Megjegyzés: A novella az Eclipse-ben játszódik. Jó szórakozást hozzá. Az enyhe erotikus tartalom miatt, 16-os korhatárú.
(Alice szemszöge)
A fiúk három perc múlva megérkeznek a vadászatról. Félek Edward reakciójától, amikor meglátja a motort a garázsban. Rögtön tudni fogja, hogy Bella La Pushban járt, és dühös lesz rám, amiért nem vigyáztam rá eléggé, és hagytam, hogy túljárjanak az eszemen.
Fel s alá járkáltam a nappaliban, és hallgattam, ahogyan az autó egyre közeledik a ház felé. A többiek mind a szobájukban voltak. Hallottam Bella egyenletes lélegzetét, majd ahogy álmában a másik oldalára fordul. Rose épp a gardróbjában rendezte a ruhákat, és kihajította azokat, amik már nem kellenek neki, Esme pedig egy magazint lapozgatott. Egy látomásom sem volt arról, hogy Edward hogyan reagál majd a történtekre. Nem voltak vízióim, hogy a torkomnak ugrik-e, vagy csak kiabálni fog, esetleg visszaveszi a kanárisárga Porschémat. Tudom, hogy csalódni fog bennem, és emiatt rosszul érzem magam. Egy perc és megérkeznek…
Nincs értelme ostoba kifogásokkal menteni a helyzetemet. Teljesen felesleges lenne. Az autó megállt a garázsban, majd mind a négyen a ház felé vették az irányt. Edward volt a leggyorsabb, és ő lépett be az ajtón először. Őt követte Jasper, majd Carlisle és Emmett.
- Edward, én… sajnálom. Bocsáss meg, amiért nem tudtam rá vigyázni – kezdtem könny nélküli zokogásba, miközben a történteket pörgettem vissza a fejemben, hogy Edward is lásson mindent. Aztán valaki átölelt.
- Nyugodj meg. Nincs semmi baj – simogatta a hátam.
- Szóval nem haragszol? – távolodtam el tőle és a szemeibe néztem.
- Nem a te hibád, hogy voltak olyan leleményesek, hogy kijátsszanak téged – vigyorgott rám.
- Nem vagy vicces – durcáskodtam, majd a látásom elhomályosult…
Végig igyekeztem ügyelni a gondolataimra, hogy Edward ne jöjjön rá, miről szólt a látomás.
- Alice, mit láttál? – kérdezték egyszerre a fiúk. Mivel Edward is a kérdezők között volt, bizonyára nem tudta, hogy róla és Belláról szólt a látomásom.
- Semmi különöset. De te menj fel Bellához! Tudom, hogy ez minden vágyad – mosolyogtam rá. Edward aprót biccentett, majd elindult a lépcsők felé, de még utána szóltam.
- Kellemes éjszakád lesz – összezavarodottan fordult vissza felém, de végül nem kérdezett semmit, csak felszaladt a szobájába.
- Ha megbocsátotok, én most felmegyek Esméhez – szólt Carlisle, majd ő is eltűnt.
- Én meg leveszem a lábáról Rose bébit – suhant fel Emmett is az emeletre, egyetlen egy pikáns vagy perverz megjegyzés nélkül, ami elég nagy csodának számít.
- Mi a baj? – jött oda hozzám Jasper, mikor már csak ketten voltunk a nappaliban.
- Miért gondolod, hogy baj lenne? – kérdeztem vissza és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Először is, mert látom rajtad, másodszor, mert érzem, harmadszor pedig, mert nagyon jól ismerlek téged – simogatta meg az arcomat.
- Nincs semmi baj – ráztam a fejem.
- Drágám, kérlek, mondd el. Hátha tudok segíteni – vett a karjaiba, majd elindult a szobánk felé…
Gyengéden letett az ágyra, majd levette a cipőimet. Aztán a sajátjaitól is megszabadult, majd felfeküdt ő is az ágyra, és hátulról átölelt.
- Nincs semmi baj – ismételtem makacsul, mert nem mertem előhozakodni a dologgal.
- Kérlek – szólt gyengéden.
- Csak nem akarom elrontani az estét – fordultam meg, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy az orrunk összeért. – Hiányoztál – mormoltam, majd ajkaimmal végig simítottam az övéit.
- Te is hiányoztál, de nem hagyom, hogy eltereld a figyelmemet – suttogta Jasper.
- Majd meglátjuk – suttogtam én is, majd kezemmel a karját kezdtem el simogatni, számmal pedig az arcára nyomtam gyengéd puszikat. Először a homlokát érintettem meg, majd szemhéjait, aztán az orrát, végül pedig lágy csókot nyomtam ajkaira.
- Alice – suttogta elfúlóan, majd gyengéden viszonozta a csókot. Egyik kezével a hátamat simogatta, míg én átkulcsoltam a nyakát. Majd igyekeztem közelebb ficeregni hozzá, hogy a nem létező távolságot is megszüntessem kettőnk között. Kezeimmel elengedtem nyakát, majd kicsit elhúzódva tőle, igyekeztem megszabadítani az ingétől. – Ez most nem a megfelelő alkalom – fogta le a kezeimet. – Előbb mond el, hogy mi bánt, aztán… - hagyta lógva a mondatot. Makacsul ráztam a fejem és igyekeztem kiszabadítani a kezeimet az övéi fogságából.
