Angyal

 

Bella szemszöge

 

Míg kislány voltam arról álmodtam eljön értem a mesebeli herceg a fehér lovon. Utána boldogan élünk, míg meg nem halunk, gazdagságban, pompában. Igen. Pontosan emlékszem. Így képzeltem. Soha nem gondoltam arra, hogy az én szerelmem, a herceggel végzetes lépés lehet. Bella vagyok 17 éves. Forksban élek. Itt ismerkedtem meg barátommal, a hercegemmel, Edwarddal.  Egy teljesen hétköznapi párnak tűnünk, azzal a különbséggel, hogy Edward halhatatlan, nem öregszik és erősebb bármelyik lénynél ezen a világon. Több 100 éve várt rám, elmondása szerint. Nekem ő lenne a herceg a fehér lovon, aki egyszer maga mellé emel majd a trónra és élünk az örökké valóságig. Csak, hogy életünk korántsem felhőtlen. Az ő családja, és egy másik halhatatlan család között, az én érkezésemmel felizzott egy ősi gyűlölet. Kereszttűzbe kerültem. Edward szabályt szegett, azzal, hogy elmondta nekem az ő nagy titkát, ezért a másik családdal megszűnt a fegyverszünet. A véremet akarják ontani, amit az én szerelmem nem akar engedni. Ezért úgy látják, az egyetlen megoldás a háború. De hol érek én annyit? Hol érek én annyit, hogy egy család feláldozza magát értem? Itt mi nem kerülhetünk ki nyertesen, miért nem hisz nekem senki? Ők túlerőben vannak. Én csak egy ember vagyok. Egy ember, egy élettel. Ők különlegesek, és létezni fognak az idő végezetéig. Ellentétben velem. Ma volt a végső összeütközés. Engem elrejtettek az erdőben. Edward is ott volt velem.  Végig nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj. Arra, ami viszont történt, egyikünk sem számított. A Cullen család, Edward családja a mezőn várta a végső, mindent eldöntő összeütközést Volturival.   A mezőn várták, messze tőlünk. Az erdő felöl, egyre jobban közeledve hozzánk vészjósló léptekre lettünk figyelmesen. Legalább 20-an lehetnek. Egyre közelebbről hallottuk őket. Edward szeme kikerekedett a rémülettől, majd rám nézett, és megszólalt:

- Nem lesz semmi bajod! Nem engedem, hogy bajod legyen!

Itt nem győzhetünk. Én nem győzhetek. Ebből a csatából én csak vesztesen szállhatok ki. A halál már ott kopogtatott a fejemben. Zsibbadtam. Rettegés zsibbasztotta az agyamat. Én nem nyerhetek. Ő nem védhet meg. Senki nem hitt nekem. Megjöttek. Szemük vészjóslóan csillogott. Mi ketten voltunk, ők legalább 20-an. Míg Cullenék a megbeszélt mezőn várták a végső csatát, ők megszegték a szavukat, és minket kerestek meg. James elém ugrott, karját védelmezően felém nyújtotta, és felmorgott. Morgásba az egész erdő beleremegett. Az egyik nő előre lépett, felettébb kicsi volt, még is tiszteletparancsoló és megszólalt:

- Mi nem akarunk téged bántani. Nekünk csak a lány kell. Gyorsan végzünk vele. – mondta komolyan, és minden szót alaposan kimérve.

- Soha! – üvöltötte Edward, és a nő torkának ugrott.

 Nem gondolta át a helyzetet. Míg ő a nővel harcolt, két férfi kivált a tömegből, odasuhant hozzám, és egy fához vágtak. A fejemből kicsorduló meleg, ragadós vér eláztatta a kék selyem blúzomat, én meg egyre homályosabban láttam. Zúgott a fülem, a fejem pedig lüktetett, és hasogatott. A szemem már majd nem lecsukódott, amikor megláttam Cullenékat. Ideértek megmenteni minket. Edwardot még megmenthetik. Velem már elkéstek. Hallottam a halál már egyre jobban hívogat. Tudtam, nincs már sok hátra nekem. Én még is felhőtlenül boldog voltam, hogy az én hercegem megmenekül.  Aztán mellkason vágott valaki. Éreztem, hogy a tüdőmből kiszorult a levegő, a fejem elnehezült, a végtagjaim pedig szörnyen fájtak. Csak egyet kívántam: legyen vége a szenvedésemnek. Nem kaptam levegőt, bárhogy is igyekeztem. Míg levegő után kapkodtam, valaki a fejemet a fához vágta. A meleg vér, már nem csak csordogált, már ömlött. Éreztem, ahogy lefolyik a koponyámról, le a tarkómig, utána pedig eláztatja, kedvenc mélykék, selyem blúzom hátulját. A szemem elnehezült, a fejemre súlyos víztömeg szállt, én meg átadtam magam neki. Sodródtam.  Még sodródtam álmodtam. A sötét víz alatt fuldokolva meghallottam, a világ leggyönyörűbb hangját, amit az agyam csak képes volt előhozni. A hang egy üvöltés volt, mély, őrjöngő, és iszonyatos fájdalmat tükrözött. Lebegő testem után kapott egy meleg még is erős kéz, mire én iszonyú fájdalmat éreztem. Megpróbáltam a felszínre sodródni, de a víz túl sötét volt és mély. Rájöttem, hogy haldoklom, és valaki meg akar menteni. Szólni akartam, hogy már késő, de sehol sem találtam a számat. Egy angyal szólt hozzám, amely az egyetlen mennyország felé hívogatott, ahová vágytam.

