Pontosan tudtam, Bella mennyire idegenkedik ettől a naptól. Utálta a tudatot, miszerint idősebb lett egy évvel, mint Edward és képtelen volt elviselni, hogy ő egy egyszerű, törékeny kis halandó ember.

            Edward soha nem egyezett volna bele, hogy Bella is olyanná váljon, amilyenek mi vagyunk – egy vámpírrá. Ő úgy gondolta, gyilkos szörnyetegek vagyunk -, amiben végül is egyet tudok érteni, de a második esélyünk a halál lett volna.

Én azért egy kicsit mindig megsértődöm, amikor gyilkos szörnyetegnek nevez engem.

            Mi egészen más életmódot folytatunk, mint a többi vámpír. Csakis állati vérrel táplálkozunk. Nem olyan fenséges és nincs is olyan kellemes illata, mint az emberi vérnek, de csillapítja a szomjunkat.

            Mindannyian öltünk már embert.

Carlisle Cullen fogadott örökbe minket. Forksban ő a legjobb és legsármosabb orvos – ebben biztos vagyok. Neki köszönhetjük azt, hogy már hosszú évek óta nem bántalmazzuk az embereket. Legtöbbünket ő változtatta át – kivéve engem és a férjemet, Jaspert.

Semmire nem emlékszem emberi életemből. Sokáig azt sem tudtam, ki változtatott át engem. Azonban tavaly tavasszal egy James nevű vámpír megpróbálta megölni Bellát és kiderült, hogy engem is meg akart ölni, de egy professzor segített nekem és átváltoztatott.

Amikor felfogtam, mivé is lettem, elkezdtem felkutatni a családomat illetve néhány dolgot saját magammal kapcsolatban. Ha jól tudom, 1901-ben születtem, a Mississippi állambeli Biloxiban. A nevem Mary Alice Brandon volt -, de most egyszerűen csak Alice Cullen. Elmegyógyintézetbe zártak, mert túl erősek voltak a megérzéseim és ettől gondolom, teljesen őrültnek néztek az emberek. Néhány irat szerint van egy Chyntia nevű húgom illetve az édesanyámat is így hívják, valamint az unokahúgom még mindig él valahol – talán Biloxiban.

Edward volt az első, akit Carlisle megharapott és vámpírrá változtatott. Spanyolnáthában szenvedett. A szülei meghaltak, de édesanyja – Elizabeth – halála előtt azt kérte Carlisle-tól, hogy mentse meg a fiát. Hatalmas kihívás lehetett Carlisle számára. Én nem érzem azt, hogy nekem sikerülne leállnom. Amikor megízleljük az emberi vért, teljesen magával ragad minket a mámor és képtelenek vagyunk élve hagyni azt a szegény halandót. De Edward a kedvenc testvérem, vétek lett volna őt elengedni. Ő áll hozzám a legközelebb. Valószínűleg leginkább a hasonló képességünk miatt. Edward képes az emberek gondolataiban olvasni – ebben kivételt csak Bella élvez, a fene sem tudja miért.

Esme, Carlisle felesége volt a második, aki csatlakozott a családhoz. Elveszítette a saját családját. Meg akarta magát ölni. Leugrott egy szikláról, de Carlisle megmentette őt, amikor kórházba szállították. Ő egy rendkívül csodálatos nő – mind a külseje, mind a tulajdonságai azzá teszik őt. Mindenkivel nagyon kedves, anyánkként gondoskodik rólunk, habár alig 26 éves. (Carlisle néhány évvel fiatalabb – 23 évesen változtatta őt át egy vámpír, bár neki még annyi fogalma sincs az egészről, mint nekem -, de ez a mi esetünkben nem jelent túl nagy problémát.)

A harmadik Rosalie volt. Carlisle Angliában talált rá, az utcán haldokolva. Csúnyán elbánt vele a vőlegénye és annak néhány nem túl józan barátja. Rose és Bella kapcsolata nem emelkedik a felhők közé. Rosalie kifejezetten rühelli Bellát -, és ezt nem is nagyon titkolja. Az okot tulajdonképpen nem értem pontosan. Rosalie egyébként is eléggé makacs és magának való.

Emmettre Rosalie talált rá vadászat közben. Emmettet majdnem megölte egy medve, de Rosalie megmentette őt és elvonszolta Carlisle-hoz, hogy átváltoztathassa. Azt hiszem, neki van a legjobb humora a családunkban és ő a legerősebb mindannyiunk közül.

