Narancsos csíkok jelentek meg a halványszürke égbolton. Hajnalodott. Jack és Coleen beszámolóit hallgattuk. A nyáron elmentek Olaszországba és most az ottani élményeikről számoltak be. Coleen fehér kis boleróját mutogatta a lányoknak, amit nem is tudom milyen divattervező készített. Jack pedig somolyogva nézte, ahogy Coleen büszkeségtől dagadó keblekkel mutogatja az új ruhakölteményeit a lányoknak. Jacket nem érdekelte különös képen az új vámpír horda. Már engem sem, kezdeti döbbentem amit megmagyarázhatatlan beteges agyam váltott ki, már leküzdöttem. Jack pár centis fekete hajába túrt amikor Coleen megmutatta legextrémebb ruháját, amiből majdnem mindene kint volt… Sose szerettem az ilyesfajta maga mutogatást, semmit sem hagy a képzeletre. Az én kis vámpírnővérem olyan volt, mint egy élőhalott Barbie. Hosszú szőke hajával, mely most éppen teljesen egyenes volt, hosszú lábaival, és formás alakjával. Szép volt, de nem olyan amire vágytam. Jack viszont alig tudod a helyén maradni… A gondolatai hirtelen csak egy dologra összpontosítottak, ami egy 113 éves vámpír számára is perverz volt. Pedig már sok mindent láttam a kapcsolatukból…

Iskola kezdés előtt pár órával el is kellett menniük, hogy csillapítsák Jack tüzelő vágyát. Lujza bosszúsan fújt egyet a levegőbe, és a szájpirszéngjét piszkálta belülről a nyelvével.
- Legalább ne dörgölnék az orrunk alá! – és teljesen egyet értettem a gondolataival. Mellékesen csak úgy végig jártattam a tekintetemet Lujza arcán. Annyi keménység szorult belé, az évek során, hogy igazán megértettem, hogy ő is szeretne valakit, aki meggyógyítja a lelkét. De a mi lelkünkön szerintem, nem sokan segíthetnek… Na de az illúzió mindegy gyógyításban kulcsfontosságú. Ha hiszünk valamiben, könnyebben elérjük azt, mintha csak az önsajnálatba hempergünk. Családunk fele nem találta meg a számára tökéletes lényt, akivel együtt élhet. Beleértve magamat, és testvéreimet. Sokan jól bírták közölünk, vagy más dolgokba fektették az érzelmi vágyaikat. Ian mindig az zenéhez menekült, Arnold a tudományokhoz. Lujza a küzdősportokhoz. Beth pedig a húga lelkét ápolta. Felpattantam a fekete, ezüst mintás kanapénkról, és elindultam, valami hasznos elfoglaltságot keresni. Ha az embernek mindig elég ideje van, akkor egy idő után nem tudja értékelni, hogy túl sok a szabadideje. Egyetlen nagy szenvedélyem a tökéletesség volt emberként. A precízség… A tökéletes élére vasalt nadrág, a szép kézírás, a tökéletes szókincs… Az akkori kor eszmélye… Elindultam a garázsba, hogy átfényezem a kocsimat. Velem tartott Lujza is. Jól kijöttünk, emlékeztetett a múltamból anya húgára, aki gyakran vigyázott rám. Bár csak öt évvel volt idősebb, mint én.

- Mit gondolsz… Jönnek suliba az új vámpírok? – kérdezte némi habozás után, és a saját kocsija motorháztetőjére ült föl.
- Fogalmam sincs – vallottam be, és a lakkot egyenletesen kezdtem el törölgetni az autómon. Az ilyen dolgokra is mindig kényes voltam.
- De… - láttam, hogy valamit nagyon szeretne mondani, csak nem tudja, hogy adja elő… Így rásegítettem neki, és belenéztem a gondolataiba – Vajon lesz végre valaki aki az enyém… Egy pasi, akivel… - összerándultam az autóm felett, és a csillogó felületen láttam a mérhetetlen fájdalmat a saját szememben. Mindünk vágyott már valakire, akivel van értelme, ennek az értelmetlen létezésnek… Azt hittem csak az emberek társas lények, mi vámpírok jól meg vagyunk a saját érzéketlen gyilkos világunkban. Ám Reid eszméit követve rájöttem, nem minden igaz, amit hallottam a fajunkról. Hallottam a vérorgiákról, és más egyéb borzalmas dolgokról. Ám az örök magány, mégis ijesztőbbnek tűnt, mint az, hogy esztelen gyilkos legyek.

Úgy éreztem, hogy biztatnom kéne. Meg kellene veregetnem a hátát és azt mondani, minden rendben lesz… De nem akartam olyan reményt adni, ami gyorsabban szertefoszlik, mint maga a gondolat. Így hát néztem, ahogy nyújtogatja a pólóját, és a cipőjére mered. Az ikertestvére Beth ő mindünknél jobban viselte a magányt. Neki a társa a testvére volt. Hálát adott a sorsnak, hogy ők együtt változtak át, és együtt is maradtak. Visszafordultam a kocsimhoz, és befejeztem a lakkozást.

Nem sokkal fél nyolc előtt elindultunk. Három kocsival mentünk, velem jött a két bátyám Arnold és Ian. Aztán mögöttünk jött Victor, Maryon és Collen, meg Jack. A sereghajtók az ikrek voltak.

