Régen habozás nélkül megtette volna, most mintha egészen megváltozott volna. És egyáltalán mi ez az egész? Mit keres itt? Nem úgy volt, hogy elutazott?

-         Szia Edward! – szóltam fakó hangon. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint mikor utoljára találkoztunk. De nem akartam, hogy ez elterelje figyelmemet a valódi érzésemről: a megzavarodottságomról ás főképp dühömről (ami szinte azonnal elpárolgott, amint megláttam), hogy miért nincs most épp Denaliban.

-         Szia Bella! Ráérsz?

-         Persze. De előbb beengedlek. Vagy rövid a mondanivalód?

-         Honnan tudod, hogy mondani akarok valamit? – kérdezte valódi meglepődöttséggel.

-         Ismerlek – feleltem egyszerűen és miután nagy nehezen becsúsztattam a kulcsot a kulcslyukba, kinyitottam a kapunkat majd a bejárati ajtó felé indultam.

-         Nem zárod be a kaput? – szólt utánam Edward. Kénytelen voltam visszaballagni tehát, érezve, hogy Edward szórakozik bénaságomon. Nem baj, ezt is túlélem!

Mikor beértünk, leültem egy székre és Edwardra néztem:

-         Na, halljuk azt a bizonyos dolgot! Várj, előbb hadd kérdezzem meg: nem úgy volt, hogy elutazol? Elvileg ma már nem kéne itthon lenned!

-         Igen, ezt akartam elmondani. Mégsem utazunk.

3. fejezet

-         Hogyhogy? – kérdeztem. A döbbenettől torkomon akadt a szó.

-         Az ok egyszerű: meghívóink úgy döntöttek, inkább kis társaságban, családi körben akarják eltölteni idén a karácsonyt. Már úton voltunk, mikor felhívták Carlisle-t. Úgy volt, hogy ma reggel indulunk, de úgy döntöttek a többiek, jobb, ha hamarabb odaérünk, szóval tegnap kezdtük az utunkat. Már éjszaka volt. El akartam tőled búcsúzni, de aludtál. Nem akartalak felkelteni.

-         Igazad van – sütöttem le a szemem és elszégyelltem magam. Edward mit sem tudott arról, hogy azt hittem, egyszerűen hanyagságból, felejtésből, az indulás zűrzavara miatt nem búcsúzott el tőlem. Helyette sokkal egyszerűbb oka volt és ez nekem eszembe sem jutott! Hogyan is feltételezhettem Edwardról, hogy egyszerűen elfelejt?

-         Csak azért jöttem, hogy tudd: karácsonykor itthon leszünk. Ha gondolod…

-         Átjössz? – kérdeztem izgatottan.

-         Ha szeretnéd, természetesen.

Öröm fogott el: hirtelen minden megoldódni látszott. Aztán eszembe jutott… Charlie.

-         Mégsem fog menni – mondtam halkan.

-         Miért?

-         Charlie kórházban van. Nem hagyhatom egyedül, haza pedig nem jöhet.

-         Akkor a kórházban fogsz ünnepelni?

-         Szerintem igen. Erről jut eszembe: megígértem Charlie-nak, hogy bemegyek hozzá…

-         Ha nem bánod, elkísérlek. Én még nem is láttam őt. Csak most értünk haza. Első utam természetesen hozzád vezetett – mondta, kissé bűntudatosan.

-         Nem, dehogy bánom – mondtam. Ez így is volt.

Végül Edward vitt el a kocsijával. Így sokkal gyorsabb volt az út, ráadásul nem kellett attól tartani, hogy az autó bármelyik pillanatban leállhat. Edward leparkolt a kórháznál, majd együtt bementünk.

Charlie ugyanott volt, ahol azelőtt. Jobban nézett ki, de nem akartam elbízni magam.

-         Szia apu – mondtam.

-         Jó napot Swan rendőrfőnök – tette hozzá Edward.