 

- Bella, kérlek Bella! – kiáltott az angyal. Szólni akartam, hogy megyek már, de még mindig nem éreztem a számat.

 

- Bella, rendbe jössz, hallod, Bella! Könyörgök, térj magadhoz! – szólt egy szirénhang. Jól tudtam Alice az, kedvenc majdnem nővérem. Éreztem, hogy valaki az arcomhoz nyúlt, a keze, olyan volt, mint egy márványszobornak, még is megnyugtató. Először csak simogatta, majd egy kicsit megpaskolta az arcomat, mire a fejem iszonyatosan elkezdett zúgni.

- Elég! – szólt rá az angyal –Bella, rendbe jössz! Hallod? Válaszolj, kérlek, könyörgök! Rendbe kell jönnöd! – sírta az angyal. Valami nincs rendben. Az angyalok nem sírnak. És a mennyországhoz képest elég sok itt a fájdalom. Mire erre rájöttem, a fájdalom áthatolt a nehéz víztömegen, és apránként, lassan ivódott bele a testembe. Éreztem, ahogy egyszer csak elkezdenek fájni a végtagjaim, a hasam, a csontjaim, a nyakam, a fejem, és szépen, lassan, kínozva minden apró porcikámat. Mire befejezte, újabb fájdalmaim lettek, ezek erősebbek, intenzívebbek voltak. Most, a halálom előtt visszatekintettem az életemre.  Az elmúlt 2 évig szenvedtem. Eddig én csak léteztem, de nem éltem. Aztán megismertem Edwardot. Sivár, kietlen életembe napfényt hozott, jéggé fagyott szívemet pedig felolvasztotta. 2 évig boldog voltam. Bármilyen szenvedések között lesz most vége rövid életemnek, megérte. Míg kislány voltam arról álmodtam eljön értem a mesebeli herceg a fehér lovon. Utána boldogan élünk, míg meg nem halunk, gazdagságban, pompában. Igen. Pontosan emlékszem. Így képzeltem. Soha nem gondoltam arra, hogy az én szerelmem a herceggel végzetes lépés lehet. Most, a halál küszöbén még is úgy érzem megérte. Nem történhetett volna velem csodálatosabb dolog, mint Edward szerelme. Ő az én hercegem. A történetemnek, lehet szomorú vége lesz, még is én boldog vagyok. A fájdalom közben kínzott, majd szépen lassan, ahogy jött, annyira kínzó lassúsággal kiszivárgott sajgó testemből, és visszahúzódott, onnan ahonnan jött, a súlyos víztömegbe. Elmúlt. Tudtam, életemnek vége lett. Innen már nem hallottam, nem éreztem. Nyugodt voltam. A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb. És most, hogy tényleg haladtam az egyetlen mennyország felé, ahová vágyódtam, egy angyal hangját hallottam. Rettentően sírt és a nevemet mondogatta. Megfordultam. Ő volt az: Edward, aki a lelketlen testem fölött zokogott. Arca eltorzult a fájdalomtól. Családja magára hagyta, mert megkérte őket. Nem akartam, hogy szenvedjen. El akartam mondani, hogy én sem lehetek addig boldog, ameddig ő sem az. Vissza akartam fordulni, de nem ment. Lényem nem engedelmeskedett. Így haladtam felfelé. Már vártak rám. Angyalokkal voltam körülvéve. Mosolyogtak rám. Körbevezettek. Elmondták ez az örök boldogság földje. Nincs éjszaka, nincsenek rémálmok, nincsenek rossz érzések, se magány. Folyton süt a nap, meleg és szikrázó napfény simogatja az örökösen mosolygó arcokat, minden fehér és ezüstszínben pompázik, virágok ezrei színesítik a végtelen réteket. Mindent a boldogság és a szeretet itat át. Minden gyönyörű volt, én meg sem voltam boldog. Megkérdeztem, nincs e valami kiskapu, hogy megnyugtassam életemben a legfontosabb embert, és elmondjam neki, ameddig ő nem boldog én sem lehetek az. Az angyalok megrázták a fejüket, de az egyik kilépett, megfogta a vállamat, és a fülembe suttogta:

- Pár év múlva visszamehetsz. Most még nem lehet. Nem tudná feldolgozni.

 

Súgó 1 hozzászólás

2010.11.25. 11:05 Kizzy Nekem nagyon bejött, úgy örülök, hogy fel rakatta ide, imádtam!!!!!! T'om hogy nem lesz folyti, de reménykedni lehet, nem? *.*.*.*.*.*.*.* Puszi!