Megtettük a rövid tízperces utat az erdőtől a belvárosig. Az első tanítási nap… Az iskola nem volt már messze. Amint megérkeztünk a parkolóba meglepetten tapasztaltam a bátyáimmal, hogy a jól megszokott helyemen, egy fekete Harley Davidson áll. Maryon helyén pedig egy tűz piros Ferrary. Testvéreimmel összenéztünk, és bár nem mondtuk ki, mind tudtuk, hogy ezek mik. Bizonyítékok, hogy új tagok jöttek a suliba. Vagy valaki nyert a lottón. De azt Maryon úgyis látta volna… A piros Ferrary közel sem érdekelt annyira, mint a Harley Davidson. A motor kiváló állapotban volt, biztos szerelőnél volt, mielőtt használták volna ma. Jellegzetes benzin illat lengte körül. De volt valami más is. Egy finom illat, ami határozottan női illat volt. Ez meglepett… Hogy lehet, hogy lány vezet, egy ekkora gépállatot? Persze… Ráztam meg fejemet. Ma már vannak fiús lányok! Az én időben bezzeg… Elképzeltem, milyen alaké ez a motor és össze is rándultam a gondolatra… Valami elhanyagolt, slampos, bunkó, köpködő, magát túlságosan is nagy gyereknek képzelő lány lehet, akinek erős apa komplekszusa van.

De az ügy csak nem hagyott nyugodni. Maryon három fiút látott egy anyát meg egy apát. Akkor kié lehet a motor? Ha Ferrary azoké a vámpíroké, akiket Maryon a látomásában látott, akkor a motor biztos nem lehet az övék, hiszen női illata van Tanácstalanul néztem Ianra, aki első látásra beleszeretett a járműbe. Most vettem csak észre, hogy mi is csak lánc szemei vagyunk egy lassan bővülő tömegnek, ahol mindenki az új járgányokat vizsgálgatja. Sok zavaros gondolatot megfigyeltem, mikor felhagytam bátyám kifürkészésével. Egyesek ismerték az autók tulajdonosát, helyesebben már látták őket a suliban. Mások epekedtek a kíváncsiságtól. Megint mások egy jó kis bunyóra számítottak, hogy a Darkok parkolóját elfoglalták. Milyen primitív… Hogy gondolhatnak arra, hogy csak azért verekedünk, mert máshova kell állnunk? Bosszantott a sok gondolat, dühösen elindultam a bejárat felé. De egyik családtagom sem követett. Hátra néztem rájuk, és gondolatban oda mordultam: -Gyertek már!

Victor kapcsolt elsőnek, megfogta Maryon kezét, és maga után húzta. Innentől megindult népes kis családunk. Megvártam őket, és a fejem lüktetett az indulatoktól, melyet már most kiváltottak belőlem az ideérkezők. Még több zavaros gondolat, még több csorgó nyálú kölyök… Lelassultam, néztem a parkettán lévő kis szennyeket, melyeket az emberi szem nem lát. Elmerengtem, az emberek vágyain, és kíváncsiságán, mikor az illat,a mit a motoron is éreztem felerősödött. Hú… ez tényleg finom. Megborzongtam, olyan édes és ellenállhatatlan volt, mint egy fiatal vad vére, melyben még érzed zubogni az erőt. Megnyaltam ajkamat és próbáltam leplezni azt, hogy a testem túlságosan is reagál az illat hatására. A méreg enyhén édeskesernyés ízét éreztem a nyelvemen. A karom a testemhez feszült, a levegő gyorsan száguldozott a tüdőmben. A bizsergés visszatért a mellkasomba. Gondolatok ezrét hallottam, és végül észrevettem, hogy egy tömeg elején vagyok Jackékkel. Az illat felerősödött. Aztán megéreztem, egy másik illatot is. Fajtánk jellegzetes illatát. Rá kellett, hogy ébredjek, hogy örökké nem dughatom a fejemet a homokba, így felnéztem.

A három nagydarab vámpír félkör alakban állt. Hétköznapi eltérő színű ingekben. A testfelépítésük olyan volt, mint Jackké. Vastag izmok húzódtak a sima, fehér bőrük alatt. Hajuk fekete, bár ha megcsillant rajta a lámpák fénye, sötét barnának hatot. A szemük azonban olyan volt, mint az embereké. Mindegyiknek zöld. Kissé megdöbbentet a dolog. Aztán Maryon apró sikkantása szakította félbe a nézgelődésemet.
- Wrath a macskaszem! Ő az akit nem láttam.

Döbbent meresztettem a szememet Maryonra, a napszemüvegen át, majd újra az iker vámpírok fel néztem. Egy két fejjel kisebb alak kandikált ki vámpírok válla fölött. És… Ó te jó ég… Ez az ő illata, ez a mesés pompás illat. Le kellett vennem a napszemüvegemet, mert nem akartam hinni tökéletes látásomnak. Azt hittem képzelődök. Egy sima fekete sport cipő, egy farmernadrág, a hosszú formás lábakon. A tekintetem feljebb siklott. Egy fekete pólóra, melyen az AC/DC embléma volt látható. A lány ott gömbölyödött ahol kellett, aztán, a szemem végül felsiklott a kívánatos nyakon át, az arcára. A zsibbadás elviselhetetlen volt. Az arca… A finom kislányos báj még jól kivehető volt. Ajak apró és telt, a bőre valamivel barnább, mint tesvéreijé. Haja csillogott a lámpák fényében, a szeme pedig… Tényleg olyan volt, mint a macskáké, kívül kék belül zöld, és a pupillája keskeny. Ha dobogna a szívem, most biztos megállt volna. Ilyen ámulatba ejtőt… mint ő… persze… hogy is gondolhattam, hogy csúnya lesz… Én marha állat. Ilyen szépet, még sose láttam… A belsőm hirtelen boldogsággal, és reménnyel telt meg. Talán… még sem minden olyan szörnyű, mint gondoltam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés