Nem aludtam túl mélyen, mégis megdöbbenve nyitottam ki a szemem reggel. Az ablakomon át ugyanis ragyogó és meleg napsütés ömlött be a szobámba, márpedig ez Forksban ritkaságnak számított. Ma még különlegesebb, hiszen ezen a tavaszon ez az első nap, hogy nem burkolózik borongós szürkeségbe a táj, jóllehet már április közepén jártunk. Felsóhajtottam, és felkeltem. Nem sokkal később már a jó öreg Chevy furgonomban ültem, és az iskola felé hajtottam. Útközben megcsodáltam a fák lombkoronáit, amelyek most világosabb zöldes színűek voltak, és felettük az égkékje látszott. Igaz ugyan, hogy ez nem az a tiszta égszínkék, mint Phoenixben, de mégis szép a napsugarakkal keveredve. Eszembe jutott, milyen jelentéktelen is ez az Ő bőrének gyönyörű csillogásával szemben, aminél káprázatosabbat elképzelni sem lehet…A fájdalom hihetetlenül gyorsan letarolt, én pedig erősen zihálni kezdtem, mintha fuldokolnék. Még szerencse, hogy éppen leállítottam a motort a suli parkolójában, különben már biztos karamboloztam volna.
„Szedd össze magad!”- próbáltam nyugtatni magam, kevés sikerrel. Egész testemben remegtem, kapkodtam a levegőt, és a zokogás rázott. Eszeveszetten igyekeztem lenyugodni, most lassanként ment is. Elképzeltem milyen volt régen, mikor hozzám ért… A szívem őrült tempóra váltott, a vérem sebességét nem tudtam meghatározni, az oxigén vészesen fogyott körülöttem, az arcom pedig nem túl enyhe rózsaszínűvé színeződött. Most meg… A levegőért kapkodás megvan, de most inkább olyan, mintha fojtogatnának. A testem görcsbe rándul, és remeg, a torkomat égetik a sós könnyek. Persze, hogy van különbség, hisz az óta annyi minden megváltozott… Például az, hogy elhagyott… Mielőtt végleg legyűrt volna a fájdalom, kopogást hallottam a kocsim ajtaján. Hálásan pislogtam a megmentőmre, aki ijedt arccal bámult.
„Bella, jól vagy?”- kérdezte Mike. Mióta szakítottak Jessicával, újra célba vett, nem törődve azzal, hogy nem is foglalkozom vele. Egyszerre már nem is tűnt olyan kellemesnek a jelenléte.
„Persze, csak elbambultam. Minden rendben!”- ezzel lezártam a témát, mielőtt a hangom elcsuklott volna. A nap eseménytelenül telt, és csak azt vártam, hogy mikor zárhatom magamra a szobám ajtaját. Mikor hazaértem, Charlie-t a nappaliban találtam, és már éppen indultam fel a lépcsőn, de megcsörrent a telefon.
„Halló”.
„Bella! Szia. Csak hallani akartam a hangodat…”- Jacob hangja a mondat végére elhalkult, én pedig magam előtt láttam, amint zavartan lesüti a szemét, mert most olyasmit mondott, amit nem akart kiejteni a száján. Már régen nem találkoztunk, mert mostanában fokozott készültségben vannak Victoria egyre hevesebb támadásai miatt, ezért Jake is jóformán éjjel-nappal járőrözik.
„Oh, hát most, hogy hallottad, megnyugodhatsz.”- igyekeztem lágy hangon beszélni hozzá, nehogy még jobban zavarban legyen.- És mi újság veled?- ezt terelésnek szántam.
„Hát semmi újdonság… Victoria próbálkozik, de a fiúkkal útját álljuk. Most mennem kell. Szia, Bella.
„Várj Jake! Mikor találkozhatunk?”- elég sürgetőre sikeredett a kérdés. Csakhogy már olyan régen nem láttuk egymást! Ráadásul Jacob nélkül még nehezebb volt elviselnem a magányt és a hiányt… Az Ő hiányát…
„Nem tudom. Talán kaphatnék Sam-től egy szabadnapot, ha megkérdezem…”- éreztem a hangján, hogy mosolyog.
„Hát akkor, szia Jake.”
„Szia, Bella, nekem is hiányzol…”- mondta, és letette.
