Miként lettem a Volturi tagja?

(Jane szemszöge)

Sötét éjjel volt. Hazafelé tartottam az esti jobban mondva éjszakai sétámról. Már csak kétsaroknyira voltam a házunktól, ezért szaporább iramra késztettem lábaim. Felnéztem az égre, de sem a holdat, sem a csillagokat nem lehetett látni. Felhő takarta el őket a szemeim elől. Felsóhajtottam. Hát még ez sem adatik meg nekem? Hogy a csillagok varázslatos tündöklésében gyönyörködhessem? Eleredtek a könnyeim. Soha nem szoktam ennyire elengedni magam, de most úgy éreztem, ki kell adnom magamból a mérhetetlen bánatot. Alec eltűnt. Az ikertestvérem volt a mindenem. Ő volt a támasz, amikor meghaltak a szüleink. És akkor is ott volt mikor, James a bátyánk bevonult a seregbe, és egyedül maradtunk. Két tizenöt éves gyerek egyedül a nagyvilágba. Rosszul hangzik, de talán azért, mert valójában az is. Attól kezdve csak egymásra támaszkodhattunk, és tudtuk, hogy minket a világon semmi nem szakíthat szét. De lám, tévedtünk, ha egyikünket elrabolják, akkor az nagyban meggátolja az együtt létet, bármilyen erős is a kapcsolatot. Egyedül maradtunk mind ketten. Csak abba bíztam, hogy Alec még él, és megtaláljuk egymást valamikor lehetőleg minél hamarabb, aztán folytathatjuk a mi kis félresikerült életünket. Gondolataimba merülve ballagtam tovább, amikor egyszer csak neszt hallottam a hátam mögül. Megfordultam, de nem láttam semmit. Fura! - gondoltam, de nem különösebben törődtem vele, mert már a házunknál jártam, és azon igyekeztem, hogy minél hamarabb a jó meleg szobámban legyek. Beléptem a nappaliba, és felkattintottam a lámpát. Majd elállt a lélegzetem. Ugyanis, egy fekete hajú, magas, öreg, de még is fiatalnak tetsző férfi ült a pamlagon. Fogalmam sem volt ki az, de ő úgy látszik tudta, ki vagyok, mert mosolyogva pattant föl, és a nevemet kiáltva indult el felém.

- Jane, drágám, már  úgy vártam, hogy találkozzunk! – Kitárta karjait, mintha meg akarna ölelni, de én hátráltam egy lépést.

- Ki maga? Mit keres a házamban? – próbáltam határozottan beszélni, de a hangom remegett a rémülettől.

- Ne félj tőlem, nem akarlak bántani, hanem megmenteni. Segíteni neked, hogy kibontakoztathasd a képességed. Egy új életet akarok adni neked – mondta a férfi. Némán bámultam rá. Hát nem ez amit akartam? Egy új, más élet szenvedések nélkül. Nem értettem miért, de hirtelen bízni kezdtem az idegenben.

- Rendben! Az életemnek nincs nagyon értelme, úgyhogy felőlem, aztán megölhet. Attól csak jobb lesz nekem – Szárazon vetettem elé a szavakat, és elhatároztam, hogy nem érdekel, mit tesz velem ez a férfi, csak azt reméltem megöl, mielőtt az életem még ennél is jobban tönkre megy.

- Már mondtam, nem megölni akarlak, hanem jobbá tenni az életed – mondta gyengéden. Ettől egészen meglepődtem.

- Hát akkor nagyon kérem, tegye azt, bármit megadnék, hogy jobb legyen. – A férfi komolyan nézett rám.

- Tényleg bármit? – kérdezte

- Akármit! – feleltem határozottan. Lassan kezdett tetszeni a gondolat, hogy meghalok. Azt ugyanis nem voltam hajlandó elhinni, hogy tényleg életben hagy. Abban szinte biztos voltam, hogy az én életem úgy jobb nem lehet, ha ez az ember nem öl meg. Felém közelített, és mindvégig a szemembe nézett. Abba nem láthatott mást, csak keserű elszántságot. Ezt alighanem bíztatónak találta, mert gyorsított léptein, és egy-kettőre átszelte a köztünk lévő távolságot. Behunytam a szemem, és próbáltam jó dolgokra emlékezni, de ez nem sokáig ment mivel egyszer csak azt éreztem, hogy a csuklómnál fogva a szájához emeli a kezem. Meglepetésemben felpattant a szemem, és csak annyit láttam, hogy tűhegyes fogait a karomba mélyeszti.

