A történet végén az arcomon forró lávaként folytak végig a könnyek. Szerettem Edwardot, mindennél jobban. A szerelem, az igaz szerelem, egy olyan érzés, amit nem lehet elfelejteni.

            Dr. Cullen együttérzően nézett rám. Furcsa volt egy teljesen idegen embernek kiönteni a szívemet. A férfi egy ideig az arcomat nézte, majd a pillantása a kezemre tévedt. A gyűrűre, ami örökre összekötött volna Edwarddal. 

-        Mary, Edward mindig szeretni fogja magát. Én tudom. - Úgy hangzott, tényleg tudja.

-        De ő már nincs itt, hogy ezt megmondja! - fakadtam ki.

-        Valóban nincs... De akkor is tudja. Igaz? - A kérdésre válaszolnom sem kellett, hiszen egyértelmű volt. - És van néhány dolog, ami örökre összeköti magukat. - S az arcomról újra a gyűrűre nézett.

-        Edward! - köszöntöttem boldogan szerelmemet.

-        Mary, reméltem, hogy itthon talállak – rám mosolygott, majd átölelt. Miután ebből kibontakoztunk, beengedtem. Megfogta a kezemet és némán mentünk végig a szalonig. - Igazából, most a szüleidhez jöttem – mondta komolyan, ugyanakkor mosolyogva.

-        Miért? - kérdeztem döbbenten.

-        Ne kíváncsiskodj, majd megtudod! - mosolygott rám. Ötletem sem volt, hogy mit akarhat tőlük, de majdcsak megtudom. – Szép reggelt! - köszöntette a szüleimet.

-        Szervusz, Edward! - Apám összehajtotta az újságot, amit eddig olvasott és Edward felé fordult.

-        Szia, Edward! - mosolygott rá kedvesen anyám. - Ülj csak le! - mutatott az egyik szék felé, mire ő engedelmesen leült. - Nincs semmi gond otthon, ugye?

-        Nem, nincs. Legalábbis, egyelőre nincs. - Nem kellett kimondani, hogy miről van szó, mindenki tudta. A spanyolnátha már betört a mi kis városunkba is, s egyre több embert vitt el a láz. - Szeretnék valamit megbeszélni önökkel – kezdett bele komoly hangon.

-        Hát akkor... - De Edward rám pillantott, mire apám hirtelen félbehagyta a mondatot, és hozzám fordult. - Mary, hoznál nekünk kávét?

-        Persze!

            Mért hagynak ki engem mindenből?  Mindig, ha valami fontosról akarnak beszélni, engem kiküldenek... Jellemző. Mintha a nők semmihez nem értenének... Persze, ezen gondolataimnak nem adhattam hangot. Hogy miért? Mert nem.

            Nagyon sok dologra csak az a válasz, hogy „mert.” Egyszer megkérdeztem anyámat, mire csak annyit mondott: „- Van, amiről jobb, ha nem tudsz, és van, amit majd meg fogsz tudni.” Hát ezzel mit kezdjek?

            Ez vajon a „jobb, ha nem tudom”, vagy a „majd megtudom”-fajta beszélgetés? Remélem, hogy az utóbbi.

            Némán elkészítettem a kávét, olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, de a sietségem miatt újra meg kellett csinálnom. Olyan gyorsan akartam végezni, hogy közben cukor helyett véletlenül sót raktam bele. Hát igen, ez jellemző rám... Még jó, hogy nem adtam oda nekik!

            Persze, miközben tettem a dolgomat, próbáltam hallgatózni, hogy miről is van szó odabent, de ez sajnos nem sikerült, mivel a szalon és a konyha elég messze van egymástól. Mikor végre sikerült jól megcsinálnom, és mehettem volna be, egy újabb szerencsétlen baleset történt.

            Ahogy felemeltem a tálcát és kiléptem volna az ajtón, a szoknyám beleakadt az ajtóba, így leejtettem mindent, ami a kezemben volt. Az egész összetört és az összes kávé a ruhámra ömlött. A csörömpölést odabent nem hallották, mert akkor már kijöttek volna megnézni, hogy mi történt. Gyorsan összetakarítottam, majd felmentem a szobámba tiszta ruháért.

            Azonban itt is akadályok hárultak elém. A ruhásszekrényem kulcsra volt zárva. Eddig nem is lett volna probléma, csakhogy nem találtam meg a kulcsot. Elkezdtem feszegetni a szekrényt, de nem használt. Ez ma a sorozatos balszerencse napja...

            Kerestem mindenhol a kulcsot, de csak nem találtam. Végül az ágyra dobtam magam és zokogni kezdtem. Hogy nem jön nekem össze semmi?!

            Már pár perce fekhettem ott, mikor édesanyám benyitott a szobába.

-        Mary, hol voltál? Mindenki téged vár! - Nem szóltam semmit, csak sírtam tovább. - Mi a baj kicsim?

-        Semmi nem sikerül – mondtam két sírásroham között.

-        Jaj, Mary! Mi történt? - Felültem az ágyon, ő pedig átölelt.

-        Először sót raktam a kávéba, majd újra megcsináltam, aztán mikor be akartam vinni, összetört az egész. Ráborult minden a ruhámra, feljöttem átcserélni, erre be van zárva a szekrényem.

-        Mary, a kulcs ott van az asztalon, hogy nem vetted észre? - mosolyodott el. - A többi miatt pedig ne aggódj! Gyere le, csak rád várunk! - Már épp kiment volna, mikor visszafordult és megszólalt. - Nem is mondtam, Sara hazajön!

-        Tényleg? Ez remek! – lelkesültem fel, hiszen a hír nagyon meglepett. Sara ritkán jött haza, mivel nagyon messze tanult innét. Ez azonban mit sem változtatott azon a tényen, hogy ő egy személyben volt a nővérem és a legjobb barátnőm.