No, és itt vagyok én és a férjem, Jasper. Mindketten vámpírok voltunk már, amikor találkoztunk egy kis kávézóban, Philadelphiában. Őt egy kisebb csapat újszülött vámpír támadta meg és változtatta át. Igen megvárakoztatott engem, már régóta tudtam, hogy egyszer találkozni fogunk, de azt nem tudhattam, pontosan mikor.

Az 1950-es években találtunk rá Carlise-ra és akkor csatlakoztunk a Cullen családhoz. Nekünk is alkalmazkodnunk kellett az étkezési szokásaikhoz, de úgy tűnik, Jaspernek ez nehezebb, mint bármelyikünknek. Sokat aggódom érte, de nagyon ügyesen csinálja -, azért igyekszik távol tartania magát az emberektől, egy kicsit Bella közellétével is nehéz megbirkóznia.

Ahogy Edwardnak és nekem, neki is van egy különleges képessége: manipulálni tudja az emberek hangulatát. Ha szükség van rá, képes egy egész teremnyi embert lenyugtatni.

Most is ott álltam mellette a lépcsőnél, a kezét fogtam és közben Edward és Bella idefelé vezető útját követtem a fejemben. (Én azt a kis ajándékot kaptam a sorstól, hogy látom a jövőt. De ez néha eléggé zavaros tud lenni. Vannak olyan helyzetek, amikor olyasmit is látok, amit nem szeretnék. A látomásaim néha csak úgy jönnek és az ilyenek eléggé össze tudnak engem zavarni. A dolgokat csak akkor látom biztosan, ha az el lett döntve. De a jövő eléggé képlékeny.)

Hallottuk, ahogy a Chevrolet megáll a ház előtt, majd két ajtócsapódás, néhány lépés és nyílt a bejárati ajtó, amelyen először Bella, aztán Edward lépett be – Edward elég szórakozottnak tűnt.

„Boldog születésnapot, Bella!” – Kiáltottuk fel egyszerre, ő pedig elvörösödve lesütötte a szemét.

            Jól láttam, hogy Bella a következő pillanatban gyorsan felmérte a terepet. Nos, azt hiszem, remek munkát végeztem. Mindenhová rózsaszín gyertyákat és rózsákkal teli kristályvázákat állítottam. Edward zongorája mellett egy fehér abrosszal terített asztal állt, rajta egy rózsaszín szülinapi tortával, rengeteg rózsával, egy csomó üvegtányérral és egy halom ezüstpapírba csomagolt ajándékkal -, ami mind-mind a Belláé volt és tudtam, hogy majd’ agyvérzést kap ettől az egésztől, mert az orrunkra kötötte (főleg az enyémre), hogy nem kell sem buli, sem ajándék és még csak jó kívánság sem, de nem sokat törődtem mindezzel.

            Edward átkarolta Bella derekát és egy csókot nyomott a feje búbjára.

            Carlisle és Esme álltak a legközelebb az ajtóhoz. Esme óvatosan átölelte Bellát, megcsókolta a homlokát, aztán Carlisle átfogta Bella vállát.

- Őszintén sajnálom ezt az egészet, Bella! – Carlisle valószínűleg azt gondolta, nem hallom, mit suttog Bella fülébe. – Alice-szel egyszerűen nem lehetett bírni.

            Nem szóltam semmit, rezzenéstelen arccal álltam Jasper mellett. Az utolsó valódi szülinap nálunk Emmetté volt, 1935-ben. Hogy gondolhatják, hogy nem rendezek partit Bellának? És, hogy gondolhatja Bella, hogy nem ünnepli meg a 18. születésnapját? Ez nagy dolog! Csak azért, mert egy évvel idősebb lett, mint Edward? Na, és? Esme 4 évvel idősebb Carlisle-tól, de mégis kit érdekel?

            A következő Emmett és Rose volt. Rosalie természetesen nem volt hajlandó mosolyogni, Emmettnek viszont fülig ért a szája -, mint általában.

- Egyáltalán nem változtál semmit! – mondta csalódottságot mímelve. – Azt hittem, lesz rajtad valamilyen szabad szemmel is látható változás, és most tessék: pontosan olyan piros az arcod, mint mindig.

- Kösz szépen, Emmett! – mondta Bella, és még jobban elvörösödött.

            Emmett felnevetett.

- Ki kell mennem egy pillanatra… - Jelentőségteljesen rám hunyorított. – Aztán semmi móka, míg vissza nem jövök!

- Igyekszem – motyogta Bella.

            Én következtem.

            Elengedtem Jasper kezét, és széles mosollyal odaszökdeltem hozzá a szülinaposhoz.

- Ideje kibontani az ajándékokat – jelentettem ki. Kezemet Bella könyöke alá csúsztattam, és odavezettem az asztalhoz, amelyen a torta és a csomagok feküdtek.

- Alice, tudod, hogy megmondtam, nem kérek semmit…

- Mondtad, csakhogy én nem hallgattam oda! – szakítottam félbe. – Nyisd ki!

            Kivettem Bella kezéből a fényképezőgépet -, melyet Charlie-tól, az apjától kapott -, és helyébe egy nagy, négyszögletű ezüstdobozt nyomtam. Ez Emmett, Rosalie és Jasper ajándéka volt.

            Bella felszakította a papírt és bámulta az előbukkanó dobozt. Kinyitotta, de üres volt.

- Ööö… kösz szépen! – motyogta.

            Jasper hangosan felnevetett és valamilyen csoda folytán még Rosalie is mosolygott.

- Ez egy sztereó lejátszó a kocsidba! – Magyarázta Jazz. – Emmett éppen most szereli be, úgyhogy nem tudod visszavinni a boltba.

- Kösz szépen, Jasper, és neked is, Rosalie! – Mondta Bella és valamiért elvigyorodott. Biztosan azért, mert Edward mindig nyavalyog a rádió miatt. – Kösz szépen, Emmett! – Kiáltotta hangosabban.

            Emmett dörgő hangon felnevetett a kocsiban, majd Bella is hangosan kuncogott.

- Most bontsd ki azt, amit tőlem és Edwardtól kaptál! – Nagyon izgatott voltam, miközben a lapos, négyszögletű csomagot tartottam a kezemben.

            Bella gyilkos pillantása Edward felé tökéletesen észrevehető volt -, de ez foglalkoztatott engem a legkevésbé.

- Megígérted! – dünnyögte.

            Mielőtt Edward válaszolhatott volna, Emmett szökkent be az ajtón.

- Épp idejében! – Kukorékolta diadalmasan, majd befurakodott Jasper mögé, aki maga is közelebb húzódott, hogy jobban lássa Bellát.

- Egy fillért sem költöttem rá! – Biztosította Edward, majd kisimított egy hajfürtöt Bella arcából. Ő mély lélegzetet vett, aztán felém fordult:

- Na jó, add ide! – Sóhajtotta.

            Emmett boldogan kuncogott.

            Bella elvette tőlem a kis csomagot és szúrós pillantást vetett Edwardra, és bedugta az ujját a csomagolópapír alá, és megmozgatta, hogy feltépje a ragasztószalagot.

- Ó, a fenébe… - Motyogta, amikor a papír hirtelen megvágta az ujját. Kihúzta a papír alól és egyetlen csepp vér gördült végig az ujján.

            Jasper szemei tüzeltek, hallottam, mekkorát nyelt, de tudtam, hogy nem léphetek közbe. Ugrásra készen állt, hogy megölje Bellát.

- Nem! – Kiáltotta Edward, aki abban a pillanatban Bella felé vetődött és ő neki esett az asztalnak, ami aztán összeroskadt, minden szanaszét zúzódott, Bella pedig egyenesen a szétszóródott kristályok közé zuhant, amik felhasították bőrét a karján, édes vére illatával már tele volt a nappali.

            Jasper Edwardnak ütközött. Megpróbált keresztülhatolni Edward karjain, miközben szomjasan a fogát csattogtatta, alig néhány centire Edward arcától.

            A következő pillanatban Edward hátulról megragadta Jaspert, és acélkemény karjának gyűrűjébe szorította, de Jasper vergődve próbált szabadulni, miközben tekintetét le sem vette Belláról.

            Nem tudtam, mit tegyek vagy egyáltalán mit tehetnék. Ott álltam tanácstalanul, megdöbbenve és tele aggodalommal. Féltem, hogy valamelyikőjüknek baja esik. Aggódtam Jasperért. De úgy tűnt, Emmett segítségével sikerült megfékezni őt.

