-Én Henry vagyok – felelte a férfi. – Ugye Charlie ma átjött hozzánk meccset nézni!
-Igen. Történt valami? – a hangjában érződött, hogy valami baj van. Ez az idegesség rám is átragadt, pedig Henry csak egy telefonból beszélt, és volt közöttünk távolság.
-Igen – szólt. – Charlie kórházban van.
-Mi? Hogyan? – torkomon akadt a szó. Charlie? Bárki, csak pont ő ne! Egy rémisztő pillanatig azt hittem, meghalt. Aztán Henry közbeszólt:
-Ne aggódj, most már rendben van. Megcsúszott és elesett. Zúzódások történtek, semmi komolyabb. Csak gondoltam, jobb ha tudod, miért nem jön ma haza.
-Máris bemegyek a kórházba! – jelentettem ki.
-Én is onnan hívlak – mondta Henry.
-Viszlát – mondtam. Nem tudom, Henry elköszönt-e, mert lecsaptam a kagylót.
Felrohantam a szobámba, és gyorsan magamra kaptam valami vastag ruhát. Nem törődtem azzal, hogy amint kihúztam egy pólót a szekrényemből, kirántottam vele még másik kettőt. Nem érdekelt semmi. Lerohantam és felkaptam téli bakancsomat valamint kabátomat. Sálat, sapkát nem vettem fel, rohantam a kocsimhoz. A jeges szél az arcomba süvített és teljesen átfagytam, mire a furgonhoz botorkáltam. A földet csúszós jégréteg borította, így félő volt, hogy bármikor eleshetek. Lassan lépdeltem, miközben a szél befújt a kabátom alá. Hajam már tele lett hópelyhekkel, mikor becsuktam a furgon ajtaját. A kocsiban nem volt épp meleg, de legalább a jeges széltől megszabadultam.
Utálok sötétben vezetni, márpedig most kénytelen voltam. Lassan haladtam a csúszós út miatt, a kocsim kerekein nem volt még téli gumi. Ráadásul a lámpája sem világított túl messzire, én pedig nem akartam belemenni valakinek az autójába, vagy elütni egy biciklist.
Nagy nehezen eljutottam a kórházhoz, pedig szinte másodpercenként néztem az órára, és úgy tűnt, semmit nem haladok. Kiszálltam a kocsimból, és besiettem a kórházba. Odabent egy ápolónő megmutatta, hol van Charlie.
Egy szobában feküdt. Minden fehér volt, mint minden kórházban: a falak, az ágyneműk, minden. Charlie épp Henry-vel beszélt, mikor odaértem. Rajtuk kívül még volt ott két idegen férfi, bizonyára ők is meccset néztek Henry-nél, és szemtanúi voltak Charlie balesetének. Épp akkor távoztak.
Beléptem a szobába.
-Szia apa! – köszöntem elhaló hangon.
-Bells! Köszönöm, hogy bejöttél, de tényleg nincs semmi bajom. Nyugodtan menj haza aludni, nem kell miattam éjjel rohangálnod!
Tipikus apa: inkább hazaküld, hogy jobb legyen nekem. Pedig tudnia kéne, hogy sokkal jobb, ha látom, jól van, minthogy otthon őrjöngök azt sem tudva él-e még vagy sem.
-Bejöttem megnézni, hogy vagy – feleltem. – Minden rendben?
-Persze. Az orvosok túlreagálják ezt az egészet. Nincs nekem semmi bajom.
-Azért a zúzódások nem számítanak semminek – szólt közbe Henry. – Nem is akart jönni, pedig tényleg komolyak voltak a sérülései! – árulkodott.
-Apu!
-Tényleg nem súlyosak! Mindenki azt hiszi élet-halál között vagyok, közben semmi bajom. Csak az, hogy legszívesebben hazamennék!
-Ugyan, ma mindenképp maradj itt! – mondtam gyorsan. Nem volt kedvem Charlie sebeit kötögetni egész éjjel. Itt egyébként is mindenképp jobb neki.
