hogyan lehetséges ez vámpír létére, de inkább nem kerestem én sem – csakúgy mint Renée és Charlie – inkább csak kiélveztem.

Végül már csak én maradtam a fogadalomtételt tevők között, de éne nem bírtam megállni, hogy ne mondjam ki hangosan, hogy csak én és a Teremtő halljuk csupán.

- Örökké csak téged szeretlek, s semmi nem számít ezentúl sem rajtunk és a családunkon kívül. Csak mi és a boldogságunk. Boldog Újévet, kedvesem. Örülök, hogy ezt is veled tölthetem! – mondtam, s az új évben immár másodszor megcsókoltam az éltető mindenséget jelentő legcsodálatosabb lényt a világon. Ez a csók valóban egy újévi csoda volt, hiszen minden szerelmet, melyet egymás iránt éreztünk, minden vágyódást, minden szépet, jót és gyönyörűséget, éreztettünk a másikkal eme csók által.

Megjegyzésként belinkelném azt a számot, amit Nessie zongorázik: http://www.youtube.com/watch?v=4oYlR8WRLqk

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.01.01. 16:50 Csenci Nagyon szépen köszönöm, Mesi nevében is! :)

2009.12.27. 23:05 Fruzsi Csodálatosan szép volt!!!! Lehet, hogy csöpögősen hangzik, de a történet elolvasása után azonnal ez a két szó jutott az eszembe. Csak gratulálni tudok. :)