(Bella szemszöge)

Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmi mozgást. Kicsit reménykedtem, hogy meglátom, de ez végül is lehetetlen. Először is, mert azt mondta, kilenckor jön, most pedig csak negyed kilenc óra volt. Másrészt pedig, még ha egyáltalán megtörténhetne, hogy Edward nem akkor jön, mikor megbeszéltük, akkor is csak nehezen látnám meg alakját ebben a koromfekete sötétségben. De Edward mindig teljesen pontos, ez is hozzátartozik egész lényéhez, és én a magam részéről megszoktam, hogy sosem késők, sosem jön hamarabb.

Szobámban rend volt. Fél nyolckor feljöttem ide, mert nem volt kedvem baseball meccset nézni az apámmal. Mostanában a tévézéstől is elszoktam, és a baseball arra a napra emlékeztet, mikor Edward elvitt a többiekkel játszani. Így is nagyon várom Edwardot, de hogy folyton ő járjon az eszemben a nyavalyás baseball miatt, azt mellőzném.

Felmenekültem ide, a szobámba, kicsit azt remélve, hogy kikapcsolhatom a gondolataimat. De ez lehetetlen. Itt várok, nem tudok magammal mit kezdeni. Elkezdtem rendet rakni a szobámban, csakhogy kezeimet valamivel lekössem. Gondolataim még így is Edward körül cikáztak, de volt egy-egy perc, mikor kiment a fejemből. Ezek a csodás percek pedig csak azért voltak egyáltalán, mert nem tudtam eldönteni, hogy a piros noteszemet a felső, vagy a középső fiókomba tegyem.

Tehát vártam fent, az idő mintha megállt volna. Elértem a szobám végéig. Nem tudtam mit pakolni. Úgy döntöttem, lemegyek megnézni, Charlie még mindig azt a baseball meccset nézi-e.

-         Szia Bells! Ülj le! – mondta mikor leértem a nappaliba, de szemével végig a tévét nézte. Én is odapillantottam: még mindig baseballoztak, és ez csöppet sem töltött el örömmel. Nem akartam leülni, inkább így szóltam:

-         Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit szeretnél vacsorára enni.

Mindig vannak ilyen sablonmondataim, melyeket ilyenkor szoktam elsütni. Nem akarom megbántani Charlie-t, így inkább ezt mondom, minthogy „bocs, de nincs kedvem baseball meccset nézni!”. Végül is ezt az egész tévézést sem erőltetem.

-         Nem kell semmit sem csinálnod, majd eszek, amit ebédre főztél. Még maradt belőle, nem? – nézett rám Charlie, én pedig úgy éreztem, hogy az apám teljesen átlát rajtam.

Bólintottam.

-         Rendben.

-         Na, gyere. Akarod, hogy valami mást nézzünk? – kérdezte Charlie, és átkapcsolta a tévét egy romantikus szappanoperára, amit sem én, sem ő nem akartunk nézni.

Kelletlenül helyet foglaltam mellette, hogy ne érezze úgy, nem akarok vele semmit együtt tölteni. Legalább nézzek egyszer tévét vele, nem? A filmet már ismertem, de nem szoktam nézni, mert nekem annyira egyhangú. A szereplők összevesznek, kibékülnek, összejönnek, aztán megint összevesznek… Hiányzik belőle valami számomra, az igaz szerelem. Azok nem szeretik egymást, akik folyton csak veszekednek. Akik nem tudják tolerálni a másikat, és tiszta szívükből szeretni!

Megint Edward jutott az eszembe, és az órámra pillantottam. Nem kellett volna, mert Charlie meglátta, és ezt kérdezte tőlem:

-         Mi a baj, Bella?

-         Semmi, csak nem tudtam, mennyi az idő. Lehet, hogy le kéne feküdnöm, meg még tanulnom kéne egy kicsit…

-         De Bella, holnap nem is lesz iskola!

Ezt nem hiszem el! A „tanulnom kell” szintén egy sablonmondatom, ha valami elől meg akarok lógni, de vannak olyan alkalmak – például most –, hogy elfelejtem: felesleges tanulnom. Ez még elnézhető lenne, ha csupán hétvége lenne. „De sokat kell tanulnom, dolgozatot írunk”. És az egész el lenne intézve.