-Muszáj lesz – hagyta rám Charlie. – Egyébként minden rendben? Olyan sápadt vagy!
-Csak aggódtam miattad. Vagy szerinted legyek nyugodt, mikor kórházban fekszel? Azt sem tudtam, mi van veled!
-De most már megnyugodtál, nem? – kérdezte Charlie. – Látod, nincs semmi bajom. Minden rendben van!
-Dehogy van! – szóltam kicsit dühösen. Az dühített, hogy Charlie úgy beszél, mintha otthon lennénk, békésen vacsoráznánk az asztalnál és tényleg minden rendben lenne. De most is fekszik a kórházban tele sérülésekkel, és ne legyek ideges?!
-Jól van! Későre jár, holnap találkozunk Bella!
-Most elküldesz? – kérdeztem reménytelenül.
-Nem. De nem akarom, hogy itt állj és közben meg majd elalszol. Nincs semmi bajom, megnyugodhatsz! Most pedig menj szépen haza aludni és holnap, emberibb időben gyere be! Jó?
-Igen… - motyogtam. Hazaküld, mikor csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van. Bezzeg Henry-t nem küldte el!
De be kell, hogy ismerjem, igaza volt: majd elaludtam, miközben a kocsim felé baktattam. Szinte félálomba ültem be furgonomba, de aztán kénytelen voltam magamhoz térni, mert még haza kellett mennem. Álmosan igyekeztem nyitva tartani szemeimet és nagyon hosszúnak tűnt, mire hazajutottam. Kiszálltam a kocsiból, és majd megfagytam, mire bejutottam a házba, mert azzal vacakoltam, hogy melyik kulcs nyitja az ajtót. Olyan álmos voltam, hogy nem láttam különbséget a kulcsaim között.
Ledobtam a kabátom, cipőm és felmentem a szobámba. Úgy éreztem, mintha semmihez nem lenne erőm. Mikor beléptem a szobámba, láttam, mekkora rendetlenséget hagytam ott, mikor rohantam be Charlie-hoz a kórházba, de most nem érdekelt az sem. Bedőltem az ágyamba és hamar sikerült is elaludnom. Nem kergették fejemben egymást a gondolataim. Mindig ilyen könnyen szeretnék elaludni. Könnyűnek éreztem magam, ezt talán álomtalan álmomnak köszönhetem.
2. fejezet
Reggel hamar keltem fel. Szemeim maguktól felnyíltak és már nem bírtam visszaaludni. Forgolódtam egy darabig, de eszembe jutott Edward, Charlie és a tegnapi nap. Úgy döntöttem nem hagyom, hogy a gondolataim az őrületbe kergessenek, és lementem reggelizni. Szép lassan, minden falatot megrágva ettem egy tál müzlit. Azon gondolkoztam, vajon hánykor menjek be Charlie-hoz, hogy az ne legyen túl korán, mégse mondhassa, hogy „egész nap eszembe se jutott, és ezért nem mentem be hozzá”. Ráadásul közbe lefoglaljam magam valamivel, és ne cikázzanak a gondolatim.
Ma van karácsony, nem akarom, hogy egész nap azon keseregjek, miért nincs itt Edward.
Edward, Edward, Edward… A név, mintha visszhangzott volna bennem és szívembe hasított a fájdalom. Még csak el sem búcsúzott tőlem tegnap, úgy mentek el. Nem is kívánt Boldog Karácsonyt.
Várjunk csak! De, igen. Aznap, mikor este feljött hozzám és közölte a szörnyű hírt, hogy karácsonykor elutaznak, azt mondta, „Boldog karácsonyt!”. Már akkor tudta, hogy nem lesz alkalma később feljönni hozzám? És ha igen, akkor mi az a bizonyos ok?
Jaj, ezt nem akartam. Sajgott a szívem, és úgy tűnt, ennek a napomnak is befellegzett. Karácsonykor nem csak a szerelmem utazik el, de az apám is kórházban fekszik. Ennél pocsékabbul tényleg nem alakulhatott volna minden.
Csak nyolc óra volt. Most még semmiképp nem zavarom Charlie-t, lehet, hogy még alszik. Nem akarom, felkelteni, hadd pihenjen.
Kinéztem az ablakon és elszörnyülködtem: mindent vastag, hófehér hóréteg borított. Az utat vastag jégréteg fedte. Már láttam lelki szemeim előtt, ahogyan első lépésemre hasra esek. Tényleg szép volt minden, ahogyan beborította a hó a házakat fákat, mindent. De nem igazán akartam kimerészkedni a házból, pedig kénytelen leszek. Nem rostokolhatok egész nap a házban.
Inkább úgy döntöttem, megnézem az e-mailjeimet, hátha anya írt valamit.
Így is volt. A gép csigalassú tempóval, de betöltötte az oldalt. Anya Boldog Karácsonyt kívánt, és jókívánságokkal halmozott el. Azt mondta, küld ajándékot is.
Ekkor eszembe jutott, hogy nekem is kéne venni neki valamit. Egyenlőre semmi ötletem nem volt, hogy mit, így inkább ezen gondolkoztam, ahelyett, hogy Edward vajon hol lehet most.
Időközben kilenc óra lett, és eszembe jutott, hogy ideje meglátogatni Charlie-t. Eddig még sosem aludt, így remélem, most sem. Nem akartam feleslegesen odamenni, aztán hazajönni, mintha mi sem történt volna. Ráadásul kénytelen voltam elfogadni azt a tényt is, hogy ha Charlie-t nem engedik haza, akkor fogalmam sincs, hogyan fogom eltölteni a karácsonyt. Talán bemegyek én is a kórházba… De miden esetre semmiképp nem fogok egyedül itthon ülni – és bőgni. Mást nem csinálnék, mert tudva, hogy nincs itt senki, azon keseregnék, hogy milyen szörnyűen alakult ez a nap.
Még mielőtt most elsírtam volna magam, összeszedtem a maradék jókedvemet és felöltöztem. Most nem mondtam le sem a kabátról, sem a sálról, nem úgy mint tegnap. Eléggé megbántam aznap buta döntésemet, nem akarok most is úgy járni. Nem, dehogy!
Kinyitottam az ajtót. Éreztem a hűvös levegőt, de a szél nem fújt olyan erősen, mint tegnap. A hó szinte világított a nap fényében. Minden tündökölt. Egy másodpercig örültem a hónak. Aztán rájöttem, hogy most el kell jutnom a kocsimhoz, azután pedig a kórházba. A hó iránt érzett örömöm egy csapásra elszállt.
A hó ropogott a talpam alatt, ahogyan a furgon felé lépkedtem. Szinte tyúklépésben haladtam, de inkább érjek oda lassan, mint hogy a földön kössek ki, nem?
De láttam, hogy ilyen tempóban haladva tíz órára sem érek a kórházba, úgyhogy tettem egy nagy lépést, hogy végre haladjak valamit. Ez volt az első rossz döntésem. Magamat ismerve nem is tudom, hogy jutott eszembe egyáltalán.
Természetesen megcsúsztam és hanyatt estem – a hóba. Fejem koppant a jeges földön, de nem fájt annyira, a hó mintha tompította volna az esésemet. A baj csak az volt, hogy ügyetlenül álltam fel, meggondolatlanul – ez volt a második rossz döntésem.
Hó volt a kabátom alatt. Hó volt a ruhám ujjában. Hó volt a nyakamnál. Hó volt a zoknimban. Hó volt mindenhol, ahová csak kerülhetett. Próbáltam kiszedni, de nem vettem kesztyűt, így a kezem fagyott le. És ahogyan azon ügyködtem, hogy a kabátom alól kiszedjem a havat, a testemmel kicsit meglódultam. De ennyi is elég volt.
Újabb esés a hóba. Kezdtem dühös lenni. Hogy lehetek ennyire ügyetlen? És nemrég még örültem ennek a hónak?