            Bella pedig ott ült összeroskadva, véres karral a földön és most másodszor láttam a szemében igazi félelmet, de tudnia kellett, hogy úgysem esik semmi baja –, a felhasított karján kívül.

            Carlisle tökéletesen nyugodt maradt. Persze, neki könnyebb volt – egy orvosnak.

- Emmett, Rose, kísérjétek ki Jaspert! – Parancsolta csöndesen.

            Emmett bólintott –, ezúttal nem mosolygott.

- Na, gyere, Jasper! – Mondta.

            Jasper vadul vergődött a kezek között, melyek nem engedték, hogy kioltsa Bella életét.

            Edward védelmezően Bella elé ugrott, és figyelmeztető morgás tört elő összeszorított fogai közül.

            Rosalie Jasperhez sétált és segített Emmettnek kivezetni őt az üvegajtón, melyet Esme tárt ki egyik kezével, a másikat szorosan a szájára és az orrára tapasztotta.

- Annyira sajnálom, Bella! – Kiáltotta Esme, miközben követte a többieket az udvarra.

- Engedj oda, Edward! – Mormolta Carlisle.

            Eltelt egy másodperc, aztán Edward lassan bólintott, és kissé lazított fenyegető, merev és védelmező testtartásán.

            Carlisle letérdelt Bella mellé, és közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a karját.

            Még mindig fogalmam sem volt, mit csináljak. A fürdőszobába futottam és egy pillanat alatt visszaértem a nappaliba, egy törölközővel a kezemben.

- Tessék, Carlisle! – Nyújtottam oda neki, de ő a fejét rázta.

- Túl sok üvegszilánk van a sebben.

            Átnyúlt Bella fölött, és lehasított egy hosszú, vékony csíkot a fehér abrosz aljából, aztán felül szorosan a seb fölé kötötte, hogy elszorítsa az ereket.

- Mit szeretnél, Bella? – Kérdezte Carlisle lágyan. – Ha kocsin bevinnélek a kórházba, vagy ha itthon látnám el a sebedet?

- Inkább itt. – Suttogta.

- Hozom a táskádat! – Mondtam gyorsan, majd már el is tűntem, hogy minél hamarabb megtaláljam Carlisle táskáját és még előttük a konyhába értem. A fekete táska már az asztalon pihent és egy kicsi asztali lámpát is bedugtam.

            Edward óvatosan lerakta egy székre Bellát, Carlisle pedig odahúzott egy másikat, hogy leülhessen, majd azonnal kezelésbe is vette a sebet.

            Edward még mindig Bella mögött állt.

- Menj csak, Edward! – Sóhajtotta Bella.

- Kibírom. – Erősködött, de természetesen nem volt neki sem túl könnyű. A fogait mindvégig összeszorította, szemei izzottak a heves szomjúságtól és egyáltalán nem lélegzett – akárcsak én.

- Semmi szükség rá, hogy hősködj – mondta Bella. – Carlisle ellátja a sebemet a segítséged nélkül is. Menj ki nyugodtan a friss levegőre!

- Maradok. – Jelentette ki Edward.

- Miért vagy ennyire mazochista? – motyogta Bella.

            Ezúttal Carlisle is közbeavatkozott.

- Edward, nem mennél ki Jasper után? Megkereshetnéd, mielőtt túl messzire elkóborol. Biztosan nagyon haragszik magára, és kétlem, hogy most rajtad kívül hallgatna bárkire.

            Már kezdtem teljesen arra koncentrálni, hogyan felejtsem el Bella vérének finom illatát és akkor most felhozza Jaspert, hogy még jobban aggódjak. Remélem, nem csinál túl nagy őrültséget.

- Igen – helyeselt Bella mohón. – Menj és keresd meg Jaspert!

- Ennyi erővel valami hasznosat is csinálhatsz. – Tettem hozzá.

            Edward szeme elkeskenyedett, nem számított rá, hogy majd mindnyájan így rátámadunk, de végül bólintott, és halk léptekkel kiszaladt a hátsó ajtón.

            Néhány percig még figyeltem, ahogy Carlisle Bella karját öltögeti, de aztán feladtam és egy halvány, bocsánatkérő mosollyal Bellára pillantottam és kiosontam a konyhából.

- Akkor ezzel megvolnánk – még hallottam, ahogy Bella sóhajt – Remekül sikerült kiürítenem a házat.

