Karácsony nélküled

(Mary szemszöge)       

            1918 karácsonya a megszokottnál sokkal hidegebb volt. S nem csak az időjárás, hanem a szívemben lévő fagy miatt is. Elment az a személy, aki mindennél többet jelentett nekem. Ő, aki mosolyt hozott a szürke hétköznapjaimba.

            Még most sem tudom felfogni, hogy Edward meghalt. Edward, az én Edward Masenem nincs többé, s én most már soha nem lehetek Mary Masen. Mióta csak megismertem őt, ez volt minden vágyam. Akkor azt hittem, hogy majd összeházasodunk, lesz két gyerekünk – egy fiú, Edward és egy lány, Elisabeth – és szeretni fogjuk egymást. Én engedelmes, szerető feleség leszek, ő pedig a legjobb férj.

            Azonban az élet mindig keresztülhúzza a számításaimat, mint ahogy most is. Tisztán emlékszem az utolsó esténkre.

            Edwardék háza mögötti dombon ültünk és élveztük az őszi napsugarak halvány erejét. Ilyenkor mindig sikerült megfeledkeznünk az összes gondunkról, de ez most nem ment.

            Egy ideig mind a ketten a gondolatainkba merülve ültünk és néztük a ház mögött álló fát, amelyről éppen az utolsó levelek hullottak a földre. Edward finoman végigsimított a vállamon, én pedig jólesően simultam a karjaiba.

            A szél egy száraz falevelet sodort elénk. Felvette a földről, elgondolkodva forgatta a kezében, összemorzsolta, majd csak ezután szólalt meg.

-        Az ősz túlságosan szomorú. Vége van valaminek és ez így nem jó. - Elgondolkodva nézett előre, s szinte már gépiesen simogatta a vállamat.

-        Eddig mindig azt mondtad, hogy az ősz is valami újnak a kezdte. Hiszen jön a tél, mikor a növények pihennek, tavasszal pedig új életre kelnek. - Másnak talán furcsán hatott volna, hogy egy természeti példával jövök elő, de neki nem. - A levél, amit szétmorzsoltál, pont ezt jelképezi. Abból talán egy új élet serkedhetett volna. Megújulás.

-        Nem. Eddig így gondoltam, de most már nem. Mikor elmúlik a napsugaras meleg nyár, beköszönt a felhős, hideg ősz.

-        Az nem tart örökké, Edward.  A természetnek állandó körforgása van. A hideg őszre jön a fagyos tél, de a tavasz újra reménnyel, vidámsággal tölti el az embereket. - Szavaim semmilyen hatást nem gyakoroltak rá. - De ez a körforgás az életben is megvan – folytattam. - Olyan nincs, hogy valaki örökké szomorú és olyan sem, hogy valakinek csupa vidámság az élete. Szeretnélek újra mosolyogni látni. És...- haboztam egy kicsit, de végül kimondtam, amit akartam. - És a szüleid sem szeretnék, hogy örökké szomorú legyél. - A mondat végére elvékonyodott a hangom és éreztem, hogy Edward nagyon küzd azzal, hogy ne sírja el magát. Szíve szerint azt tette volna, de tudta, hogy nem szabad. A sírás nem méltó egy férfihez. Végül csak annyit mondott:

-        Tudod, Mary, északon örök tél van.

-        De... Te nem észak vagy! - Egy ideig mind a ketten hallgattunk. Edward következő kérdése azonban teljesen váratlanul ért.

-        Mary, szerinted megérem a karácsonyt?

            Karácsony. Edward kérdései néha nagyon furcsák voltak, mintha látta volna előre, hogy mi fog történni. Hogy miért? December huszonkettedikén lett volna az esküvőnk, én pedig december huszadikán kaptam a hírt, hogy meghalt.

            Az első gondolatom az volt, hogy ez biztosan tévedés, s ezt meg is mondtam az orvosnak, aki közölte velem a hírt. Nem szokásom udvariatlanul viselkedni, de akkor hirtelen az összes szitkot, ami csak eszembe jutott rázúdítottam.

            Szerencsém volt, hogy a szüleim nem látták mit művelek, mert biztosan két hatalmas pofon csattant volna az arcomon. De ez az orvos – ha jól emlékszem Carlisle Cullen – még csak a hangját sem emelte fel. Nagyon megértő volt, még vigasztalni is próbált, persze sikertelenül.

            Elmondta, hogy Edward utolsó kívánsága az volt, hogy ne legyek miatta szomorú. A doktoron látszott, hogy nagyon a szívén viseli minden betegének a sorsát, még a páciensei családjáét is. Úgy tűnt, hogy Edwardét pedig még inkább.

            A szerelmem abba a fajta embercsoportba tartozott, akikről nem lehetett nem tudomást venni.  Vagy kedveled, vagy nem. Őt mindenki tisztelte, szerette. Edward volt a legsegítőkészebb, legelőzékenyebb ember, akit csak ismertem.

-        Ha kibeszéled magadból a fájdalmat, az talán segít valamennyit – mondta Dr. Cullen kedvesen.

-        De kinek mondjam el?

-        Ha akarod, elmondhatod akár nekem is.

-        Mennyire ismerte Edwardot?

-        Pont annyira, hogy tudjam, megérdemelte a szerelmet. 

-        Igen. Én viszont nem érdemeltem meg, hogy ő szeretett engem.

-        Edwardnak jó érzéke volt ahhoz, hogy kiválassza a legjobbat. Valószínűleg most sem tévedett.

-        Nem tudom... - Ekkor hirtelen eszembe jutott az, hogyan ismerkedtünk meg.

            Még két évvel ezelőtt - tizenöt évesen - felügyelet nélkül maradtam otthon. Bármit csinálhattam, azt is, amit olyankor nem szabad, amikor a szüleim itthon vannak. Az első dolgom rögtön az volt, hogy bementem a városba.

            Apám szerint nem illendő, hogy egy fiatal hölgy kíséret nélkül járjon ott, hiszen annyi baj történhet! Másrészt pedig, mit szólnak az emberek? Nem lehet csak úgy ott járkálni, nézelődni, mert megszólnak.

            Én mindezekkel nem törődtem. Mosolyogva mentem végig az utcán és élveztem a rám szegeződő tekinteteket. Hiába, egy kicsit mindig is hiú voltam. Büszkén sétáltam tovább, mikor egyszer csak elbotlottam. Tudtam, hogy ennek esés lesz a vége, de már nem tudtam visszafordítani a dolgot. Vártam, hogy leessek a földre, de ez nem történt meg. Csak azt éreztem, hogy valaki erősen tartott, hogy ne essek el. A „megmentőm” felsegített.

-        Jól van, hölgyem? - kérdezte udvariasan.

-        Igen, köszönöm. - Kedvesen rámosolyogtam, majd belenéztem a ragyogó zöld szemeibe. Hiba volt ezt tennem, szinte teljesen elvesztem bennük.

-        Edward Masen vagyok. - Ó, valóban ő lenne Edward Masen? A szüleim annyit áradoztak már róla, hogy milyen jó ember és mindenki örülne, ha összeházasodnánk. Csak ebbe a mindenkibe engem nem számoltak bele. Nem ilyennek gondoltam őt. Abból, amit Edwardról hallottam, egy gazdag ficsúrnak képzeltem, most viszont bebizonyosodott az ellenkezője. Egy igen udvarias és nem mellesleg jóképű férfi. A szüleimnek biztosan nem lenne ellene kifogásuk. Sőt...!

-        Mary Whiterose – mutatkoztam be egy kicsit késve. Ő egy ideig elgondolkodva nézett maga elé, majd megszólalt:

-        Whiterose? Elnézést, de honnan olyan ismerős nekem ez a név? - nézett rám elgondolkozva. Nagyot sóhajtottam. Hát persze... Itt mindenkinek ismerős a nevem.

-        A szüleim Kathleen és Richard Whiterose. Ez talán megmagyarázza a dolgokat. - Persze, hogy megmagyarázza...

-        Ó, már értem! - Látszott rajta is és rajtam is, hogy erről a témáról nem kéne többet beszélni.

            Edward szülei és az enyémek voltak a város legbefolyásosabb emberei. Engem ez kiskoromban egyáltalán nem zavart, élveztem, hogy mindenki felismert minket, hogy mindenki a közelünkbe akart kerülni. Ám amikor nagyobb lettem és megértettem, mi miért van, már nem örültem annyira a dolognak, de azt azért élveztem, hogy mindenki megfordul utánam.

            Valószínűleg Edward is hasonlóan állt a dolgokhoz, de ő nem élvezte a helyzetet még annyira sem, mint én. Igazából, még soha nem találkoztam vele, de tudtam róla annyit, hogy nekem ő nem kell. Legalábbis, akkor azt hittem, mivel a szüleim a nekik fontos tulajdonságokat emelték ki. Ami pedig nekik az volt, az engem egyáltalán nem érdekelt.

-        Még biztosan látjuk egymást, Mary – mosolyodott el Edward.

-        Biztosan.

            Ezután majdnem minden társasági eseményen találkoztam vele. Ez nagyon furcsa volt, mivel előtte soha, sehol nem jelent meg, ahol láthattam volna. De valahol csak ott kellett lennie, hiszen a szüleimnek csak kellett találkozniuk vele, hogy az egekig tudják magasztalni...

            Edward már az első pillanattól imponált nekem, később pedig, mivel lépten-nyomon találkoztam vele, egyre jobban kialakult köztünk a kötődés. A kötődésből csakhamar szerelem lett.