1931. december 31-et írunk. Ez a nap ünnepnapnak számít az emberek körében. Igaz, egyes vámpíroknál is ilyesfajta szerepet tölt be, ugyanakkor nekem ez a dátum teljességgel mást jelent. Nem tudom megünnepelni, hogy ismét egy évet hagyunk a hátunk mögött, hogy aztán egy új, talán borzadályosabb, talán szebb év elé nézzünk. Nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy ünnepnapra. Sokkal inkább úgy, mint egyfajta gyásznapra a sok közül, amikből az évek során volt „szerencsém” beszerezni egy párat…
Az egész még emberi életemben kezdődött, ami 1895-ben vette kezdetét. A szüleim nem voltak valami dúsgazdag emberek, igaz, mindent megadtak, amit csak tudtak, és ami az erejükből tellett nekik.
A környéken, ahol akkor éltem, mindenki rettegett a hírhedt Evenson családtól. A fiuk, Charles Evenson, egyenest egy született zsarnok volt. Azonban szerencsétlenségemre szörnyen gazdagok voltak. Így hát a szüleim arra kényszerítettek, hogy Charles Evensonhoz menjek hozzá feleségül. Én pedig az irántuk érzett szeretetemből és hálámból a sok gondoskodásért nem tudtam nekik nemet mondani…
Emberi létem csak ezután kezdett pokollá válni. Charles nem kímélte az erejét velem szemben, ha arról volt szó, vagy csupán szórakozni akart egy kicsit. Szólni sem mertem senkinek sem, mert megfenyegetett, hogy ha bárkinek is szólok akár egy szót is, a szemem előtt végez a szüleimmel. Tudtam, mikre képes, így maradt a rettegésben telő élet…
Életem első gyásznapja tehát az a nap volt, mikor hozzámentem ahhoz a förtelmes alakhoz. A második azonban sokkalta fájdalmasabb és gyötrőbb volt számomra. Habár azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, bebizonyosodott, hogy tévedtem…
Azután, hogy Charles visszatért, miután pár hónapig katonáskodnia kellett, valamiféle természetfölötti, abszurd módon teherbe estem tőle. Ekkor már nem érdekelt semmi sem; nem szerettem volna, ha az én gyermekemnek ilyen apa adatik meg. Amint megtudtam a számomra legcsodálatosabb dolgot, rögvest az egyik rokonomhoz költöztem.
Náluk vészeltem át a terhességet, és szintén ő náluk szültem meg az én egyetlen angyalomat. Tüneményes kisbaba volt, ehhez kétség sem fér. És ami a legboldogabbá tett, az az volt, hogy egy szemernyit sem hasonlított az apjára.
Azonban szegényke csupán pár napig létezhetett ebben a zord, kegyetlen világban. Miután a karjaim közt tért át a másvilágra, mély depresszióba estem. Sehogyan sem tudtak segíteni nekem. Pár napra sajnálatba, depresszióba és letargiába merültem. A haláleset után egy szót sem szóltam senkihez sem; enni sem igazán ettem. Étvágyam sem volt.
Úgy éreztem, nem vagyok elég jó senkinek sem. Hogy én csak valami teljesen elromlott, használhatatlan bábu vagyok az élet sakktábláján. Egy felhasználható, gyámoltalan, jelentéktelen bábu. Nem tudtam megfelelni a nagybetűs Életnek sem.
Hiszen, ha egy nőnek nem lehet gyermeke, nem részesítheti a rokonait egy kis trónörökös jelentette boldogságban, akkor mi értelme vagy haszna van neki? Miért él egyáltalán? Csakis a fájdalom, a tökéletlenség példájának lettem volna fenntartva? Vagy egyáltalán miért is kellett engem világra hozni, ha ekkora pusztítást végzek magam körül, és mindenkinek fájdalmat hozok?
És akkor megszületett az elhatározásom.
Emlékszem, kissé ködös reggel volt akkor. A Nap sem emelkedett fel a horizont mögül, nem mintha olyannyira szokványos jelenség lett volna ennek az égitestnek a ragyogása Ashland város fölött. Mindenre elszántan lépdeltem a tengerre nézők sziklák irányába. Teljesen tudatában voltam annak, hogy ha én megkísérelem az ugrást a mélybe, akkor kizárt, hogy túléljem. Én pedig meg akartam kísérelni. Öngyilkos akartam lenni.
Többet nem szerettem volna létezni, élni egy olyan világban, ahol megannyi fájdalom és keserűség lakozik, mint ebben. Véget akartam vetni a szenvedéseimnek, még ha önzőség is volt a részemről.
Ma pedig már tudom, hogy ez az ugrás hozott el számomra egy teljességgel új, szebb világot, mint amilyenben azelőttig éltem.
Mostanra Carlisle és Edward lett számomra a családom. Mi hárman alkotunk egy teljes egészet. Vagyis… alkottunk…
Edward pontosan négy éve elhagyott bennünket. Elege lett az önmegtartóztatásból, és abból az életmódból, amit Carlisle mutatott mind neki, mind nekem. Elege lett belőle, hogy nem cselekedhet kedve szerint, hogy vigyáznia kell az embereknél, hogy nem beszélgethet senkivel sem az ő fajukból, mert rosszul is végződhet. Igaz, ezt csupán ő sulykolta magába; sem Carlisle sem én nem mondtunk neki még csak hasonlót sem. Sőt, Carlisle szinte bíztatta őt, hogy próbáljon meg beszélgetésbe merülni a többi emberrel. Edward azonban túlságosan is féltette saját magától őket, mintsem valóban beszédbe elegyedjen velük.
Elmondani nem tudom, mekkora fájdalmat okozott nekem ezzel. Hiszen Edwardra mindig is úgy tekintettem, mint a tulajdon fiamra. Szerettem őt, tiszta, anyai szeretettel. Még mindig szeretem őt… és bár valóban fájt, mikor elment, nem tudok haragudni rá. Hiába sajog az anyai szívem a hiánya miatt, mégis képtelen vagyok rá.
Elmélkedésemből Carlisle hangja rázott fel.
– Újév van, kedvesem. Talán egy új, boldogabb korszak kezdete, mint amilyen az előző volt.
Kedvesen rámosolyogtam szeretett férjemre. Ő azonban már túlságosan jól ismert ahhoz, hogy tudja, nem igazán értek vele egyet. Kezét rásimította az enyémre.
– Lenne bármiféle kívánságod? – kérdezte szeretetteljesen rám nézve.
Mosolyom rögvest lehervadt arcomról, és egy apró sóhaj kíséretében gyötrelmesen bevallottam neki, mi után is áhítozok közel négy éve egyfolytában.
– Kívánnám, hogy változzon meg minden, de tudom, hogy lehetetlen, úgysem fog visszajönni sem ebben az évben, sem a következőben!
Carlisle nem kérdezett semmit, helyette mélyen a szemeimbe nézett. Tudta, mire célzok, hogy mit szeretnék. Hogy csak egyetlen kívánságom van: visszakapni az elkóborolt fiamat.
Azonban ahelyett, hogy ő válaszolt volna, egy másik, oly’ régóta nem hallott hang szállt el a tudatomig.
– Kívánom, anyám, hogy minden kívánságod ugyanilyen gyorsan és könnyedén sikerüljön, mint ez!
Carlisle megpördült a tengelye körül, míg én csupán tátogni tudtam a döbbenettől. Az ajtóban nem más állt, mint Edward.
– Kisfiam! – kiáltottam el magam boldogan, mikor végre megtaláltam a hangom.
Úgy repültem át a szobán, mintha valamiféle szárnyakkal felszerelt lény lennék. Erőteljesen, mégis gyengéd anyai öleléssel vontam magamhoz régóta nem látott fiamat. Hangosan zokogtam, a vállaim rázkódtak, akár a nyárfalevél. Igaz, egyetlen könnycseppet sem tudtam már ejteni a vámpírlétemből kifolyólag.
– Anya! – súgta halkan a fülembe Edward, némi megkönnyebbüléssel hangjában.
Ő is magához szorított, és a reakcióiból tudtam: mi is hiányoztunk neki.
Egy hosszú, mindent felemésztő pillanatig álltunk így, egymást ölelve. Éles hallásomnak köszönhetően azonban így is felfigyeltem rá, hogy Carlisle felénk indul.
Elhúzódtam Edwardtól, egyik kezemet vállára téve, míg másikkal megsimítottam arcát. Olyan régen nem láthattam már őt! Annyira hiányzott!
– Ti is hiányozatok nekem – fúrta bele szemeit az enyéimbe.
Én csupán ebben a pillanatban vettem észre azt a számomra kissé furcsa dolgot, hogy Edward szemei aranyszínben pompáznak, ahelyett, hogy vérvörös színben ragyognának. Hiszen azok a vámpírok, akik emberi véren élnek, mindegyikük szeme élénk vörös. De az övéiben még csak egy vörös csík sincs!
Edward szája széle megrándult az elfojtott mosolytól, szemei azonban bűntudatosan csillogtak. Ám kérdésem a felfedezésemmel kapcsolatban még nem tehettem fel, mert Carlisle is üdvözölte fiát.
– Fiam! Örülök, hogy hazatértél!
Edward csodálkozva nézett rá.
– Hogy érted ezt? Hát még ezek után sem akarnál kidobni engem a házadból? Nem mondod azt nekem, hogy soha többet ne merjem átlépni a házad küszöbét? Vagy, hogy nem akarsz többet látni?
Miféle kérdések, ó, édes istenem! Mégis hogyan fordulhatott meg a fejében ilyesmi?
– Nem, Edward. Én már a távozásodkor megmondtam, hogy ha mégis úgy döntesz, vissza szeretnél térni közénk, akkor nyugodtan visszatérhetsz. Nem kell attól tartanod vagy félned, hogy nem fogunk tárt karokkal várni, mert ez így hazugság lenne. Esmével hosszú ideje várunk erre a napra, mikor újból csatlakozol hozzánk. Mert ugye így van?
– Igen, apa. Szeretnék megint csatlakozni hozzátok. Tudom, hogy hibát követtem el, hogy ellenszegültem az akaratodnak, hogy…
– Edward, kérlek! – esdekeltem neki.
Carlisle nemlegesen megrázta fejét.
– Sose parancsoltam neked. Kérlek, ne használd azt a szót, hogy akaratodnak, mert nem érzem megfelelőnek. Vagy talán te így éreztél, és ebből lett eleged?
Edward lehajtotta fejét.
Carlisle meglepődötten felkiáltott, míg én csak elnéző mosollyal figyeltem fiamat.
– Edward, tudhattad volna, hogy sosem szerettem volna, ha a kéréseimet parancsnak veszed, vagy olyasmi dolognak, amit feltétlen muszáj megtenned. Nem, ez nem így van. Azonban, ha te mégis inkább egyfajta parancsnak vetted, miért nem szóltál? Megbeszélhettük volna a dolgot.
– Sajnálom. Ne haragudjatok rám, kérlek… – suttogta halkan, könyörgően.
– Mégis hogyan tudnánk haragudni rád, kisfiam?
Edward erre újból rám nézett, majd Carlisle-ra. Az egész lénye nyíltan tükrözte őszinte csodálkozását, a bűntudatát, valamint megbánását.
– Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemlem mindazt a jóságot, amit tőletek kapok. Hiszen én csupán fájdalmat okoztam nektek azzal, hogy elmentem tőletek, nem éppen a legszebb szavakkal, kifejezésetekkel.
Szemeiből csak úgy sütött a harag. Az idő elteltével viszont én már eléggé kiismertem őt ahhoz, hogy tudjam, ez a láng saját maga iránt ég olyannyira tüzesen.
– Edward, hidd el, hogy nem vagy szörnyeteg, mint ahogy gondolnád. Szeretünk téged, és ezen nem tudsz változtatni, hiába is akarnál. Minden apró-cseprő hibáddal együtt is szeretünk. Hiszen a fiunk vagy – felelte neki Carlisle, közelebb lépve hozzá.
Edward egy pillanatig döbbenten meredt rá, ám a következő pillanatban már Carlisle-t és engem átölelve tartott karjai közt. Olyan szorosan ölelt körbe minket, hogy ha még emberek lettünk volna, valószínűleg porrá zúzott volna bennünket az a hatalmas erő, amelyet most kifejtett irányunkba.
Én mégis örültem neki. Hiszen olyan régen érezhettem a közelségét! Oly’ sokáig kellett hiányolnom a társaságát! Mindez pedig megviselt. Azonban most, hogy visszajött hozzánk, szabad akaratából, tudtam, hogy ezentúl minden jóra fordul. Most már valóban egy teljes családot alkothatunk, hárman, együtt. Edward nélkül ugyanis egy pillanatig sem volt minden olyan, mint mikor ő is köztünk volt. De most, hogy tudtam, hogy velünk van, és velünk is lesz az idők végezetéig, újra elkezdtem bízni a jövőben. A hármunk közös jövőjében.
És majd talán egyszer a fiam is meg fogja találni mindazt a szeretetet és boldogságot, amit csupán a szerelem nyújthat neki. Megérdemli; mindenkinél jobban. Ha pedig eljön ez az idő… én mindenben mellette fogok állni, támogatni fogom. Hiszen az ő boldogsága számomra fontos tényező. A fiam boldogsága szinte bármit megér nekem, csak mosolyogni láthassam őt…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez gyönyörű volt! :)
Gratulálok!
Nagyon jól megtaláltad a karakterek személyiségét! Mintha Stephenie Meyer-től olvasnék!:) Nem, ez még annál is szebb..:9
Megérdemled az első helyezést!:)