- Egyezzünk meg valamiben – sóhajtottam nagyot.
- Mégis miben? – nézett rám összevont szemöldökkel.
- Ígérem, hogy elmondom neked… később – ajánlottam az utolsó szót megnyomva, hogy kétsége se legyen a terveim felől.
- Esküdj meg – csókolt a nyakamba, majd elengedte a kezeimet.
- Ígérem.
- Rendben. Hol is tartottunk az előbb? – gondolkodott el szemöldökráncolva, mintha nem tudná.
- Épp meg akartalak szabadítani az ingedtől – nyúltam a ruhája gombjai felé.
- Mondjuk így? – bújtatta ki a felső gombot a helyéről, én meg csak a fejemet ráztam.
- Á-á. Most nincs annyi türelmem, ezért inkább így – téptem le róla kuncogva a ruhadarabot. Mire ő is megszabadított a felsőmtől. Más körülmények között nem örülnék, amiért szétszaggatja a Gucci topomat, de túlságosan kívánom most őt ahhoz, hogy ilyen semmiségen fennakadjak ebben a pillanatban…
Percek múlva már mindkettőnkről eltűntek a zavaró ruhadarabok, és Jasper felém gördült, majd néhány pillanat múlva testünk végre összeforrt. Tudtuk, hogy teljesen felesleges, mert Bellán kívül mindenki kitűnő hallással rendelkezik a házban, mégis csókokkal csillapítottuk sóhajokká, a feltörő kéjes nyögéseinket. Még így is biztos voltam benne, hogy Emmett holnap nem hagyja szó nélkül és a perverz megjegyzéseire most is számíthatunk…
Jó néhány perccel később, miközben a légzésünket próbáltuk lecsillapítani, Jasper elérkezettnek látta az időt, hogy ismét faggatni kezdjen.
- Már később van, és megígérted, hogy elmondod, mi volt a baj – szólt gyengéden, és egyik kezével a hátamat cirógatta.
- Erről már beszéltünk egyszer régebben, de most megint bizonytalan vagyok… és én csak… - kezdtem akadozva.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – rajzolt mintákat a hátamra.
- Rosalie beszélt Bellával – suttogtam olyan halkan, hogy csak Jasper hallja.
- És ez olyan nagy baj? – halkította le ő is a hangját. – Talán valami rosszat mondott neki?
- Dehogy. Nagyon is… kedves volt – találtam meg a megfelelő szót, amivel Rose viselkedését jellemezni tudtam.
- Akkor mi a baj? – zavarodott össze szerelmem.
- Mesélt neki a múltjáról. Hogy hogyan is lett vámpír és mi történt vele – magyaráztam.
- Még mindig nem értem, hogy mire célzol.
- Mert még nem is kell értened. Próbálok bátorságot gyűjteni – motyogtam.
- Édesem, kezdek nagyon aggódni, mondd el, kérlek, hogy mi bánt.
- Beszélt neki arról, hogy mindig is csak ketten lesznek Emmettel – suttogtam. – Úgy értem, hogy csak ők ketten, és hogy sosem ülnek majd együtt, ősz hajúan egy tornácon, körülvéve az unokáikkal.
- Ó, értem – jött rá Jasper, hogy mire céloztam. – Ez eszedbe juttatta, hogy nem lehet sosem kisbabánk? – tapintott a lényegre, én pedig csak bólintottam. – Hiányzik, hogy legyen gyermekünk?
- Én majdnem teljesen belenyugodtam, hogy sosem eshetek teherbe, és sosem ajándékozhatlak meg kisbabával. Én csak… miattad mondom.
- Te vagy számomra a legfontosabb. Éppen ezért vagyok hozzád őszinte, ahogy mindig, úgy most is. Nem azt mondom, hogy nem játszottam el sohasem a gondolattal, hogy kis Alice-ek futkároznak a házban. Természetesen megfordult a fejemben. De már én is belenyugodtam, hogy sosem lehet gyermekünk – ölelt meg szorosan.
- Akkor… - kezdtem volna, de közbevágott.
- Boldog vagyok veled. Úgy érzem, hogy én vagyok a legjobb és a legboldogabb férfi a világon, mert mellettem vagy, és az én feleségem vagy. Szeretlek, és csak rád van szükségem – nyugtatott meg a szavaival.
- Köszönöm, és én is szeretlek – csókoltam meg.
- Remélem, hogy elmúlt a kétséged – szólt Jasper.
- Igen, elmúlt.
- Különben is, ha szeretnénk egy gyereket babusgatni, akkor ott van Emmett – kuncogott Jasper és vele együtt én is.
- Hallottam ám – szólt hangosabban az említett, hogy biztosan meghalljuk a szavait, de elég halkan ahhoz, hogy ne ébressze fel Bellát...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Annyira kis cukik :Dimádni valoak nagyon jo lett gratulálok :D:D