- Te… nem… akarsz engem? – próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak, ebben a sorrendben.
- Nem.
Értetlenül néztem fel szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz – nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a fejébe, de a feneketlen mélységben sehol sem láthatnám az ellenmondást arra, amit mondott.
- Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott nekem. Még mindig nem volt értelme.
Talán én vagyok buta ember? Vagy csak egy vagyok a sok közül?
Mintha a szívem is meghalt volna. A világ, az életem nem jelentett már semmit sem számomra. Rezdüléstelen arccal nézett rám. A szemei most már üresek voltak, akár az arca. Semmi sem volt fogható ehhez az érzéshez. Üresség. Ez nem olyan volt, mikor nem kapsz valamit, hanem olyan, mintha teljesen üres lennél, semmid sem lenne. A szemit nem vette le rólam. Mire vár?
- Akkor mire vársz? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Csak arra, hogy felfogd a dolgokat, hogy megemészd, amit most ezekben a percekben mondtam neked.
- Menj. Nem kell egy jelentéktelen emberrel foglalkoznod. Ne legyen lelki furdalásod, mert valami olyan fog történni, ami megváltoztatja mindenki életét…
- Ezt, hogy értsem?
- Úgy ahogyan azt mondtam – feleltem. A hangom rekedtes volt. A szívem majd’ kettészakadt.
- Bella? – kérdezte. – Kérhetek valamit tőled?
- Mit akarsz?
- Ne tégy semmi meggondolatlanságot, vagy hülyeséget.
- Nem ígérek semmit sem. – mondtam ezt az egészet a szemébe. Nem is hazudtam. A fejemben a gondolatok ezrével cikáztak. Nem volt semmi ötletem az öngyilkosságról. Nem is akartam, hogy Alice értesítse Edwardot. Az nem segítene. Spontán fogom eldönteni. Ez tűnik ésszerűnek.
- Bella kérlek, ígérd meg. – kérlelt olyan hangon, aminek régen nem tudtam ellenállni, de most kénytelen voltam, hisz nem sikerülhet a terv, ha beadom a derekam.
- Nem ígérek neked semmit! – mondtam ridegen, ahogyan ő is tette. – Most pedig, szerintem, elmehetnél.
- De… - próbált ellenkezni.
- Nem! Menj, kérlek! Ne nehezítsd meg a pillanatot.
- Rendben van. De megtudom, ha valami butaságra készülsz. Szia. - köszönt el. – Vigyáz magadra!
Nem feleltem. Láttam, ahogy elsuhan.
Sajnáltam Charlie-t, sajnáltam azokat, akik talán szerettek. Sajnáltam azokat is, akik nem. Sajnáltam azokat, akik elvesztettek egy barátot, de ez lett a vesztük. Szerencsére nem kellet sokat barangolnom, találtam egy közeli sziklás hegyet… Jó nagy volt. Elég ahhoz, hogy valaki ott az életét veszthesse.
(Edward szemszöge)
Most tettem meg azt, amit talán nem kellet volna. Most, mikor talán valami céltalan élet felé veszem az irányt. Otthagytam a szívem, mert ott maradt az is, akié az most, és mindörökké.
A mobiltelefon vibrált a zsebemben. Úgy éreztem, fel kell vennem. Kiszedtem a zsebemből és benyomtam a „fogad” gombot.
- Edward! – szólt bele a húgom a telefonba. – Vissza kell menned! Most! Siess!
(Bella szemszöge)
Elidőztem egy kicsit a füvön. Jólesett ott feküdni. Még vizes volt a reggeli esőtől. Lassan álltam fel, mit sem törődve a vibráló telefonommal. Egyszerűen a fűbe dobtam, még csak meg sem néztem, hogy ki próbál ennyire kétségbeesetten elérni, nem érdekelt!
