(Bella szemszöge)  

Most Carlisle komolyan azt mondta, hogyha megengedem, akkor bebizonyítja, hogy Edward még mindig szeret és örökké szeretni fog? Ezt nem mondja komolyan. Eddig is elég rosszul voltam, erre most az akarja megforgatni a hátamban a kést, akitől a legkevésbé várnám.

-          Carlisle, nem akarok tiszteletlen lenni, de hogyha azért jöttél, hogy kínozz, akkor jobb lenne, hogyha mennél. Szeretlek, mintha csak a második apám lennél, de nem akarok megint szörnyű depresszióba esni. Így is alig lábaltam ki belőle – néztem rá könyörgő szemekkel.

-          Édesem, szerintem még nem lábaltál ki belőle – kezdett bele Carlisle. – Ilyen szörnyen beesett arcot nem láttam sokat a diplomám megszerzése óta – mondta komolyan.

-          Hát, köszönöm – húztam el a számat. Remek, nem elég, hogy pocsékul nézek ki, még úgy is érzem magam, és ezt most még Carlisle is látja, és ő is látni fogja, amikor hazamegy. Biztos elégedett lesz a művével. Már túl kellett volna lépnem rajta, de egyszerűen nem megy.

-          Bella, kérlek, csak adj egy esélyt, hogy mindent megmagyarázzak. Még helyre tudjuk hozni a dolgokat. Lehet boldog vége a történeteteknek – mondtam teljes meggyőződéssel.

-          Rendben – adtam meg magam. Én lennék a világon a legboldogabb, hogyha újra együtt lehetnék mindkét családommal.

-          Gyere, menjünk fel a szobádba és mindent elmondok – mondta kedvesen. Majd kézen fogott és az emelet felé kezdett húzni.

Miután felértünk leültem az ágyra, ő pedig a hintaszékben foglalt helyet. Bátorítóan rá mosolyogtam, de úgy tűnt, hogy nagyon gondolkozik valamin.

-          Mi a baj, Carlisle? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Azon gondolkozom, hogy hol is kezdjem – nézett rám végre.

-          Talán kezd onnan, hogy úgy döntöttetek, hogy elhagytok – ajánlottam.

-          Rendben – sóhajtott fel. – A szülinapi partid után Edward zaklatottan jött haza, úgy éreztem, hogy ellopja a lehetőségedet a boldog életre. Hiszen velünk minden egyes pillanatban veszélyben lennél. Mindent alaposan átgondolt, és úgy döntött, hogy még mindig jobb, hogyha megbánt téged egy hazugsággal és elenged, hogy boldogan élhess nélküle még mindig jobb, mintha egész életedben veszélyben élsz mellette. Hogyha miatta megsérülnél, azt nem élné túl. Így jutott arra a döntésre, hogy elhagyunk. Szerettünk volna elbúcsúzni, de hatásosabb volt úgy távozni, hogy Edward szakít veled, és eltűnünk. Hogyha még egyszer láttunk volna, akkor nem lettünk volna képesek elhagyni – mondta bűnbánóan. – Két hónap telt el, de nélküled semmi sem olyan, mint amilyen veled volt. Vissza szeretnénk kapni téged, hogyha ez még lehetséges – mondta őszintén.

-          Ez csodálatos, de nem lehetek úgy veletek, hogy ő ott van, és látni sem akar. Az, hogy nektek hiányzom, még nem bizonyítja azt, hogy ő még mindig szeret – mondtam komolyan. – Elhagyott, és nem jött vissza. Azt mondta, hogy nem szeret, hogy nem vagyok elég jó. Miért kételkednék a szavaiban? Elvileg soha nem hazudott nekem.

-          Valóban nem, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor szakított veled – mondta komolyan.

-          Én szeretnék hinni neked, Carlisle, de nincs okom kételkedni a szavaiban – sütöttem le a szemeimet. Zavarba ejtő volt Carlisle-nak ilyeneket mondani, de muszáj volt őszintének lennem hozzá.

-          Akkor mutatok neked valamit – mosolygott rám.

Majd felállt és felpattintotta a padlóm egyik deszkáját. Ezután pedig kiemelt belőle egy dobozt. A kezembe adta, én pedig felpattintottam a tetejét és elakadt a lélegzetem. A közös fényképeink voltak benne, és a cd, amit külön nekem készített a szülinapomra.  Az emlékeink, amik azt hittem, hogy örökre elvesztek vele együtt.