  Először nem fájt, csak furcsállottam. Minek harapdál ez az őrült? Aztán egyszer csak a kínok kínját éreztem. A testem megfeszült, a fejem hátra bicsaklott, a földre estem, és egy velőtrázó sikoly tört fel a torkomból.

Mintha ezer apró máglya égette volna a testem. Miért nem öl meg csak egyszerűen? Miért kell előbb kínok közt vergődnöm? Még mindig sikoltoztam, de tudtam, hogy ettől nem lesz jobb, abbahagytam hát, és megpróbáltam csendben elviselni a fájdalmat. Közben meg-megvonaglottam, és néha meg feszült a testem. Akkor az a különös szerzet csitító szavakat duruzsolt a fülembe. Furcsa, de némiképp tényleg megnyugodtam tőlük. Azt mondta nem sokára vége lesz. Gondolatban már bizakodni kezdtem. A halál sokkal jobb, mint bármi más, ami velem történhet. Aztán egyszer csak nagyon hosszú idő múlva, mintha a fájdalom enyhülni kezdett volna a végtagjaimban. De a mellkasom tájékán a kín egyre csak fokozódott. Majd egyszer csak robbant, az eddigi kínok ezerszeresével égett a szívem, úgy dobogott, mint még soha, mintha most akarná, megcsinálni ebben a rövid időben azt, amit egy életre tervezett. És leállt, én, pedig tudtam, hogy most meghaltam. De valami furcsa volt. Ha meghaltam, miért nem érzem, hogy valami más lett? Miért zihálok, és miért érzem egyszerre fáradtnak, és mégis kipihentnek magam? Nem értem. Rájöttem, hogy csukva van a szemem ezért kinyitottam, és megpillantottam, a saját házam plafonját. Mi? Tehát mégsem haltam, meg. Akkor meg mit tett velem ez az ember? Felültem, olyan gyorsan, hogy még én is meglepődtem. Mi történik velem?  Az első amit megpillantottam, az szenvedésem okozója, a fekete hajú férfi volt.

- Hogy érzed magad, Jane? – kérdezte lágyan.

- Jól, már jobban vagyok – mondtam. És tényleg jobban éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Éreztem magamban az elpusztíthatatlan erőt, de nem nagyon értettem mi is ez.

- Jane – szólalt meg újra a férfi. – engedd meg, hogy bemutatkozzam, és elmondjam mi lett belőled. A nevem Aro Volturi, és vámpír vagyok, ahogy most már te is. Jane, megláttam benned az erőt, az erőt, amely kiemel a közönséges vámpírok sorából téged. Te ugyanis különleges vagy. Különleges, és hatalmas, ha beállnál a testőrségembe, azzal nagyon megtisztelnél. – Én nem akartam elhinni, amit mond. Hogy vámpír lett belőlem? De hisz’ ez nevetséges. Vámpírok csak a mesékben léteznek. Ezzel győzködtem magam, de egy részem már tudta, hogy a férfi, Aro igazat beszél. Tényleg vámpírt teremtett belőlem. Másképp mivel magyarázzam, hogy szívem zakatolását nem érzem, hogy olyan gyors vagyok, és hogy a hangom ilyen csilingelő. És ekkor, már döntöttem is. Tudtam, hogy kell valaki, aki támogat, és tanít, valaki, aki megmutatja, hogy hogyan kell élni ezt a furcsa életet.

- Rendben, magával megyek, de kérem, legyen a mesterem, és segítsen nekem tovább élni az életemet. – Aro odajött hozzám, és két markába fogta kezeimet.

- Segítek neked, Jane bármiben, de azt tudnod kell, hogy a mostani életedet, már nem tudod folytatni. Azzal, hogy átváltoztattalak egy új része kezdődött az életednek. Most pedig Jane, gyere velem meg kell látogatnunk valakit, és közbe mesélni fogok neked.

(Alec szemszöge)

Már egy hónapja senyvedek ebbe a sötét poros pincébe, de eddig még nem jöttem rá, hogy miért is fogtak el. Egy idő után, már az is világossá vált, hogy sem megölni, sem pedig megkínozni nem fognak, ezért felhagytam az aggódással magam miatt, és inkább szerencsétlen húgomra Jane-re gondoltam. Mit csinálhat egyedül, amíg én nem vigyázok rá? Olyan gyenge, és elesett, félek, hogy valami baja esik. Így hát csak arra tudtam gondolni, hogy egyszer valamikor, majd kijutok innen, és újra a karjaim között tarthatom, testvéremet. Egyszer csak zajt hallottam. Egy magas sötét hajú alak lépett be a cellámba. Már többször is tiszteletét tette nálam, de mindig csak némán nézett engem, és nem szólt semmit. Most azonban, amint belépett megszólított.

- Alec! Kérlek, ne haragudj, hogy ilyen körülmények között kell megismerkednünk, de így találtam alkalmasnak az átváltoztatásod. – Fogalmam sem volt, hogy miért akar átváltoztatni, hát bölcsen hallgattam.

- Én Aro Volturi vagyok, és vámpír – itt hagyott egy kis szünetet. Gondolom azért, hogy legyen időm, meghökkeni, de ezt én már rég tudtam. Nem vagyok bolond, de olvastam már könyveket, és az azokban elolvasottakat, összehasonlítottam azokkal a tulajdonságokkal, amiket nap, mint nap látok ezeken a szerzeteken, és az eredmény nyilvánvaló. Akikkel körül vagyok véve egytől egyig vámpírok. Ezért aztán az sem ért különösebb meglepetésként, hogy a férfi bejelentette, hogy bizony ő is egy a vérszívók közül.

- Tudom, mármint, azt hogy ön egy vámpír. Kérem, essünk túl rajta, ha meg akar enni, hát akkor rajta, de figyelmeztetem, hogy nem fogom hagyni magam. – Aro, egy pillanatig merően nézett rám, majd hátravetett fejjel felkacagott.

- Kérlek, ne hidd azt, hogy azért tartalak itt, hogy te legyél az étkem. Ha meg akarnálak ölni már rég megtettem, volna. Te azért vagy itt, mert különleges vagy, és egy szintén különleges ember fog téged átváltoztatni. A húgod, Jane, drága Alec. Ma megyek el hozzá, hogy őt is vámpírrá tegyem, és hogy szolgálhasson engem, ahogy majd te is fogsz. De ne aggódjatok jó életetek lesz, ha ti hűek lesztek hozzám, én is jó leszek hozzátok, és ha el akartok tőlem menni egy idő után, ígérem, nem fogok az utatokba állni. Hát mondd, most amíg még ember vagy, akarsz-e a szolgálatomba állni, és a testőrségem tagja lenni, ha átváltoztál vámpírrá?

- Jane-nek nem fog baja esni? – ez volt az első kérdésem, ugyanis magam miatt nem aggódtam. Valamiért jónak éreztem ezt a vámpírt velem szemben, és úgy éreztem, szívesen szolgálnám őt, ha ennek akár az az ára, hogy belőlem is vámpír váljék. De azt nem tudtam vajon Jane, hogy fog vélekedni erről, vajon ő is jónak találja ezt?

- Alec, a húgod a legjobb kezekben lesz. Ígérem, nem fogom megölni, és az átváltozása alatt is vele maradok, de a kérdésemre még nem feleltél. Tagja leszel a családomnak? – Abban a pillanatban, amint rájöttem, hogy Janenek nem lesz semmi baja, tudtam, mit kell mondanom.

- Igen, Aro! Örömmel! –  és fejet hajtottam. Ő, pedig odalépett hozzám.

-Alec, négy nap múlva hozom Jane-t aki át fog változtatni. Muszáj neki megtenni, mert, csak így tudom nagy önuralomra kényszeríteni, és ez által a mostaninál is különlegesebb kötelék fog köztetek kialakulni.

- Megértem Aro, én bízom a húgomban – Aro rám mosolygott, majd kiment, én, pedig lefeküdtem, és álomra hajtottam a fejem, hogy kipihenten tudjak az előbb elhangzottakon gondolkodni.

(Jane szemszöge)

Miközben villámsebességgel futottunk, azon gondolkodtam, amiket Aro elmondott, hogy mik a vámpírság szabályai, hogy hogyan élünk mi, és azon, hogy mostantól a Volturi család tagja lettem, de legfőképp azon, hogy most a bátyám, felé rohanok, hogy őt is vámpírrá változtassam. Aro elmondta, hogyan kell, és hogy mi a célja annak, hogy éppen én változtatom át, de nagyon féltem, hogy elrontom, és megölöm Alecet. Egyszer csak éreztem, hogy megérintik a vállam, és megállásra kényszerítenek.

- Megérkeztünk Jane! –  mondta Aro. Bevezetett egy vastag tölgyfa ajtón, és egy sötét, és hatalmas helyiségbe értünk. Mesterem megfogta a kezem, és egy kőlépcsősor felé irányított, ami alighanem egy földalatti helységbe vezetett. Leértünk a lépcsőn, és elindultunk jobbra, majd egy kis tömlöc-féleséghez érkeztünk. Itt Aro benyitott, és belépett, én, pedig utána. A cellában csak egy kis ablak volt, egy ágy, és egy kis asztal, amint egy tányér és egy pohár volt. Az ágyon, pedig ott ült Alec. Odarohantam hozzá, és megöleltem.

- Már úgy hiányoztál! - suttogtam bele a nyakába. Éreztem az illatát, és nagyon finom volt, de egyáltalán nem keltett bennem vágyat. Fura volt, mert a szomjúság kaparó érzése a torkomat égette, de Alec vére egyszerűen nem csábított. Abban a pillanatba biztos voltam magamban. Tudtam, hogy nem fogom megölni Alecet, tudtam, hogy velem együtt fog élni az örökké valóságig. Bizakodva, és elszántan néztem Aróra.

- Ha gondoljátok akár kezdhetjük is – mondta, és én Alecre pillantottam, tudtam, hogy a Mester elmondta neki, mit fogok csinálni, de azért mégis izgultam, hátha teljes tudatlanságba van, és nem tudja, hogy ezt nem azért teszem, hogy bántsam, hanem azért, hogy ő is hatalmas legyen, mint én, hogy ő is vámpír legyen. De Alec bólintott, és ezt mondta.

- Kezdhetjük. Én bízom benned Jane – Azzal lehunyta a szemét, és várt. Én mély levegőt vettem, és a nyakához közelítettem borotvaéles fogaimat. Amikor bele haraptam a puha húsba, azonnal éreztem a friss meleg vért. Egy pillanatra elbódultam, de aztán ránéztem Alec fájdalomtól égő arcára, és tudtam, hogy ha nem hagyom abba, akkor életem legnagyobb hibáját követem el. Erővel elszakítottam álkapcsom a nyakától, és ziháltam. Hátráltam egypár lépést, és neki ütköztem a falnak.

- Remekül csináltad! –  mondta Aro - Most már teljes az önuralmad. - Nagyon büszke voltam magamra, de közben Alec miatt aggódtam, és szerettem volna, ha véget tudok vetni a kínjainak. Tudtam, hogy ez egy csöppet ironikus, de nem tehettem róla. Kicsi korunkban is így volt ez, ha Alecnak fájt valamije, akkor szerettem volna elmulasztani a fájdalmát, ahogy most is.

  Három napot Alec mellett töltöttem, és vártam, hogy végre vége legyen az átváltozásának. Harmadik nap aztán végre meghallottam, hogy Alec szíve megállt. Ránéztem az arcára, és láttam, hogy a szeme nyitva van. Felült, és megölelt.

- Most végre örökre együtt lehetünk, és egy családdá válhatunk a Volturi többi tagjával! – mondta mosolyogva. Én, pedig boldogan helyeseltem.

Vége