Mikor már nem volt kedvem várni, elrugaszkodtam a földtől. Még egy utolsó pillantást vetettem az első, és egyetlen szerelmemet jelképező kis városkára. Sóhajtottam és levetettem magam a szikláról. Hallottam, hogy valaki a nevemet ordítja. Ez sem érdekelt. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam a hangnak. Bár ismerős volt, s az ereimben a vér vadul csörgedezett a hallatára.
Sikítottam, ahogyan a szél fújta a hajam. Tíz másodperccel később landoltam a sziklán. A fejemet erősen bevertem. Vérem elárasztotta a szürke tömböt.
Két hideg kar fogott meg, s emelt fel a földről. A fájdalom ide-oda csapódott. Hol a fejemben, hol a bordáimnál, hol pedig egyik-másik testrészemnél éreztem szúró fájdalmat.
- Bella… - suttogta a hang, amit lélekben tudtam, hogy kié, de – nyilván a fejem miatt –, nem tudtam beazonosítani. –Sajnálom! Kérlek, ne hagy itt! – a hang keservesen sírt. Megsajnáltam. Bár lélekben máshol voltam, és csak feketeséget láttam, ha megpróbáltam kinyitni a szemem, képzeletben láttam, mégis éreztem az illatát, láttam, ahogyan idegesen csillognak a szemei, és egy picike fájdalom, ami a lelkében lakozik, megcsillan a szemeiben. Tudtam ki Ő. Ő volt az, akit a világon legjobban szeretek, és most, hogy közel vagyok a halálhoz, ez az érzés még jobban erősödött. Meg akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy még most is csak ő jár a fejemben, hogy mindig is szeretni fogom. Még ha nem is ebben a világban fogok élni. Próbáltam kinyitni a szám, de nem ment. Harmadszori próbálkozásra összejött pár mondat.
- Edward… - suttogtam. A hangom rekedtes volt, mert teljesen kiszáradt a szám.
- Csss… - csitított. – Minden rendben lesz!
- Nem…- mondtam. – Edward… fhhházom…
- Ne aggódj szerelmem, Carlisle mindjárt itt lesz. – mondta. Próbált nyugtatni, pedig nem voltam ideges. Legalábbis látszólag, lehet, hogy talán máshogy érzékelem a hangom. Rázott a hideg. Nagyon fáztam. A fejemben a fájdalom tompult, a testemben a szúró fájdalom megszűnt. Éreztem, tudtam, hogy jön a vég.
- Szeretlek. – suttogtam.
- Ne merészelj búcsúzkodni! – mondta és rázogatni kezdett.
Ehhez fogható érzést még életemben nem éreztem. Hasonló érzésem volt, mintha lehúzna valami a mélybe. Nem tudtam ellenállni. Tovább akartam menni, de előtte még szerettem volna valamit mondani. Ki kellet, hogy mondjam.
- Nagyon szeretlek. Az életemnél is jobban. Ha, majd már nem élek – már nem kell sok időt erre várni -, akkor ne vádold magad. Vedd úgy, hogy megtörtént. A szívem akkor is örökre a tied marad, ezen az sem változtat, hogy az többet nem dobog, és nem látsz többet.
- Ne!!!! Kérlek!!! – szaggatottan sírt, könnyek nélkül.
- Szeretlek. – suttogtam még egyszer.
- Bella. – rázogatott, de én már nem keltem fel. A sötétségbe merültem, vártam a megnyugtató csendet, egy életnek a végét…
Elhagytál, elmentél.
S még csak hátra se néztél.
Megtört testem a mélybe vetem,
Hisz mi dolgod már énvelem.
Mámorító zuhanást
Váltja a fájó becsapódás.
Az utolsó percben érkeztél,
Engem már meg nem mentettél.
De jól esett, hogy itt voltál velem,
Itt voltál velem az utolsó percben.
(Egy kis meglepetés az én waneeeym-nek Esmétől J )
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Azta... csak ennyi jön belőlem.... ez azta....