De most téli szünet van. Közeledik a Karácsony, pár nap van még hátra az év legszebb ünnepéig. Tehát van még egy hetem suli nélkül, én pedig este fél kilenckor halaszthatatlanul tanulni akarok? Ez még Charlie számára is nyilvánvaló, hogy nem igazi ok.

-         Oh, tényleg – nyögtem ki. – Akkor lefekszem. Holnap sok dolgom lesz. Be kell vásárolnom karácsonyra. Szóval megyek is aludni. Jó éjt apu!

-         Jó éjszakát Bells! – felelte Charlie, és egyre jobban úgy éreztem, hogy átlát rajtam. Amint távolodtam a nappalitól, hallottam, hogy visszakapcsolja a tévét a baseball meccsre. Erről ismét eszembe jutott Edward és ismét az órámra pillantottam. Háromnegyed kilencet mutatott, tehát még negyed óra…

Besiettem a fürdőszobánkba és gyorsan fogat mostam. Belenézem a tükörbe: szemem csillogott az izgalomtól, mégis olyan sápadtnak tűntem. Hófehér bőröm szinte fénylett a fürdőszoba lámpájának halvány fényétől. Visszamentem a szobámba, hogyha Edward mégis korábban jön, megtaláljon. Nem beszéltük meg, hogy hol találkozunk, de remélem nem az ajtón akar bejönni, és tudatni Charlie-val, hogy hozzám jött.

Egyenlőre azonban nem jött meg Edward sem az ajtón, sem ablakon. Az órámra pillantottam: kilenc óra. Most már bármelyik percben itt lehet. Az ajtómhoz lépkedtem, és becsuktam azt, nehogy Charlie bármit meghalljon. Mikor megfordultam, ijedten rezzentem meg: Edward állt a szobámban.

-         Sajnálom, ha megijesztettelek – mondta Edward, és odahúzott magához.

-         Semmi baj – feleltem gyorsan, mintha ezzel elhitethetném vele, hogy valójában nem is ijedtem meg. Most már szívemben nyoma sem volt a félelemnek. Belenéztem Edward aranybarna szemeibe, és mindent elfelejtettem. Csak mi voltunk ketten, és az égvilágon semmi nem számított. – Örülök, hogy feljöttél.

-         Én is örülök, hogy feljöhettem hozzád – mondta gyengéden Edward. – Ma meddig szeretnél virrasztani mellettem? – kérdezte és végigsimított kezével az arcomon.

-         Nem tudom – szóltam. – Ameddig mindig is.

-         Rendben.

Bebújtam az ágyamba, Edward pedig mellém feküdt. Olyan volt, mintha csak álmodnék. Minden testrészemet elöntötte a gyönyör, amint éreztem, hogy Edward itt van mellettem. Rám nézett.

-         Boldog karácsonyt, Bella! – mondta.

-         Edward – libabőrös lettem, amint kimondtam a nevét –, csak holnap után lesz karácsony! Ráérsz majd akkor „Boldog Karácsony”-t kívánni.

-         De nem biztos, hogy itthon fogjuk eltölteni.

-         Tessék? Ezt hogy érted? – a torkomon akadt a többi szó. Elmenni? Pont most? A szeretet ünnepén nem lehetek együtt azzal, akit a világon a legjobban szeretek?

-         Carlisle-t meghívták Denaliba. Már meséltem arról, hogy ugye ott is élnek vegetáriánus vámpírok. Az a szokás, hogy a karácsonyt együtt töltik. És ebben az évben minket is meghívtak. Carlisle-nak jó kapcsolata van velük, de ha most nem megy el, lehet, hogy sértésnek veszik. Ki tudja, milyen képességük lehet azoknak a vámpíroknak, és ha mondjuk az egyikük meg tudja mondani a valódi okot, akkor az tényleg nem lesz jó…

-         Ne!

-         Sajnálom.

-         Hadd menjek veled! – leheltem. Más megoldás nem jutott az eszembe. De nagyon féltem a válaszától.

-         Nem lehet. Túl nagy veszély lenne azok közé a vámpírok közé vinni téged. Vegetáriánusok, de nem engedem, hogy el gyere. Nem akarom, hogy bármi bajod essék! Ráadásul akkor Charlie egyedül ünnepelje itthon a karácsonyt?

-         Nem… Akkor te maradj itthon! Muszáj mindenkinek elmennie?

-         Igen.

Annyira vártam ezt az estét, hogy együtt tölthetem Edwarddal, most mégis azt kívántam, bárcsak kitörölhetném az életemből. Miért kell pont most ennek történnie? Miért kell elmenniük, mikor úgy volt, hogy együtt töltjük a Karácsony napjait. Most mégis minden elromlik ezáltal. Edward elmegy, én pedig itt maradok. Köztünk ott lesz az a sok kilométer, és míg ő Denaliban a vámpírokkal ünnepel, én kettesben fogok meccset nézni Charlie-val.

-         De miért kell elmenned? Mondd meg nekik őszintén, hogy itt szeretnéd eltölteni ezt az időt! Velem!

-         Tudod, Bella, hogy ez így is van, de nem ilyen egyszerű. Ha azt mondom, hogy veled akarom eltölteni a karácsonyt, azt mondják, gyere te is. Hisz egy vámpírnak csak vámpír párja lehet, és vámpír a vámpírra nem jelent veszélyt. De te ember vagy, Bella, nem pedig vámpír. Nem akarom, hogy az történjen, ami a születésnapodon!

-         Az csak egy véletlen baleset volt! Az én hibámból történt! Ha nem vágom meg magam, akkor minden tökéletesen alakult volna. Ne magadat okold. És nem is haragszom semmire. Egyáltalán, miért kellett felhoznod azt a témát?

-         Csak egy példa volt. És nem akarom, hogy megismétlődjön. Túl sokat jelentesz számomra Bella. Nem lenne jobb egy külön töltött karácsony, mint hogy valami történjen veled?

Nem feleltem. Igaza volt, de nem akartam beismerni. Nem akartam elhinni, hogy nincs megoldás. Hogy csak külön lehet eltölteni ezt a pár napot, és nem lehet megoldani.

-         És ha egy napot ott töltenél, másnap pedig hazajönnél? A karácsony nem egy napból áll – próbálkoztam, bár tudtam, hogyha lenne megoldás, Edward már elmondta volna.

-         Az lenne a legrosszabb. Ha elmegyek, már nem lehet okom arra, hogy hazajöjjek. Vagy megyek, vagy nem. És nekem el kell mennem. Ha rajtam múlna, eszembe sem jutna pont karácsonykor elutazni, de nincs döntési lehetőségem. A többiek nem igazán ellenkeznek. Már annyi karácsonyt töltöttünk el a házunkban, hogy nekik jól esik egy kis változatosság.

-         Akkor nincs más választásunk, minthogy külön töltjük el a karácsonyt? – kérdeztem reményveszetten. Féltem a válaszától, sőt, tudtam, mit fog felelni, de mégis megkérdeztem. Talán a csodában bízva abban reménykedtem, hogy beismeri: ez csak egy vicc volt, és hogy minden olyan lesz, amilyennek elterveztük. De nem így volt.

-         Nincs – felelte Edward. Szomorú lettem. Úgy tűnik, ez a karácsony sem lesz olyan, amilyennek elképzeltem.

Másnap korán keltem, és amint felnyílt a szemem, Edward és az este elhangzottak jutottak eszembe. Elszomorodtam. Úgy tűnik, valami mindig közbelép, nehogy végre tökéletesen alakuljanak a dolgok.

-         Jó reggelt, Bells! – köszöntött szórakozottan Charlie, mikor lementem reggelizni. Nagyon nyúzottnak éreztem magam.

-         Szia apu.

-         Valami baj van? Tegnap olyan furcsa voltál.