-          Azért hagyta ezeket itt, hogy egy része mégis veled maradhasson. Lehet, hogy ez bután hangzik, de így van. Szeret téged, és ez soha nem fog megváltozni – mondta Carlisle. Nekem pedig eleredtek a könnyeim.

-          Hol van most? – szipogtam. – Talán még nem késő – tettem még hozzá. Carlisle pedig azonnal mellém ült és az ölébe húzva vígasztalt.

-          Szeretném, hogyha eljönnél velem haza, mármint az ideiglenes otthonunkba, és helyrehoznánk mindent. Hogyha sikerrel járunk, akkor már együtt jöhetünk haza Forksba – mondta gyengéden.

-          Rendben – bólintottam rá azonnal. Mintha a mellkasomban lévő hatalmas űr már el is tűnt volna. – De mit mondunk Charlie-nak? – kérdeztem kíváncsian. A következő pillanatban pedig már hallottam is, amint nyílik az ajtó.

-          Bella, hazajöttem – kiáltott fel apa.

-          A fenébe, rendbe kell szednem magam – pattantam fel fogadott apám öléből.

-          Nem, így pont jó vagy – mosolyodott el Carlisle. – Éppen kapóra jön, hogy sírni lát majd – tette még hozzá.

-          Mit tervezel? – kérdeztem döbbenten.

-          Támadt egy ötletem, hogy hogyan húzzuk ki Edwardot a csávából az édesapádnál. Úgyhogy ne tartsd vissza egyelőre a könnyeidet – mondta komolyan.

-          Azt nem lesz nehéz – szipogtam, majd mindketten lesiettünk a nappaliba. Apám szemei kikerekedtek, ahogy meglátta Carlislet.

-          Dr. Cullen, már megbocsásson, de mit keres itt? – kérdezte apám kissé ingerülten. – A fia épp elég kárt tett –fűzte még hozzá.

-          Tudom, hogy dühös Charlie, de engedje meg, hogy megmagyarázzam – emelte fel Carlisle a kezeit védekezően. Én pedig könyörgően néztem apám szemeibe.

-          Rendben, hallgatom, Carlisle – sóhajtott fel apa, majd leült a kanapéra, Carlisle pedig vele szemben a fotelba.

-          Mit történt, Bella? Miért sírsz már megint? – nézett rám aggódva apám.

-          Erre én tudok magyarázattal szolgálni – vette át a szót Carlisle, és átnyújtott nekem egy zsebkendőt.

-          Két hónapja, amikor eltűntünk, azért mentünk el, mert sürgősen kellett egy jó sebész az egyik ismerősöm kórházában Alaszkában. Sürgőn volt a dolog, így csomagoltunk és mentünk. Edward azonnal fel akarta hívni Bellát, amint odaértünk, de sajnos nem volt rá alkalma. Út közben autóbalesetet szenvedtünk egy részeg sofőr miatt. Edward oldalán csapódott nekünk az autó, így ő sérült meg a legsúlyosabban. Mielőtt kómába zuhant megkért minket, hogy Bella ne tudjon róla, hogyha valami szörnyűség történik. Nem akarta, hogy a lánya gyászoljon, hanem inkább azt, hogy dühös legyen rá és elfelejtse. A fiam remélte, hogy így majd új életet tud kezdeni nélküle, minden bűntudat nélkül – magyarázta Carlisle szomorúan.

-          Te jó ég! – mondta Charlie döbbenten. – Én tényleg azt hittem, hogy cserbenhagyta a lányomat. Mi van vele? – szelídültek meg a vonásai. – Ugye nem…

-          Nem, a fiam nem halt meg. Most ébredt fel a kómából, és azért jöttem vissza Bellához, hogy megkérjem, hogyha még szereti, akkor jöjjön velem, és segítsen neki a felépülésben. Edwardnak nagyon jót tenne, hogyha mellette lenne a számára legfontosabb személy. Elengedné velem Bellát? Csupán egy hétre. Utána a fiam már mozdítható lesz, és mi magunk is visszajövünk Forksba – nézett apámra Carlisle könyörgőn.

-          Bella, kicsim, gondolom te is szeretnél elmenni – nézett apám most rám. Én pedig habozás nélkül bólintottam a könnyeimmel küszködve. Még jó, hogy Carlisle elővette nekem azt a dobozt, mert ha akarnék sem tudnék most megnyugodni. – Rendben van, menj, és törődj vele – ölelt magához gyengéden.

-          Köszönöm, apa – pusziltam meg, és a nyakába borultam.