Mire sikerült elérnem a furgont, fél tíz lett (ebbe persze az is beleszámít, mikor a házban felvettem a kabátomat és a többi holmit, valamint az a pár perc, amíg a havat tanulmányoztam). Jól elszórakoztam itt a hóval.
Beindítottam a furgont és lassan, nagyon lassan elindultam. Emlékeztem, hogy pár éve ugyanilyen idő volt, ugyanígy jég borította az utat, mikor Tyler majdnem elütött. Edward mentette meg az életemet…
Edward…
Rossz kedvem lett. Kissé vidáman – és bosszankodva – szálltam be az autómba és azon gondolkoztam, milyen ügyetlen vagyok. Most, hogy Edward eszembe jutott, komor hangulatom lett. Azért, mert elment. És nem is köszönt el.
Beértem a kórházba. Szerencsére ismét volt a közelemben egy dolgozó, aki megmutatta, hol van Charlie. Másik szobában volt, sehol egy cső, mintha nem is kórházban lett volna. Ettől megnyugodtam.
-Hogy van, apa? – kérdeztem tőle, bár láttam már a választ, amint beléptem a szobába.
-Egyáltalán nem jól – nyögte Charlie. Válaszától megijedtem, nem erre számítottam. Nincs jól? Az hogy lehet?
-Mi a baj? Fáj valamid?
-Minden sérülésem, de nagyon! El sem hiszem!
-Tegnap jól voltál! – mondtam zavartan. Charlie zavarba hozott, amint panaszkodott. – A zúzódások ennyire fájnak?
-Henry mondta, hogy nem csak zúzódásaim vannak – mondta Charlie.
-Hogyhogy?
-Azt mondták, hogy csak azok vannak, mert nem akartak megrémiszteni. De kiderült, hogy bizony komolyabb sérüléseim is vannak! – meglepődtem. De nem a meglepetéstől. – Törések, nem is egy! Henry nagy nehezen vallotta csak be, miután elszólta magát! Te tudtál erről az egész átverésről, Bella?
-Nem – nyögtem ki. Charlie nem úgy tűnt, mint aki elhiszi nekem. De legalább nem adott hangot véleményének. – Akkor mi lesz?
Torkom kiszáradt. Féltem, nagyon féltem a válaszától. Talán mert tudtam, mit fog felelni.
-Itt kell maradnom még egy ideig – mondta azt, amitől a legjobban féltem.
-Karácsonyra sem…
-Nem. Akkorra sem mehetek haza. A doktornő szerint ha hazamennék, az lenne az utolsó karácsonyom. És én ezt nem akarom. Inkább ne legyek ott egyszer, mint hogy soha többet, nem?
Elszorult a torkom. Ugyanazt mondta, amivel Edward érvelt, mikor bejelentette, hogy elmegy. Fájt a szívem, mert tudtam, hogy ennek a Karácsonynak lőttek. Rossz kedvem csak fokozódott, sírhatnékom támadt.
-De. Igazad van. És én?
-Nem Edwarddal töltöd a karácsonyt?
-Edward elutazott. Nincs otthon.
-Akkor mit szólnál, ha bejönnél ide, a kórházba, hozzám? Akkor egyikünk sem lenne olyan magányos! A karácsony a szeretet ünnepe! – jelentette be. Mintha ezt eddig nem tudtam volna. Tehát ezt a karácsonyt egy kórházban fogom eltölteni, sérülésekkel teli apám mellett. Mintha valaki ellenem dolgozna! Nem azt mondom, hogy elhanyagolom, eldobom magamtól Charlie-t, de legalább akkor otthon lehetnénk, ha Edward pont akkor nem lesz otthon. De nem!
-Rendben – egyeztem bele.
-Na és mi van otthon? – kérdezte Charlie.
-Mi lenne?
-Minden rendben? Rend van? Karácsonykor legalább rendet kéne raknunk! Nem gondolod? Olyan rossz úgy ünnepelni, hogy körülöttünk mindent megesz a kosz!