-         Nem, nincs semmi baj – feleltem fakón. Én magam sem hittem el ezt, hát még Charlie. De most annyiban hagyta a témát, talán mert tudta, hogy semmit nem fog tudni kihúzni belőlem

-         És mi a program mára?

-         Mi lenne?

-         Tegnap beszéltél valami vásárlásról.

-         Ja, igen.

A tegnap este Charlie-val mintha már egy éve történt volna, olyan távolinak tűnt. Csak Edward járt a fejemben. Alig figyeltem arra, amit Charlie mond.

-         Minden rendben, Bells? Rosszul érzed magad? Sápadtnak tűnsz, nem lehet, hogy beteg vagy? Beszéltek tegnap valami járványféleségről…

-         Tényleg semmi bajom. Csak kicsit fáradt vagyok, korán keltem, és tegnap este nehezen bírtam elaludni.

Nem volt étvágyam. Iszonyú lassan végül legyűrtem egy tál müzlit a torkomon, de úgy éreztem, mindjárt távozik a belőlem a gyomrom tartalma… Úgy döntöttem, ledőlök egy kis időre, hátha tényleg csak a fáradtság miatt vagyok ennyire rosszul.

-         Felmegyek a szobámba, apu. Egy kicsit pihennem kell.

-         Jó, persze, menj csak. De elmehetünk orvoshoz is, ha akarod. Remélem, nem betegszel meg pont karácsonykor!

-         Ne, dehogy. Semmi bajom, csak nagyon fáradt vagyok.

Felvánszorogtam a szobámba, pedig még sok mindennel el kéne készülnöm. De nem volt máshoz erőm, csak hogy bedőljek az ágyamba, és elengedjem magam. Aludni azonban nem tudtam. Egyfolytában ez a tönkrement karácsony járt az eszemben. Legalább egyszer miért nem tudnak a dolgok úgy történni, ahogyan szeretném?

Végül elszundíthattam, mert Charlie hangjára riadtam fel:

-         Bells, elmegyek Henry-hez meccset nézni, nem gond? Estefelé jövök!

-         Nem, menj csak… - nyögtem ki, mert még kicsit kába voltam.

Kinéztem az ablakon, és még láttam, amint Charlie rendőrautója elhajt a ház elől, majd rádöbbentem, hogy egyedül maradtam itthon a gondolataimmal. Az utcánk szinte világított a sok égőtől, amit a szomszédok, és mi is a házunkra akasztottunk. Éreztem a szívemben azt a kimondottan karácsonyos hangulatot. De hiányzott valami. Pontosabban valaki: Edward.

Igazából nem vagyok benne biztos, hogy normális-e ennyire szeretni valakit, de nem volt kedvem ezen gondolkozni. Sötétedett, végül is télen mindig hamarabb jön az este, ráadásul itt Forks-ban mindig is sötétebb az időjárás, hisz sokkal kevesebbet süt a nap, mint máshol.

Vajon Edward most mit csinálhat? Talán ő épp rám gondol? Felnéztem a holdra: nemsokára telihold lesz. Talán Edward is a holdat nézi most, miközben rám gondol. Elöntötte szívemet a melegség, és azt kívántam, bárcsak itt állna mellettem és megcsókolna. Milyen romantikus és gyönyörű is lenne az! Ha karácsonykor nem tud majd megcsókolni, akkor tegye meg azt ma, az elutazása előtti utolsó napon.

De nem. Hiába is, kénytelen voltam visszacsöppenni a valóságba. Edward nincs itt, és nem fog megcsókolni. Fájt a gondolat, hogy elmegy. Nem tudtam beletörődni. Valahogy minden olyan volt, mintha ellenünk dolgozna valaki vagy valami. Minden annyira nevetséges volt. És mégis így kellett cselekednünk. Ezen nem változtathatunk. Sem én, sem Edward. Sem senki.

Kinyitottam az ablakom, és beszívtam a friss levegőt. Ez a karácsony más lesz. Eddig mindig annyira vártam ezt az ünnepet, nem is titkolom, az ajándékok miatt. Idővel rájöttem, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint ajándékok. De szerettem a karácsonyt, hisz mi okom lett volna az ellenkezőjére. Ilyenkor mindig összegyűlt az egész család és közösen töltöttük el ezt a csodaszép ünnepet. Együtt voltam azokkal, akiket szeretek.

Most nem mondhatom anyámnak, hogy utazzon ide, mert vele akarom lenni karácsonykor. Biztosan elküldi majd ajándékait, én is veszek neki valamit (végül is holnap este lesz csak Szenteste).

A Cullenek pedig elmennek. Ha a karácsonyt azokkal tölteném idén, akiket szeretek, velük ünnepelnék. És ők is velem. De ez lehetetlen.

Így most, beszívva a hűvös levegőt (elvégre tél van, ezen az estén mégsem éreztem olyan hidegnek a levegőt) tisztábban láttam a világot. Egy karácsony, mit számít az! Ha Edward átváltoztat (márpedig így lesz!) bőven lesz időnk bepótolni… ugye?

Éreztem, hogy kezdek fázni (mit mondjon az ember decemberben?), így becsuktam az ablakomat.

Elmentem lezuhanyozni. A víz ellazított, és egyre kevésbé éreztem azt a hideget, amitől az ablakomban állva libabőrös lettem. A víz csak folyt rajtam, én pedig tudtam, hogy felesleges ennyi vizet magamra locsolnom, holnap úgysem fogok senkit érdekelni, nem bírtam abbahagyni és elzárni a csapot, nagyon jól esett a forró víz.

Végül mégis úgy döntöttem, ideje lefeküdnöm, mert időközben este lett. Bár tudtam, hogy hiába bújok ágyba, gondolataim nem hagynak majd aludni, úgy döntöttem, azért legalább pihenni megpróbálok.

Vacsora után fogat mostam és kifésültem nedves hajamat, ami egy kicsit vizes lett a tusolás közben. Elnéztem magam a tükörben: sápadt voltam, szemeim alatt karikák. Egy icipicit a Cullenek szeme alatt lévő lilás karikára emlékeztetett.

Ó, már megint a Cullenek! Eszembe jutott Edward, Tanya, Denali és a meghívás. Már beletörődtem, nincs mit gondolkozni ezen!, ismételgettem magamban kitartóan, minden gondolatot kizárva a fejemből, míg végre valahára tényleg elfogadtam. Tudtam, hogy ez nem végleges álláspont, de a jövővel nem akartam foglalkozni.

Bebújtam az ágyamba. Fáztam, mert mikor kinyitottam az ablakot, kiment a jó meleg és helyette csak a hideg téli levegő maradt a szobámba. Megtapogattam a radiátort, az halvány meleget árasztott magából. Ez sokára fogja elűzni ezt a hideget a szobámban – állapítottam meg savanyúan.

A takarómat az államig felhúztam. Süvített a szél, túlságosan hangosan. Nemhogy halvány háttérzaj lett volna, hanem ellenkezőleg: olyan hangos volt, hogy alvásról szó sem lehetett. Gyorsan változott meg az időjárás: egyik percben még beszívom a téli levegőt, másikban meg már elviselhetetlenül süvít a szél…

Gondolataim egymást kergették, rájöttem, hogy így sosem fogok elaludni. Márpedig holnap kell az erő, mert be kell vásárolnom karácsonyra. Holnap lesz huszonnegyedike, én pedig majd elalszom, mikor a karácsonyfa körül állunk?!

Úgy döntöttem, egyhagyományos módszert próbálok ki: magamban számolni kezdek. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, és nyolc… Elszundítottam. Már kétszáznál is tovább jutottam, és úgy éreztem, tényleg mindjárt elalszom…

…amikor megcsörrent a telefon.

Villám gyorsan kipattantam az ágyamból: a vezetékesen hívtak, az pedig odalent volt. Úgy éreztem, mintha a lépcső jégből lenne. Lábam kellemesen felmelegedett a takaróm alatt, most pedig átfagyott. De nem csak a lábam, hanem én is teljes testemben.

A telefonhoz szaladtam, kitöröltem szememből a maradék álmot, és gyorsan felkaptam a kagylót. Egy ideges férfihang szólt bele: