- Rosie szívem... Mondd, hogy ez nem igaz! - kiáltott Emmett, majd megmasszírozta az orrnyergét.

Vien szobája előtt álltunk, Rose a gép előtt sikoltozott, Vine meg csak feküdt az ágyon és olyan nyugodtan olvasott egy könyvet, mintha az a tény, hogy Rose sikoltozik a szobájában mindennapos lenne.

- 90%-os árengedmény a GUCCINÁL! Felfogod, hogy ez mit jelent? - kérdezte Rose, és felpattant a székről.

- Hogy újra ki kell bővíteni a gardróbot? - kérdezte Emmett cinikusan, majd lemondóan elfordult.

- Nah jó, nekem ez sok... Azt hittem valami baj van, Rosalie! – mondtam, majd letrappoltam a lépcsőn.

Ekkora baromságot eléggé rég hallottam... Csak azért sikoltozni, mert leárazás van valami idióta cégnél... Hát ez eléggé rosalies. Legyünk őszinték ez nem is lehetne másmilyen csak rosalies. Meg talán alice-es. De az csak egy kicsit. Ő nem sikoltozik, hanem nevet. Csilingelően kacag általában, ha jól emlékszem, és ha egyáltalán érdekelne, hogy Alice kacagása csilingelő-e.

- Hol van Matilde? - kérdeztem, amint leértem a nappaliba. Szegény macsek... Már biztos hiányzom neki.

- Az előbb még Esmével volt – mondta Alice, majd magára vette a kabátját. - Velünk jössz? - kérdezte, és felkapta a kocsikulcsokat.

- Minek? - kérdeztem megdöbbenve, de szinte oda se figyelve. Minek van Matilde Esmével?

- Vásárolni... A Guccinál leárazás van – mondta Alice és még rá se kellett néznem, hogy tudjam mennyire mosolyog.

- Lehet, hogy vámpír vagyok, de az ízlésem egy cseppet se változott – mondtam, majd elindultam a konyha felé, hátha ott van Esme meg Matilde.

- Azért veszünk neked néhány ruhát, jó? - kiáltott még utánam Alice, és hallottam, hogy Rose lekopog a lépcsőn a magas sarkújában.

Nem. Nem jó! Mégis ki a fene kért meg rá titeket, hogy vegyetek nekem ruhát? Mert, hogy én nem, az egyszer biztos! És az is biztos, hogy csak én veszek magamnak ruhát! Sőt! Ez száz százalék! Nem tudom mi a fenét képzelnek ezek magukról...

A konyhában nem voltak... Nem találtam őket se a kertben, és egyértelműen nem voltak a nappaliban. Carlisle dolgozószobája...Ott lesznek mind a hárman, és a végén még vár rám egy kellemes beszélgetés az életmódomról és arról, hogy miért is léptek le sok évvel ezelőtt...

Na kösz, ebből nem kérek.

Már kedves ismerősként köszöntöttem a kertet, és még az sem érdekelt, hogy megint elázom. Remélem a többiek nem olyan hülyék, mint én és eszük ágában sincs kijönni. Élükön Edward Elhagylakmertmeguntalak Cullennel.

Megálltam az erdő előtt, és hagytam, hogy mindenem átázzon. Szerettem az esőt. Az egyetlen természeti jelenség, amit tudok értékelni. Na meg a villámlás. Az is jó!

Van a Volturiban egy őr, aki képes irányítani az időjárást. Egy időben csapta nekem a szelet, és ha velem volt, akkor mindig kisüttette a napot, és szivárványt varázsolt az égre. Amíg rá nem jött, hogy utálom a napot, és a szivárvány egy szar dolog. Onnantól kezdve esőt és villámokat csinált nekem. Talán értékeltem is a társasgát egészen addig, amíg rám nem mászott. Na azután nem is találkozunk többet... Persze én voltan a nagylány, és én léptem le, nem ő hagyott végre békén.

- Érdekelne, hogy mire gondolsz ilyenkor... - szólalt meg egy hang, és bár nagyon szerettem volna úgy tenni, mintha nem tudnám ki, és mintha nem is hallottam volna, úgyse tehettem meg... - Olyan békés az arcod...

- Arra, hogy végre leszállsz rólam! Ettől vagyok olyan békés! - mondtam, és még csak véletlenül se fordultam felé. Minek?

- Meghallgatsz? - kérdezte, és éreztem, hogy elém lép.

- Nem.

- Kérlek...

- Nem. Mi lenne, ha átugornánk ezt a részt, és lelépnél, mint eddig mindig. Ebben úgyis elég nagy tehetséged van.

- És mi lenne, ha csak öt percre befognád a szádat és rám figyelnél, Bella? - kiáltott Edward, és éreztem, hogy megragadja a karomat.

A szemeim kipattantak, és egy nagyon dühös Edward arcával nézhettem szembe. Alig volt öt centire, de megint nem azt éreztem, amit akartam... Nem remegtem bele a tekintetébe, nem akartam eltolni. De magamhoz húzni se... Nem akartam, hogy megcsókoljon és szorosan átkaroljon... Nem akartam őt. De sokkal jobban aggasztott az, hogy miért nem akarom eltolni. Hogy miért hagyom, hogy fogdossa a karom, és ne engedjen el. Hogy miért nem zavar. Na ez sokkal jobban érdekelt.

Vizes volt... A zuhogó esőtől átázott rajta minden ruha és rátapadt a testére. A haja csapzottan lógott a szemébe, de nem mondanám, hogy olyan szörnyen nézett ki... Egész jól. De hogy a fenébe nézhet ki Edward jól? Hülye vagyok! Edward kidugta a nyelvét, és lenyalt egy esőcseppet az ajkairól. És ha én is ugyanezt csinálnám, de neki...?

MICSODA? Tényleg megőrültem... Egyszerűen hülye lettem egyetlen naptól...

- Kopj le, te szemét! - mondtam nyugodtan, kiszakítottam a kezem az övéből és hátráltam egy pár lépést.

- Talán nem lennék annyira szemét, ha végre rám figyelnél! - kiabált Edward, és közelebb jött hozzám. Furcsa volt, mert eddig Edward csak kért... Majdnem könyörgött. Most meg majdnem követelte, hogy figyeljek rá... Kiabált, és sokkal akaratosabb volt, mint eddig... Most tényleg akarta. Tényleg akarja. - Hallgass meg!

- Nem...

- Hallgass meg!

- NEM!

- HALLGASS!!!

A kezeim akaratlanul mozdultak, és Edward fagyottan dőlt el az esőben. Nem akartam, de mégis megtörtént. Egyszerűen megtörtént... Mozdulatlanul esett hátra...

Talán nem kéne. Nem kéne ez az egész buli, de Alice megállíthatatlan. Ráadásul még Rose is itt van. Nem akarom, hogy Bella beszéljen vele. Nem akarom, hogy egyedül legyen. Nem akarom, hogy bármi baja legyen.

Csöndesen lépkedtünk le egymás mellett a lépcsőn egymás kezét fogva. Vigyáztam, nehogy túl erősen szorítsam a kezét. Nem szeretném bántani.

Úgy szeretném egyszer rendesen megölelni. Úgy szeretném egyszer tényleg magamhoz húzni. Rendesen megcsókolni. Úgy szeretném! De nem... Ha csak egy kicsit is erősebben érnék hozzá, akkor megölhetem. Nem... Bármit csak ezt ne!

A nappali pont olyan volt, amilyennek egy szülinapi bulis nappalinak lennie kell. Csak vámpírok nélkül. Nélkülünk lenne ez igazán jó Bellának... Ha nem kéne amiatt félnie, hogy erősebben szorítom meg, hogy elveszíti valaki a kontrollját, és ahelyett, hogy ő vacsorázik, ő lesz a vacsora. Bármilyen morbid is...

Bella közelebb húzódott hozzám, én meg átkaroltam. Szerettem. Annyira szerettem! De nem ilyen életet érdemelne. Nem kéne vámpírok mellett lennie. Minden egyes pillanatban, amikor velem van kockáztatja az életét. Vajon tisztában van vele? Biztos tudja...

Ajándékok. Már csak ez hiányzott!

Bella...

Jasper!

Megölöm. Megölöm Bellát. Az egyetlen embert, aki miatt létezem. Az egyetlen embert, aki miatt még itt vagyok. Az egyetlen embert, akit tényleg szeretek. Azt az embert ölöm meg én. Nem élhetek nélküle, de ha vele vagyok, akkor megölöm, vagy elveszem a lelkét.

El kell hagynom. Élni kell, ha muszáj akkor nélkülem. Inkább én szenvedjek, minthogy meghaljon. El kell hagynom... Nem maradhatok vele. Nem lehet...

Szűkölve kuporodtam össze a nedves földön, hogy utána kipattanjak, mint a bohóc abból az idétlen dobozból. Felüvöltöttem teljes erőmből.

Nem akarom elhagyni! De ha nem hagyom el meghal... Ha nem én ölöm meg vagy veszem el a lelkét, akkor megöli más... Miattam van veszélyben. Én ölöm meg...

Én vagyok a hibás.

El kell hagynom... Az egyetlen Bellám. Bellát kell elhagynom.