            Esme szorosan ült Jasper mellett a lépcsőn - egy kicsit megnyugodtam, amikor láttam, hogy semmi baja. Egyik kezével átkarolta Jaspert, a másikkal a kézfejét simogatta.

Rosalie szigorú tekintettel álldogált mellettük és kezeit összefonva dőlt a korlátnak. Emmett a lépcső alján, zsebre dugott kezekkel bámulta a csöndes erdőt, Edward pedig Rosalie-val vitatkozott.

- Nem Bella tehet erről! – Kiáltotta Edward.

- Talán Jasper? – Kérdezte Rose cinikusan.

            Edward reménytelenül hajtotta le a fejét.

            Jasperhez siettem, és a bal oldalára ültem -, mivel a másik oldalán Esme ölelte őt. Átkaroltam a derekát, és végigsimítottam az arcán, de ő még mindig csak lehajtott fejjel üldögélt.

Esme elhúzódott Jaspertől, felállt és Edwardhoz táncolt, majd átölelte őt.

- Jasper – suttogtam a nevét, majd ismét végigsimítottam az arcán, de ezúttal magam felé fordítottam. – Tudom, hogy nem tetted volna meg. – Kezemet még mindig az arcán pihentettem.

- De megtettem volna, Alice. – tekintete tele volt megbánással, szégyennel és lelkiismeretfurdalással. Ismét lehajtotta fejét, a kezem a lábára csúszott.

            Annyira sajnáltam őt. Tudtam, mennyire utálja most magát és azt kívántam, bárcsak az enyém lehetne az ő képessége, hogy megnyugtassam őt.

- Mi úgysem hagytuk volna. – Mindkét kezemmel átkaroltam a könyökét, fejemet a vállára hajtottam és erősen szorítottam a karját.

- Azt hittem, már elég erős vagyok. – Motyogta.

- Mert az is vagy, de ez most mindannyiunknak nagy kihívás volt. – Fejemet ismét felemeltem és aggódva néztem Jasperre.

- Ti mégsem akartátok megölni Bellát. – Suttogta.

            Sóhajtottam.

- Ne hibáztasd magad.

- Mégis kit hibáztathatnék? – Hangja még mindig csöndes volt. Ha az ösztöneit nem is, de az érzelmeit képes volt kontroll alatt tartani.

- Senki sem hibás, Jazz – egyik kezemmel hátrasimítottam egy tincset a hajából. – Baleset volt.

- Csalódtam magamban, Alice. – gyöngéden szorította meg ujjaimat, majd néhány pillanat múlva rám nézett, én pedig a lábaira hajtottam a fejem.

- Annyira sajnálom. – Suttogtam.

            Jasper végigsimított a hajamon, mintha ő akarna engem megnyugtatni. És tudtam, hogy ezt akarja. Hogy higgyem el, hogy jól van. De hogyan hihettem volna el?

- Megnézem Bellát. – Hallottam, ahogy Edward felszalad a lépcsőn, majd a konyha irányába megy.

- Én pedig rendbe teszem a nappalit. – Esme lassan és kecsesen sétált be a házba.

            Rosalie eközben leslattyogott a lépcsőről, Emmett mellé állt és átkarolta hatalmas kezeit.

- Alice. – Edward szólított meg az ajtóból.

- Igen, Edward? – Felkaptam a fejem Jasper öléből, de nem engedtem el a kezét.

- Bellának kellene némi ruha.

- Rendben. Megyek. – Válaszoltam, majd ismét Jazzre pillantottam. Kézfejemmel végigsimítottam az arcán, majd felálltam. Rosalie-ra és Emmettre néztem. – Ne hagyjátok itt!

- Nyugi, Alice. Vigyázunk rá. – Kacsintott Emmett.

            Láttam, hogy a szemében ott csillognak a humoros megjegyzéseinek képei, de tudta, hogy ez most nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy viccet csináljon a helyzetből.

            Hálásan pillantottam rájuk, majd Edwarddal bementünk a nappaliba.

            Carlisle és Bella éppen akkor értek ki a konyhából, Esme pedig felállt a padlóról. Valószínűleg akkor végezhetett a felmosással.

            Odasiettem Bellához, és átfogtam a derekát.

- Na gyere! – Mondtam. – Kerítek neked valami kevésbé horrorisztikus ruhadarabot!

            Esme holmija között találtam neki egy majdnem ugyanolyan színű pólót, mint az övé, majd elindultam kifelé, hogy átöltözzön.

- Alice. – Suttogott Bella utánam.

- Mi a baj? – Kérdeztem én is nagyon halkan és kíváncsian, a fejemet félrehajtottam.

- Mennyire vészes a helyzet?

            Éreztem, hogy az arcom megfeszül, ahogy Jasperre gondoltam.

- Még nem tudom.

- Hogy van Jasper?

            Sóhajtottam.

- Nagyon haragszik magára. Csalódott magában. Számára ez nagy kihívás, és gyűlöli, ha gyengének kell éreznie magát.

- Nem ő tehet róla! Ugye megmondod neki, hogy egyáltalán nem haragszom rá?

- Hát persze!

            Edward odalenn, a bejáratnál várt Bellára.

- Ne hagyd itt az ajándékodat! – Kiáltottam utána, amikor gyorsan menekülni próbált. Kivettem az ajándékait és a fényképezőgépet a zongora alól, és a kezébe nyomtam őket. – Majd később megköszönheted, amikor már kinyitottad.

            Elköszöntem Bellától, majd gyorsan siettem vissza a hátsó kijárathoz, hogy megnézzem Jaspert.

            Ő még mindig a lépcsőn ült. Mellette Emmett foglalt helyet, Rosalie pedig néhány lépcsőfokkal lejjebb álldogált, hogy megfoghassa Emmett vállát.

            Gyorsan leültem Jazz mellé és azonnal átkaroltam a könyökét.

- Beszéltem Bellával. Azt mondta, egyáltalán nem haragszik és, hogy ezt mondjam el neked.

            Jasper felém fordult és az arcára erőltette egy gyönge kis mosolyt.

- Kösz, Alice. – Egyik kezével megfogta az arcom, és megcsókolta a homlokom.

- Azért remélem, a rádió tetszik neki. – Jegyezte meg Emmett. – Alice, majd szólnál, ha valami rosszat látsz a rádióval kapcsolatban? Esetleg megpróbálná kifeszíteni onnan, vagy tudod, valami Bellás őrültség.

- Hát persze, Emmett. Szólni fogok. – Mosolyogtam, de most nem tudtam nevetni.

- És mi van, ha elmondja az apjának, mi történt? – Tudtam, hogy Rosalie-ból csak a rosszindulat szól. Ez a hangján is jól hallható volt.

- Rose, ne hülyéskedj. Tudod, hogy soha senkinek nem beszélne a fajtánkról. Hiszen szereti Edwardot.

- Miért véditek őt ennyire?

- Rosalie, nyugodj meg. – Emmett megfogta Rosalie kezét, amelyik a vállán pihent. – Menjünk be.

            Rose néhány percig makacson hezitált, majd megfogta Emmett kezét és bementek a házba.

- Alice, mit szólnál hozzá, ha ma éjjel vadásznánk? Eléggé megszomjaztam, mióta Bella megvágta az ujját. – Mondta Jasper, miközben ujjaival a kézfejemet simogatta.

- Hogyne, Jazz. Remek ötlet – hevesen bólogattam. – De ígérj meg nekem valamit.

- Ha nem arról van szó, hogy elhagysz, rendben: megígérem.

- Jasper! Hogy mondhatsz ilyet? Soha nem hagynálak el. – Felháborodva néztem rá.

            Jasper elmosolyodott, majd kezével végigsimított az arcomon.

- Ígérd meg, hogy nem fogod hibáztatni magad. Rendben? Ígérd meg, hogy nem fogsz aggódni a ma este történtek miatt.

            Néhány percig hallgatott, aztán megszólalt.

- Megígérem. – Feljebb emelte a kezemet, amelyiket éppen simogatta, és egy csókot adott rá, majd kéz a kézben indultunk az erdő felé, hogy csillapítsuk szomjunkat és, hogy egy kicsit elbújjunk a világ elől.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2010.01.08. 21:50 Lizzy  Kedves Liz! Nekem nagyon-nagyon tetszett ez a történet:) Szuperül leírtad, mit érzett Alice, és Jasper, nagyon király volt:) Remélem írsz még sok ilyen jót, és ha nem bánod szívesen feltenném az oldalamra az írásod, ha beleegyezel kérlek írj nekem msn-en, vagy ha nem, nem baj akkor is felvehetsz legalább beszélgetünk:) liza94@windowslive.com                                                         Pusszi:                                                                         Lizzy