Felvánszorogtam a szobámba, és a padlóra dőltem. Lelkiismeret-furdalásom támadt, hiszen tudtam, hogy kihasználom Jacobot. Én őt a mentőövemnek használtam, aki a felszínen tart, hogy ne merüljek alá a saját szenvedésemben. Hiába szerettem őt, jobban, mint egy sima barátot, hiába melegedett meg a szívem, hogyha rá gondoltam, hiába csalt mosolyt az arcomra, mert én őt soha nem fogom tudni úgy szeretni, ahogyan megérdemelné, ahogyan kívánja… Én őt szeretem teljes összetört szívemmel, és ez nem fog változni… Ezért viszont nem Jacobnak kell szenvednie. Nem használhatom ki az éledező érzelmeit irántam. Jobbat érdemel. Ő is jobbat érdemelt, ezt mindig tudtam. Mégis pokolian fájt, mikor erre ő is rájött, és elment. Elhagyott, és bár tudtam (vagy inkább reméltem), hogy most valahol boldog nélkülem, kínzott a tudat, hogy velem nem volt az… Edward. A nevébe beleborzongtam. Vajon tudta, mennyire szeretem? Még most is, mindezek után? A kín szinte szétcincált, ahogy visszagondoltam arra a pár hónapra, amíg boldog voltam, és az utánra… Mikor elment. Egy párnát szorítottam magamhoz, nehogy szétessek, és magával rántson ez a magány. Azután az arcomhoz nyomtam, és zokogni kezdtem. Nem tudom, mennyi idő telt el, de mikor abbahagytam, már sötét volt. Sötét… Mennyivel jobb! Villámcsapásként hasított belém a tudat, hogy mennyivel jobb lenne ez a sötétség végleg… Ha végleg elmennék. Örökre. Miért várjak Victoriára? Ha már nem élnék, ő sem vadászna itt, és a vérfarkasok is békében élhetnének, la Push-ban. Meghalni. Ez a megoldás… Miért nem jutott előbb eszembe? Hát persze, az ígéret miatt, amit Edwardnak tettem. De hát csak azt mondta, hogy ne csináljak butaságot… Az öngyilkosság viszont nem az, hanem logikus lépés valakitől, aki már elvesztette élete értelmét… A józan eszem utolért. És mi lesz Charlie-val? Jake-kel? Renée-vel? Nem lehetek ilyen önző!...De, az leszek! Mert már belefáradtam… Szomorúak lesznek, de idővel talpra állnak. Én viszont nem… Soha többé… Ekkor meghoztam életem legőrültebb döntését. Megölöm magam. De hogyan? Nem vágom fel az ereimet, attól ódzkodtam. Eszembe jutott a la push-i sziklaugrás. Jó ötletnek tűnt, viszont a falka egészen biztosan észrevenne, szóval másik helyet kellett találnom. Eszembe jutott a folyó, ami a Cullen- ház közelében folyik, annak van valahol egy meredekebb szakasza… Eddig bírtam végiggondolni, aztán már csak cselekedtem. Átöltöztem melegebb ruhába, kicsit rendbe raktam a szobámat, még utoljára. Hirtelen megtorpantam. Ha meghalok, akkor meghalnak az éréseim is. Minden elvész velem együtt. Senki sem fogja tudni, mit éreztem. Bár igazából csak egyvalaki érdekelt… Igen, azt akartam, hogy valahogyan nyoma maradjon annak a mérhetetlen szerelemnek, amit iránta éreztem, és hogy Ő ezt megtudja. Szerettem volna, ha tudja, hogy tévedett, mert soha nem halványultak el az emlékeim Róla, és hogy soha nem szűntem meg szeretni. Leültem az íróasztalomhoz, és írni kezdtem. Egy levelet, Neki. Nem adtam sok esélyt annak, hogy valaha is megtalálja, és elolvassa, de azt tudtam, hogy ha meghalok, talán bűntudatból eljön még egyszer ide. Akkor rá bukkanhat… Miközben írtam, próbáltam minden érzelmemet papírra vetni, holott tudtam, azokat nem lehet szavakkal kifejezni, de megpróbáltam.
„Drága Edward!