- Én nem akarom, hogy velünk gyere – mondtam, és éreztem, hogy halott szívem darabokra törik. Ha vajon nincsen se lelkem, és a szívem se dobog, akkor most mi történik ott belül. A semmi is eltűnik belőlem. Már csak üresség van.

- Te nem akarsz engem? - kérdezte Bella könnyedén.

- Nem – mondtam, és legszívesebben felüvöltöttem volna. Hogy tud az ember ekkorát hazudni? Még ha vámpír is...

- Oh... Akkor más a helyzet... - Miért? Miért hiszi el rögtön? Miért nem kiabál? Miért nem ordít, hogy ez nem igaz? Hogy hiheti ezt el? Hogy hiheti el az évszázad legnagyobb hazugságát? Miért hiszi el? Miért nem von felelősségre? Miért kell elhinnie? Miért?

Elvesztettem az egyetlen embert, akit valaha szerettem. Az egyetlen valakit, aki iránt éreztem valamit. Őt veszítettem el...

De inkább éljen nélkülem, minthogy én öljem meg. Élnie kell...

- Ez meg mi a fene volt?!

Edward felkelt, a fagyasztás elmúlt, én meg megint én lehettem. Mert eddig Edward voltam... De nem tudtam hogy.

- Az igazság, Bella... Csak az igazság volt – mondta Edward, és zsebre vágta a kezét.

Az igazság volt...

Azért hagyott el, mert védeni akart. Furcsa volt, mert a szakításon kívül minden emlék új volt. Hiába voltam benne, nem emlékeztem rá. A szülinapomat valahogy kiszórta az ember memóriám. Teljesen elfejetettem és még csak egy képem se volt róla. De már volt... És nem is egy...

Edward... Engem védett. Azért hagyott el, mert nem akarta, hogy bajom essen.

Sokkot kaptam. De nem azt a fajtát, amikor nem tudsz megszólalni, és csak vagy. Egy olyat, amitől nem fogtam fel mi történt... Pont olyat, amikor Edward elhagyott.

- Hagyjalak egyedül? - kérdezte Edward, és elém lépett.

- Miért hagynál egyedül? - kérdeztem könnyedén és Edwardra emeltem a tekintetem. Remény. Ezt láttam a szemében...

- Nem szeretnéd... feldolgozni? - kérdezte Edward zavartan, és lehajtotta a fejét. Úgy látszik nagyon izgalmas a cipője orra...

- Nem... - mondtam és megrántottam a vállam. - De kérdeznék, ha nem bánod...

- Kérdezz... - mondta Edward zavart tekintettel. Nem értette. De semmi baj, én se értem, hogy miért vagyok ilyen... Általában nem értettem saját magam.

- Mi volt ez? - kérdeztem megint az előbbi jelenetre utalva. Mert, hogy ezek nem az én gondolataim voltak, az biztos. És nem értettem, hogy miért...

- Nem csak a te képességed fejlődött, Bella – mondta Edward és keresztbe fonta a karját. - Alice már a múltat is látja, Jasper órákon át irányíthatja az embereket. Én meg a gondolat átvitelre is képes vagyok... Mindent, amit hallottál az az én gondolatom volt...

- De a pajzsom... - kezdtem zavartan, de Edward a szavamba vágott.

- A pajzsod egybe van olvadva a fagyasztásoddal - magyarázta Edward, mintha egy kisgyerekhez beszélne. - Ha lefagyasztasz valakit, az olyan, mintha rá is kiterjesztenéd a pajzsod, így az elméd védtelen. Hallhatom a gondolatidat és te is hallhatod az enyémeket.

- Akkor az előbb direkt idegesítettél fel? - kérdeztem rosszat sejtve.

- Igen... - mondta Edward könnyedén, és még közelebb lépett hozzám. - De már érted, ugye? Nem azért hagytalak el, mert el akartalak hagyni... Muszáj volt... Meg kellett védenem téged, Bella! - Felemelte a kezét, és az enyémre fonta. Az esőcseppek csak úgy táncoltak a testünk körül. Láttam, hogy Edward millió pattan vissza, és összefont kezünkről is csak úgy peregtek...

Most valahogy másabb volt az érintése. Most kedvesebb, gyengébb... Mintha valamit bizonyítani akarna...

- Megértesz, Bella? – kérdezte, és ajkával az enyém felé közelített. - Kérlek ne haragudj rám!

- Megértelek... - mondtam, és próbáltam erősen nem Edward ajkaira koncentrálni. Hallottam, hogy Edward megkönnyebbülten sóhajt fel, és szinte már bátran és biztosan hajol felém.

- De attól hogy ezt elmondtad, semmi nem változik – mondtam könyörtelenül, és hátat fordítottam Edwardnak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés