Álmodtam. Újra itt volt mellettem, hideg kezeibe fogta arcomat és azt mondta: Boldog karácsonyt, kicsi Bellám! Leeresztette kezeit, alakja egyre távolodott, míg szellemképe is eltűnt előlem. Ismét sikítva ébredtem fel, mint már hónapok óta, minden reggel. Charlie már nem rontott be a szobámba aggódó arccal, mint azt az első Nélküle töltött reggelen tette...
Fehérség tódult be az ablakomon, havazott. Ahogy beletúrtam teljesen átvizesedett hajamba, eszembe jutott, hogy szenteste reggele van. Nagy sóhajtással emlékeztem arra, hogy tavasszal még úgy terveztük, meglátogatjuk anyámat. Csak te meg én. De nem rég minden megváltozott. Minden egyes nap azt kívánom, bárcsak hallgattatok volna rám, és nem rendeztek nekem bulit. Sajnos nem így történt. Ha ránézek az ablakra még mindig azok az esték jutnak eszembe, mikor ott ültünk a párkányon, s nem törődve a külvilággal, csak egymással foglalkoztunk. De ez már egy törött emlék, furcsa lenyomata az én boldog múltamnak. Gyorsan kimentem a fürdőszobába, valami emberibb külsőt kölcsönözni magamnak.
Felvettem egy farmert és egy pólót, majd kötényt kötöttem, s levonultam a konyhába megsütni a karácsonyi süteményt. Olyan idilli volt az egész. Esett a hó, én pedig rendes lány módjára nyújtottam a tésztát, amit farkas és hold alakúra szaggattam. Jake bizonyára díjazni fogja a humoromat. Ezen még nekem is mosolyognom kellett, pedig már nem is tudom mikor volt az, amikor még tudtam szívemből mosolyogni. Többek között ezt a kis boldogságomat is elvitte magával azon az estén…
-Bells! – Charlie keres. Mostanában mindig jobban vigyáz rám. Félt, hogy megint kiborulok. Pedig ez már régen nem történt meg. Így hát gyorsan megkentem a figurák tetejét tojássárgájával, majd elégedetten rájuk zártam a sütőt.
-Megyek apa, addig te hozd be a fát! – Sokszor kérdezte már, hogy mit szeretnék karácsonyra. Azt hazudtam neki, hogy semmit. Végül is nem mondhattam azt, hogy Edwardot. Mégis, a mai nap ébredt bennem egy kis remény, hogy hátha megkapom azt a bizonyos várva-várt karácsonyi ajándékot. Pedig a lelkem mélyén jól tudtam, hogy ez lehetetlen.
-Bells, segítenél? – Ott állt az ajtóban, szerencsétlen fával a kezében, amit már előtte nagy gonddal belefaragott a tartóba, amit valaki olyan tervezett, aki még az életében nem látott karácsonyfát.
-Persze, apa – segítettem bevinni neki a túlméretezett fenyőt, amit letettünk a nappali sarkába, ahová már előre odakészítettem a fehér hókristályokat ábrázoló díszeket.
-Kicsim, el kell mennem Billyért és Jacobért! Addig feldíszíthetnéd a fánkat! Egy óra múlva itt vagyok – választ nem várt tőlem, hiszen mostanában keveset beszélek, és ez jól van így.
Kezembe fogtam az egyik fehér üveggömböt, s szemügyre vettem magam benne: lesoványodott, beesett arc, fehér, egészségtelen arcszín, amit még Edward is megirigyelhetne… végül mindezt jól kihangsúlyozta a szemeim alatt húzódó két lila karika. Na, igen, Edward. Azt hittem, hogy ma minden jobb lesz, de tévedtem. Csak még jobban érzem azt a tátongó űrt a mellkasomban, ami szépen lassan elszívja minden erőmet, felemészt. Miért is lenne ma könnyebb? Esetleg mert Billy és Jacob is velünk tölti az ünnepeket? Talán.
Helyére tettem a gömböt, s most egy hópihét vettem a kezembe, amit fel is akasztottam a következő ágra. Egyből eszembe jutott jéghideg bőre, ahogy az enyémhez ér, hideg ajkai, mik csókolják számat, de ki tudja, kit csókolnak most. Kétségtelenül tévedtem abban, hogy majd megbirkózom a hiányával, hogy majd Jacob bizonyos mértékig pótolja elveszített szerelmemet. Jelen pillanatban szégyelltem magam, hogy kihasználom legjobb barátomat, aki szeret, viszont én sosem leszek képes Jake-et úgy szeretni, mint Őt. A díszeket sorra a kezembe vettem és a fára rakosgattam, de közben egy pillanatig sem tereltem el a gondolataimat a Cullenekről. Először Esmére gondoltam, aki valószínűleg maga is egy karácsonyfát díszít, közben lopva gyermekeire tekint, s mosolyog. Carlisle minden bizonnyal a dolgozószobájában ül, a múlton mereng, de végül csatlakozik feleségéhez a nappaliban. Szinte látom, ahogy fogják egymás kezét, és szerelmesen egymásra néznek. Sokszor láttam tőlük ezt a pillantást, amit olyan meghittnek tartottam, hogy általában elfordítottam a fejem. Alice, a kicsi Alice bizonyára nagyban díszítgeti a házat, csomagolja az ajándékokat, majd végigtáncol a szobákon karácsonyi dalokat énekelve.Jasper pedig csak nézi és csodálja felesége minden mozdulatát. Igen, nekik legalább kijutott a boldogságból. Ők erre születtek: boldognak lenni. Rosalie bizonyára az estélyi ruháit próbálgatja, vagy Emmettet rángatja el megvenni az utolsó hiányzó ajándékokat, ami persze különböző ruhaneműkből állt. Hiába nem kedveltük egymást, most mindent megtennék azért, hogy újra lássam a gúnyos mosolyt az arcán. Emmett pedig illedelmesen kíséri végig üzletek tucatjain keresztül. És végül ott van Edward… aki annyira hiányzik. Ő reményeim szerint éppen idefelé tart, hogy szorosan karjaiba zárjon, megcsókoljon, és visszaadja az életem értelmét.
Nem figyeltem, s egy tüske megbökte az ujjamat, amiből kibuggyant egy csepp vér. Fájdalmasan gondoltam rá, hogy egy ugyanilyen kis cseppecske döntötte romba az életemet. A piros golyóbis leperdült ujjamról, a szőnyegre esett. Kísértetiesen hasonlított ez arra a szeptemberi pillanatra, mikor elvesztettem mindent. Újra felszínre törtek bennem az emlékek. Éreztem, ahogy a sós gömbök végigfolynak arcomon. Nem tehettem mást, zokogni kezdtem. Akkor már tudatosult bennem, hogy nem kapom meg azt a bizonyos karácsonyi ajándékot. Nem értettem, mit véthettem én a világ ellen, hogy így büntet? Elvette tőlem mindenemet… MINDENEMET! De én nem tehetek ez ellen semmit.
Ott maradtam sírni a fenyőfa mellett. Szép lassan tekintetemet a kezemben lévő csúcsdíszre emeltem. Kék-ezüst dísz volt, a Cullenek színeiben pompázott. Felálltam helyére tenni munkám koronáját, remegő kézzel helyeztem el a csillagot a fa tetején. A konyhából jellegzetes mézeskalács illat jött. Kimentem megnézni a süteményt, kitettem egy tálcára hűlni, majd egy vizes ronggyal tértem vissza, hogy feltörölhessem véremet a szőnyegről. Munkámban azonban megakadályozott a csengőszó.
Azt hittem, Charlie jött meg a fiúkkal. Persze akkor nem gondoltam, hogy talán a boldogságom vár az ajtó előtt a kedvenc félmosolyommal az arcán. Gyorsan az ajtóhoz siettem, hogy kinyithassam. És persze arra sem gondoltam, hogy apának bizonyára van kulcsa. Felvettem műmosolyomat, amit már hónapok óta gyakorlok a kedvükért és büszkén bevallom, hogy egész jól ment. Azt sem tudhattam, hogy a következő perctől már nem lesz rá szükség. Kezembe vettem a kulcsot, s kitártam az ajtót. Ott állt Ő. Nem szólt semmit, csak átölelt, de olyan szorosan, mint még soha. Levegőért kapkodtam, majd hirtelen visszaöleltem, s újra utat engedtem a könnyeimnek, amik most örömömben folytak.
-Visszajöttél…
-Igen, kicsi Bella, tudom –mondta, majd megcsókolt, s én abban a pillanatban, ott, az ajtóban nem tudtam haragudni rá, így hát visszacsókoltam, és tudtam, hogy minket egymásnak szánt a sors. Hallottam, ahogy begördül apám kocsija. Becsukott szemmel is láttam a döbbent tekinteteket, amik párosunkon csüngtek. De akkor és ott nem érdekelt semmi más, csak Edward és az ajkai. Tévedtem.Mégis megkaptam az ajándékom.
Akkor és ott értettem meg, hogy milyen jó is a tévedések karácsonya.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon király volt! Nem akarod azzal folytatni hogy Jacob mit szólt? :D