-          Sajnálom, hogy félreismertem a fiát – nézett Charlie Carlisle-ra, aki csak biccentett, hogy nem haragszik. – Sokkal jobb ember, mint hittem volna, de butaság volt ilyen kétségek között hagynia a lányomat, bár megértem az indokait valamilyen szinten – mondta apám komolyan. – Menj és pakolj össze, hogy minél előbb odaérjetek – mondta nekem, és gyengéden eltolt magától.

Nekem sem kellett több, azonnal felrohantam, hogy összeszedjek egy hétre elegendő holmit, majd néhány perccel később már megint a nappaliban álltam. Carlisle még egyszer megköszönte, hogy apa elenged, majd kezet ráztak. Én pedig megöleltem aput és megpusziltam az arcát. Hihetetlen, de Charlie még Edwardnak is azt üzente, hogy gyógyuljon meg. Carlisle alaposan megpuhította a történetével.

Az út hosszú volt, de úgy siettünk, ahogy csak tudtunk. A kocsiban aludtam, miközben Carlisle rendíthetetlenül száguldott, hogy hazaérjen. Csak akkor álltunk meg, amikor tankolnunk kellett, vagy amikor nekem voltak szükségleteim. Fogadott apám szerette volna, hogyha a kocsi helyett inkább egy ágyban alszom, de mivel elég határozottan tiltakoztam, így csak vett nekem egy párnát és egy takarót, így kényelembe tudtam magam helyezni a hátsó ülésen. A második kocsiban töltött éjszaka után arra ébredtem, hogy Carlisle finoman kelteget.

-          Bella, ébredj fel, kicsim. Megérkeztünk – mondta gyengéden. Majd még mindig a takaróba bugyolálva kivett engem a kocsiból és a ház felé haladt velem.

-          Várj, szörnyen festek – tiltakoztam. A hajam nyilván kócos, és egy hatalmas takaróba vagyok tekeredve.

-          Inkább aranyosan – mosolygott rám Carlisle. – Nincs időnk, mert Edward menekülni próbál – fűzte még hozzá, majd belépett velem a nappaliba.

Minden szempár azonnal ránk szegeződött és döbbenten figyeltem, ahogy Jasper és Emmett lefogja Edwardot. Azt első, aki kapcsolt persze Alice volt, aki azonnal odarohant hozzánk, és cuppanós puszit nyomott az arcomra.

-          Úgy hiányoztál, Bella – mondta boldogan, majd elengedett.

-          Te is nekem, Alice – mosolyogtam rá, majd fészkelődni kezdtem. – Carlisle, kérlek, tegyél le.

Carlisle azonnal letett, majd kitekertem magam a takaróból, és közelebb léptem Edwardhoz, aki fájdalmas arckifejezéssel nézett rám, majd szerelmesen csillantak meg a szemei. Végül pedig felvette azt az álarcát, amit akkor, amikor szakított velem.

-          Mit keresel itt, Bella? – kérdezte hidegen.

-          Tudom, hogy még mindig szeretsz – néztem rá gyengéden. – Carlisle mindent elmondott – fűztem még hozzá. – Nálam vannak azok a holmik is, amiket elrejtettél a padlóm alá.

-          Bella, én… - kezdett bele, de én gondolkodás nélkül odarohantam, és megcsókoltam.

-          Ne merészelj még egyszer elhagyni – mondtam, amikor megszakítottuk a csókot.

-          Soha többé, szeretlek – búgta a fülembe, majd felkapott és boldogan megpörgetett. – Annyira sajnálom. Ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy tudok majd nélküled élni.

-          Szeretlek – szorítottam még jobban magamhoz.

Nem tudom meddig állhattunk így, és csak akkor váltunk el, amikor Emmett mindkettőnket felkapott és boldogan megforgatott a levegőben. Leültünk a kanapéra, én természetesen Edward ölébe. Carlisle mindent elmesélt, ami történt az egész családnak, hogy ismerjék a fedő történetet, majd az egész következő hetet együtt töltöttük, mint egy nagy boldog család. Tényleg boldogok voltunk.

Miután hazamentünk Forksba apám atyai ölelésben részesítette Edwardot is, akinek még hónapokon át kellett játszania az éppen rehabilitáció alatt álló beteget, amikor emberek közé ment. Gyakran fintorgott is miatta, de azt mondta, hogy ez Carlisle jogos büntetése, amiért majdnem tönkretette mind a nyolcunk életét. Azóta is boldogan élünk, és szerelmem még soha nem jött ki ilyen jól az édesapámmal, mint most. Ismét bebizonyosodott, hogy Carlisle apai szeretete Edward és a többi fogadott gyermeke iránt nem ismer határokat.