-De apa, most nem otthon fogunk ünnepelni, hanem itt! – mondtam.
-Tényleg. Sajnálom, csak mostanában valahogyan annyira nem figyelek arra, amit mondok.
-Semmi baj – mondtam fakón. Charlie simán elfelejti, hogy egy perce beszéltük meg, nem otthon ünneplünk. Bárcsak nekem is ilyen könnyen menne elfelejteni dolgokat…
-Várj, itt a doktornő. Talán megtudok valamit, hogy miért fáj ennyire mindenem.
-Akkor én megyek is. Majd még jövök, de ajándékot kell vennem anyának.
-Rendben. Szia Bells!
-Szia apa!
Úgy mentem el a furgonig, mint egy alvajáró. Minden, ami csak elronthatja a karácsonyt, összejött mára. Edward, akit a legjobban szeretek, és akivel tényleg együtt kéne lennem a szeretet ünnepén, elutazik. Apám pedig, akivel elvileg ünnepelnék, kórházba kerül. Meghívni senki nem hívott meg sehova. De hát hogyan is mennék el ünnepelni Mike-hoz, mikor apám egyedül fekszik a kórházban?!
Otthon azonban eszemben sem volt azon gondolkozni, milyen ajándékokat vegyek. Csak sírtam. A szeretet és boldogság ünnepe alkalmából kisírtam a szemem. Legszívesebben ki sem mentem volna a szobámból és figyelembe sem veszem, milyen nap van ma. Nem, dehogy! Nem foglalkoznék sem azzal, hogy éhes vagyok, sem azzal, hogy ma együtt tölthetném ezt a napot Edwarddal boldogan, ünnepelve. Charlie sem egy kórházi ágyon feküdne. Minden sokkal jobb lenne.
Talán tényleg egész nap a szobámban bőgtem volna, de megcsörrent a telefon odalent. Gyorsan leszaladtam – szerencsére nem botlottam meg, csak majdnem – és felkaptam a kagylót.
-Halló, Isabella Swan vagyok – szóltam bele szörnyű, halálos hangon. Hallatszott, hogy sírtam, nem is keveset.
-Szia Bella! Edward vagyok. Otthon vagy?
Edward? Mit érdekli őt, hogy otthon vagyok-e? Még csak el sem köszönt, mikor elment. Most meg arról érdeklődik, hogy otthon vagyok-e? Nem mindegy az neki?
-Igen.
-És ráérsz most?
Tétováztam. Végül így feleltem:
-Igen.
-Akkor maradj otthon! Pár perc és ott vagyok! Szia!
-Várj, Edward, mi ez a…
De Edward letette a telefont. Nem kérdezhettem semmit. Akkor most mit akar tenni? Átjönni? Ide?
Ekkor leesett, hogy itt állok még mindig, telefonnal a kezemben, és kisírt szemekkel. Berohantam a fürdőszobába és jó alaposan megmostam az arcom. Még mindig nagyon nyúzottnak tűntem, de mikor megtöröltem törölközővel a bőröm, már nem látszott annyira, hogy sírtam. Gyorsan fogat mostam és közbe azon imádkoztam, hogy nehogy az történjen, én értettem valamit félre és Edward nem is jön ide. Erre a gondolatra sírhatnékom támadt, úgyhogy gyorsan elhessegettem a gondolataim közül és helyette megfésülködtem. Az arcom megszáradt de én még mindig láttam a sírás nyomait, úgyhogy úgy döntöttem, még egyszer bevizezem. Épp az arcomat mostam, mikor hallottam, hogy valaki csöngetett. Rögtön tudtam, hogy ki. Rajta kívül senki nem jönne át hozzám – nem vagyok én olyan népszerű.
Gyorsan megtöröltem az arcomat, mert nem akartam megvárakoztatni „látogatómat”.
Kiszaladtam a kapuhoz; Edward ott állt, nem jött be...
AJÁNLOM AZ OLDALT