Míg kicsik voltunk – és később is – mindent megosztottunk egymással. Nála jobb testvért - és barátnőt – nem is kívánhattam volna. Mindent meg tudtunk beszélni és mindig tudott tanácsot adni – erre nemegyszer szükségem is volt és olyankor nagyon örültem annak, hogy ő ott volt.

Egyébként pedig, nála gyönyörűbb lányt még soha nem láttam. Mindig, mindenki „a gyönyörű Whiterose-lányok”-ként emlegetett minket, de tudtam, hogy valójában csak róla van szó. Be kell vallani, azért én sem voltam csúnya, de Sara közelébe sem érhettem.

Senki másnak nem volt olyan gyönyörű, hullámos szőke haja, mint neki és ehhez a hajhoz gyönyörű, zöld szemek párosultak. Minden férfi arra vágyott, hogy megszerezze magának, de őt senki nem érdekelte, inkább tanult. Viszont, annak ellenére, hogy tudtam, hogy ő a szebb és a jobb, soha nem féltékenykedtem, hiszen szerettem a nővéremet. 

Mosolyogva átöltöztem, majd belenéztem a tükörbe és megállapítottam, hogy borzalmasan nézek ki. Gyorsan megfésültem a hajamat, majd megmostam az arcomat. Még egyszer belepillantottam a tükörbe, most már egészen elfogadhatóan néztem ki.

            Lementem a lépcsőn, be a szalonba, ahol mindenki – kivéve anyám -, meglepetten nézett rám. Kíváncsi lettem volna, mennyi ideig voltam távol... Mellesleg, az is elég meglepő lehetett, hogy mikor elmentem, még egészen más ruha volt rajtam. Remélem, nem tudják, mi történt a konyhában és utána. Azt a szégyent nem élném túl!

-        Mary, csakhogy itt vagy! - rángatott vissza a valóságba Edward hangja. - Már vártunk rád! Ülj le! - Engedelmesen leültem Edward mellé, miközben kérdő tekintettel ránéztem anyámra, aki szerencsére nemet intett. Szóval nem mondta el nekik. Köszönöm! Hála az égnek, legalább erről nem tudnak! Így is épp elég gond az, hogy ilyen sokáig távol voltam...

-        Amíg nem voltál itt, fontos dolgokról volt szó – kezdte apám.

-        Igen? - kérdeztem meglepetten. Ezek szerint elmondják, hogy miről beszéltek?

-        Igen. A te jövődről. - Az én jövőmről? Miért jött el Edward beszélni a jövőmről? - De szerintem ezt jobb lenne, ha Edward mondaná el...

            A következő pillanatban Edward felé fordultam, de nem ült a széken. Helyette, előttem térdelt... Csak nem...? Úristen! 

-        Mary Felicity Whiterose, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - kérdezte mosolyogva.

-        Természetesen – válaszoltam meghatottan. Edward gyengéden a kezébe vette az enyémet, és a gyűrűsujjamra húzta a jövőmet. Felállt a padlóról s ezzel egyidejűleg felhúzott engem a székről és megcsókolt. Most már talán a szüleimnek sem lehet ez ellen kifogásuk, hiszen már elvileg jegyesek vagyunk. Talán most már egy-egy csók megengedett. Egész eddig csak titokban válthattunk lopott csókokat. Miután elváltunk egymástól az ujjait az enyémekbe kulcsolta és úgy ültünk le.

-        Úgy örülünk nektek! - mondta anyu és átölelt mind a kettőnket.

-        Hát még mi, hogy örülünk! - nevetett fel Edward, én pedig még mindig nem tudtam mit mondani, annyira meglepett az egész. - De, Mary, áruld el, hol voltál ennyi ideig?  - Miután elmeséltem nekik mindent, mindenki nevetni kezdett, amin nem is csodálkozom.

-        Edward, még mindig el akarod venni? - kérdezte apám nevetve. - Tudod, még nem késő visszalépni!

-        Még szép, hogy elveszem! - vágta rá rögtön. Majd felém fordult. - Nem baj, Mary, majd lesz szakácsnőnk!

-        Nagyon jól tudod, hogy tudok főzni! - vágtam vissza, ami cseppet sem illet egy hölgyhöz, főleg nem olyanhoz, aki most már büszkén kijelentheti magáról, hogy menyasszony! Egyébként, igazam is volt, Edward nemegyszer dicsérte már meg a főztömet.

-        Tudom. - Azzal a gyönyörű féloldalas mosolyával mosolygott rám.

-        Szerintetek Sara mit fog szólni? - kérdeztem hirtelen.

-        Biztosan örülni fog – mondta apám.

-        Persze, örülni fog, annak pedig még jobban, hogy segíthet az előkészületekben. Apropó, mikor lesz megtartva az esküvő? - kérdezte anyu.

-        December huszonkettő – mondta egyszerre Edward és apám. Valószínűleg akkor beszélték meg, mikor anyám fent volt nálam a szobámban.

-        Nem korai egy kicsit?

-        Tekintve a járványt és egyéb eseményeket, azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem – mondta komolyan apám.

-       Sajnos, ez így van. Szerettem volna, ha tovább lehet húzni a dátumot, de sajnos nem megy. - Kérdő tekintetemre kifejtette jobban a választ. - Szerettem volna, hogy egy kicsit tovább legyél menyasszony, és hogy az esküvőre jobban fel tudjunk készülni, mert ez mindenkinek nagy nap lesz, azokra pedig gondosan elő kell készülni. De azért remélem, így is jó lesz.

-       Tökéletes! A lényeg úgyis az, hogy mi végre hivatalosan is egy pár leszünk.