Most utoljára írok Neked, soha többé nem hallasz rólam, ezt megígérem, de kérlek, olvasd el ezt a levelet, mert neked szól.
Szeretlek. Mindig Téged szerettelek, és a síron túl is csak Téged foglak szeretni. Egész gyenge emberi lényem imádott, és ez a szerelem olyan hatalmas volt, hogy azt hittem, elnyel. De Te itt voltál, és beléd kapaszkodtam, rajongásom tárgyába. Már az is elég volt, ha megéreztem édes illatod, vagy csak megpillantottalak, a szívem máris hevesebben vert, és ki akart törni, mintha azonnal Hozzád akarná láncolni magát. Mintha Hozzád tartozna. Mert így is volt, valóban Hozzád tartozott. Nemcsak a szívem, aminek minden dobbanása Neked szólt, nemcsak a testem, ami minden érintésedtől megremegett, hanem a lelkem is. Az egyszerű, láthatatlan lelkem, amit a Te lényed fénye ragyogott be. Mindenem a Tiéd volt. Tudom, amit adtam, az kevés volt Neked, igazad van. Te többet érdemelsz egy ilyen ügyetlen emberlánynál. De tudd: ez az ügyetlen emberlány mindent neked adott volna magából, és lemondott volna az életről is, Érted. Igen, szerelmem, és vámpírrá(vagy ahogy te mondanád „lelketlen szörnyeteggé”) váltam volna, csakhogy örökké együtt lehessünk. Nem számított volna, mi mindenről kellett volna lemondanom, én megtettem volna, Érted! Bármit is kértél volna tőlem, teljesítettem volna. Gyilkoltam volna, ha ez a kívánságod, vagy sohasem, ha erre kérsz. Egész lényem érted sóvárgott, és a Tiéd akartam lenni, Neked adni az összes szerelmemet, amit te ébresztettél bennem. Lelkem minden szenvedélyét átadtam volna a lelkednek, ami létezik, és amiért a poklot is megjárnám. Ez mégsem volt elég, úgy látszik kevés volt. Nem kértél belőlem, egyszerű halandóból, hiszen hogyan is érhetnék föl a te halhatatlan tökéletességeddel? Elmentél, elhagytál, és én belepusztultam. Nem csak akkor, mikor kimondtad. Akkor csak a világ omlott össze. Azóta folyamatosan ugyanúgy haldoklom, ugyanúgy fáj. Összetörtem, mentetlenül. Mert fájt, annyira fájt, hogy Te nem akartál engem. Nem tudom, szerettél-e valaha, de nem számít, mert én mégis csak akkor voltam boldog, ha Te velem voltál. Amikor elmentél, elvitted magaddal az élő felemet. Azt, amelyik ember létére ilyen emberfelettien szeretett Téged. Sosem fogod megtudni, mennyire kívántalak, az érintésed, a csókjaid. Én pedig sosem fogom azt a gyomorszorító érzést érezni, amikor hozzámérsz. Mert már nem látjuk egymást többé… a sors fintora, hogy pont Téged nem látlak viszont. Pedig nekem csak Te kellettél, minden másról lemondtam volna, és nem érdekelt volna, ha csak ketten vagyunk. Most is csak az vigasztal, hogy Te élsz, és boldog vagy, mert legalább létezel. Mert ha megszűnnél létezni, az borzalmasabb lenne a halálnál. Kérlek, vigyáz magadra. Kívánom, hogy találj valakit, aki annyira szeret, mint én, és Te viszontszeresd. Csak légy boldog! Ezt az egyet kérem Tőled itt, a halál küszöbén. Ne foszd meg a világot a boldog mosolyodtól. Csak ez a tudat teszi könnyebbé az elmúlásomat, hogy te valahol boldog vagy. Nem számít, hogy nélkülem. Felejts el! Felejtsd el, mi volt a nevem, és hogy ki voltam. De, kérlek, azt jegyezd meg örökre, hogy valahol, egy kicsi halandó szív Érted dobogott, és Érted szakadt meg!