-         Sziasztok! – mondta Charlie. Hangja nem volt beteges.

-         Hogy vagy? – tértem a témára. Nem volt kedvem köntörfalazni.

-         Jó hírem van, Bells – kezdte Charlie. Reménykedni kezdtem.

-         És mi az?

-         Az orvos szerint hazamehetek karácsonykor. Természetesen csak tolószékben, de azért az is több a semminél, nem?

-         Ez nagyszerű! – mondtam vidáman.

Hihetetlen, hogy az előbb azon nyavalyogtam, hogy milyen szörnyű karácsony lesz idén, erre minden egy csapásra megoldódik! Ez a napom már talán nem is alakulhatott volna jobban. Jó hírek záporoznak rám mindenhonnan. Örömöm pedig aztán leírhatatlan.

-         Én is örültem, hogy nem kell itt maradnom – tette hozzá Charlie, de látva nagy örömömet, zavarba jött. – Figyeljetek, remélem nem baj, ha páran átjönnek hozzánk. Henry, és a többiek.

-         Nem, dehogy – mondtam. Jókedvemet már semmi nem zavarhatja meg.

-         És Henry visz haza. Bella, légy szíves főzz valamit vacsorára. Fát az egyik fickó hozza. A karácsonyfára célzok. Úgyhogy neked valami ünnepi vacsorán kívül nem kell mást elintézned, jó?

-         Jó, rendben – egyeztem bele. – Akkor megyünk is. Pihend ki magad a karácsony előtt, apu! – búcsúztam el.

Az úton azon tűnődtem, hogy mit főzzek vacsorára. Végül úgy döntöttem, kacsát fogok csinálni. Edwarddal beugrottunk a boltba, hogy megvegyem a szükséges dolgokat a vacsorához.

-         Elkezdek már most főzni – mondtam, mikor hazaértünk. – Szerintem nem leszünk kevesen, úgyhogy kell valamit az asztalra tenni, hogy mindenkinek jusson.

-         Az jó ötlet.

-         Edward! – szóltam. – A többiek is átjönnek? – kérdeztem a Cullenekre célozva.

-         Szerintem igen. Annyi karácsonyunk volt már otthon, hogy végre jól jön egy kis változatosság. Ráadásul én mindenképp itt leszek veled. Jó?

-         Persze – mondtam.

-         Akkor gyorsan hazaszólok, hogy mégsem otthon töltjük a karácsonyt! – szólt Edward. – Sietek vissza.

-         Rendben. Szia!

-         Szia Bella!

És eltűnt. Tudtam, hogy siet, mégis egy évszázadnak éreztem azt az időt, amíg távol volt. Most, hogy visszajöttek a Cullenek, minden időmet Edwarddal tölteném, csak hogy bepótoljuk azt az időt, mikor nem tudott tőlem elbúcsúzni és feleslegesen elment.

Azon járt az eszem, mennyire más lesz a mai karácsonyom, mint a többi. Otthon ünnepeltünk Reneé-vel (és Phillel), ajándékokat bontogattam. Most Edwarddal lehetek és ez örömmel töltött el.

Hozzászokhattam volna, hogy Edwardot sohasem fogom tudni meghallani, de nem sikerült. Így a szívem ugrott egyet, mikor észrevettem, hogy újra itt van, a konyhában.

-         Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – mondta.

-         Nem ijedtem meg – nyögtem ki. Edward elmosolyodott, látva, ahogyan nem is titkolom, hogy hazudtam. Végül is ez nem hazugság volt, csak próbáltam elhitetni vele (és magammal is), hogy nem csodálkozom, ha egyszerre csak felbukkan.

-         Hogy állsz a vacsorával?

-         Egész jól. Csak későn derült ki, hogy főznöm kéne valamit – mondtam és arra figyeltem, nehogy elvágjam az ujjam, amilyen ügyetlen vagyok. – Szóval bele kellene húznom.

-         Miért? Nem is tudtad, hogy Charlie hazajöhet?

-         Nem. Úgy volt, hogy a kórházban kell töltenie a karácsonyt.

-         Egyáltalán hogy került kórházba? – kérdezte Edward. – Hihetetlen, hogy alig mentem el itthonról, és máris mennyi minden történt!

-         Nem volt itthon. Harrynél volt, és megsérült. Kicsit magamra emlékeztet. Harry este hívott, hogy Charlie kórházban van.

Edward nézte, ahogyan a vacsorán dolgozok és ettől csak még kevésbé tudtam a főzésre figyelni. Pillantása perzselte a bőrömet.

Beraktam a húst sülni a sütőbe. Csak azt kell megvárnom és készen is leszek. Leültem az egyik konyhaszékre, mert kimerített a főzés. Hisz most nem csak Charlie-nak kell vacsorát főznöm, hanem még az ismerősöknek is, akiket áthívott hozzánk.

-         Készen is vagy? – kérdezte Edward kíváncsian. Mindig is érdekelte, ahogyan főztem, bár az ételeink nem igazán nyerik el tetszését.

-         Nagyjából igen. Most már nincs sok hátra. Charlie szólhatott volna kicsit hamarabb is! – mondtam. De igazából meg voltam könnyebbülve, hogy időben elkészülök a vacsorával. – Mennyi az idő?

-         Hat óra.

-         Te jó ég! Akkor mindjárt jönnek a vendégeink! – hirtelen ideges lettem. Azt hittem, bővel van még időnk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen későre jár.

-         Semmi baj, Bella. Alice mindjárt jön és segít. Tudod, hogy imád szervezni.

-         Remek – morogtam. – Most még Alice is jön, nekem meg nem tudom, lesz-e erőm leállítani, mielőtt az egész kertet teleaggatja égőkkel.

-         Hát igen, a húgom néha kissé elviselhetetlen. De most nem fog hátráltatni! Végül is most ő is vendég.

-         Remélem igazad van – hagytam rá, bár kétlem, hogy Alice hagyná, hogy kimaradjon egy karácsonyi este megszervezéséből. Teljesen mindegy, hogy mennyi idő maradt még.

Ekkor azonban csöngettek. A gyomrom ugrott egyet – még nem vagyok kész. Mi van, ha Harry jött meg, Charlie-val és a többiekkel?

Az ajtóhoz mentem és kinyitottam.

-         Szia Bella! – köszönt Alice csilingelő hangon. Mintha egy kő esett volna le a szívemről. Csak Alice az.

-         Szia Alice! Hogyhogy máris itt vagy? És a többiek? – kérdeztem, mert feltűnt, hogy a Cullenek nincsenek ott. Alice áll csak az ajtóban.

-         Gondoltam, segítek nekem – ajánlotta Alice.

Felsóhajtottam.

-         Nincs szükség rá – mondtam. – Boldogulok, köszi, hogy felajánlottad.

-         Ugyan, ne butáskodj már! – szólt Alice és bejött a házba. – Például megterítettél már? Mekkora ez az asztal? Itt nem fogunk elférni. Á, szia Edward! – köszönt bátyjának, mikor a konyhába érve meglátta őt.

-         Szia Alice. Számítottam rá, hogy jössz. Pedig nem látok a jövőbe.

-         Edward, hogy akartok ekkora asztalhoz ülni? Itt alig férnénk el. Nincs valami ötleted?

Közben én is a konyhába „siettem” és láttam, amint mindketten erősen gondolkoznak.

-         Nem lehet kihúzni még a két végét az asztalnak? Akkor nagyobb lenne! – javasolta Alice.

-         Az nem sokat ér – szólt Edward. – Kéne még egy asztal. De egy nagyobb!

-         Azért csak húzd ki, attól is nagyobb lesz! – erősködött Alice. Nem tudtam, miről beszél. Szét akarják „húzni” az asztalunkat?