Őszinte szerelemmel,
Bella”
Befejeztem az írást. A szavak nem voltak olyan mélyek, mint amilyennek én éreztem, de reméltem, talán a töredékét átérzi annak, amit én. A levelet elraktam a táskámba, amibe raktam egy zseblámpát, nehogy a koromsötétben keljen átvágnom az erdőn. Úgysem vagyok az éjszakai túrák híve. Kiosontam a házból, és bepattantam a furgonba. Apám biztos felébred erre a zajra, de most már úgyis mindegy. Elindultam. a sötétben alig találtam meg a házukhoz vezető földutat, de végül sikerült. Leállítottam a motort, és kiszálltam. Síri csend vette körül a házat, de talán csak én éreztem így. Megkerültem, és elindultam a folyó irányába. Meg is találtam, ám itt még csendes volt a folyása, így továbbmentem párhuzamosan vele. A zseblámpa ellenére így is megbotlottam párszor, és lehorzsoltam a kezem, de viszonylag simán odaértem egy emelkedőhöz, ahol felerősödött a vízcsobogás. Pár faág mögött meg is láttam… A vízesést. Pontosabban csak a tetejét, ahol én állátam. Lenéztem. Nem volt nagyon magas, de bárki, aki egy kicsit rosszul esik, belehal a zuhanásba. Mi tagadás, én biztosan rosszul esem. Kivételesen örültem annak, hogy két ballábas vagyok. A szélénél letettem a táskámat, kivettem a levelet, és ráraktam. Egy utolsó pillantást vetettem arra a papírdarabra, ami mindent tartalmazott a szívemről, és amiben elbúcsúztam az élettől. Aztán előrenéztem, és leugrottam…
A zuhanás felemelő érzés volt. Egy percig teljesen megfeledkeztem mindenről. Arról, hogy ki vagyok, vagy, hogy mért vagyok itt. Aztán hirtelen mindent élesen érzékeltem. Zuhantam, elképesztő sebességgel, a föld, vagy jelen esetben folyó felé, ami vészesen közeledett. Eszembe jutott, miért vagyok itt… És nem bántam, csak legyen vége. Ekkor egy furcsa csattanást hallottam, a fejem pedig iszonyatosan fájt. Rájöttem,hogy ez valószínűleg a koponyám, de már semmi nem volt tiszta, az agyamat elborította az egész testemet átjáró fájdalom… És ha ez nem lett volna elég, egyszer csak elkezdtem sodródni, bár nem tudtam mi sodor, és nem kaptam levegőt. Aztán egy újabb puffanás után néma csönd, és fekete sötétség lett.
Egy hangot hallottam, messziről jött, mégis gyönyörűbb volt bármelyik hangnál a világon… rémlett, hogy én ismerem ezt a hangot… Valahonnan…
„Bella? Hallasz engem?”- határozottan ismerős…
„Bella?!- de honnan?... Egyébként nagyon szép hang…
„BELLA!!!!!!!!!!!!!!!!!”
„EDWARD”- akartam sikítani, de nem találtam a hangomat.
Kinyitottam a szememet, mert mindennél jobban vágytam rá, hogy lássam az arcát. Ott volt. Földöntúlian gyönyörű… és engem néz olyan aggódó szemekkel…És szerelmesen? Ekkor biztosra vettem, hogy meghaltam, vagy hallucinálok, mert Őt biztosan nem érdeklem, és biztosan nincs is itt…
Nagyon sok fájdalom tört rám, és fáztam, majd észrevettem, hogy Ő is csurom vizes. Ezt furcsálltam. Mért vagyunk vizesek? És mért fáj mindenem? De nem igazán érdekelt a válasz. Itt volt, habár nem lehet igaz, és ha meghaltam, itt is lesz. Most már semmi sem érdekelt. Még utoljára hallottam, hogy mond valamit….
„Bella, szerelmem, bocsáss meg!”
…aztán újra elnyelt a feneketlen mélység.
U.i.: Mindenki képzelje olyannak a végét, amilyennek szeretné, mert én nem akarom Bellát csak úgy megölni… Légyszi’ kommentáljatok!
Szerintem nyugodtan folytathatnád, azzal, mondjuk, hogy átváltozik, meg ilyenek, mert szerintem kár lenne veszendőbe hagyni egy ilyen remek novellát és ahogy te is mondtad (nem szó szerint) ne öljük meg így Bellát.. Nagyon tetszett és még el is sírtam magam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Igen, nagyon jó lett, létszi folytasd!