Egy nap...

Furcsa, hogy ezt hányszor mondjuk. De nem csak az emberek, hanem mi vámpírok is. Az emberek persze másképp használják ezt a szót. Egy nap megmászom a Mount Everestet. Egyszer elbiciklizem Kínától Franciaországig. Egy nap leszokom a dohányzásról. Egy nap megnyerem a lottót...

Apró kis kívánságok, amiket el akarnak érni, amiket meg akarnak tenni az életükben. Esetleg átfutni Amerikát, mint Forrest Gump, vagy feltalálni valami hihetetlent és olyan gazdag leni mint egykor Bill Geats volt... Kis apróságok, amik mégis nagy dolgok. Örökké befolyásolnák az életünket. Legyen szó akár arról, hogy megmászod azt a hegyet, vagy nem szívsz több cigit, megváltozik tőle az életed.

Furcsa, mert nem azt mondod, hogy holnap, vagy mostantól... Vagy mondjuk szeptember 20-ától... Hanem egy nap vagy egyszer. Bizonytalan az egész. Nem tudod mikor fogod megtenni, vagy éppen meg nem tenni azt a bizonyos dolgot; de meg akarod tenni, csak nem tudod mikor.

Én is sokszor mondom, hogy egy nap... Egy nap érdekelni fog, mi történik a nagy világban. Egy nap elmegyek megnézni az izlandi gejzíreket. Egyszer végigsétálok a Rodeo Drive-on. Egy nap elterülök a tengerparton, és nem fog érdekelni, hogy csillogok a nap miatt. Egy nap más lesz a véleményem... Egy nap megváltozom... Egy nap...

- És már örökké vega leszel, vagy csak bulinak találtad az állatokat kínozni? - kérdezte Emmett, de nem nézett rám. Mintha csak a levegőbe beszélne.

- Hogy hogy belső vérzés? - kérdeztem oda se figyelve Emmettre és Edwardot néztem. Ő az egyetlen, aki el tudja magyarázni... Ő végzett orvosit...

- A baba sokkal erősebb, mint egy normális magzat. Nemcsak gyorsabban fejlődik, de nagyobb ereje is van. Ezért bármikor, amikor táplálékot vesz fel, vagy épp mozog, akkor Vientől veszi el az energiát, és nem semmi károkat okoz odabent.

Oké... A legjobb barátnőm éppen egy energiaelszívó kis mutáns babát dédelget, aki bármelyik pillanatban megölheti... És nem tudok mit csinálni... Itt semmi nem segít, semmit nem tudok csinálni azért, hogy Vien jobban legyen, hogy ne ájuljon el folyamatosan. Semmit nem tudok csinálni. Tehetetlen vagyok... Egyszerűen tehetetlen vagyok.

- Carlisle most vizsgálja, de valószínű, hogy meg kell műteni – mondta még Edward, majd fogta a távirányítót, és kapcsolgatni kezdte a csatornákat.

Megműteni... Vient... Itt a házban, mert egyértelmű, hogy nem mehet kórházba... Meg kell műteni... A fenébe! Hogy a fenébe lehet az, hogy ez történt? Miért engedte? Miért nem halogatta? Miért akarta és miért akarja most ezt a gyereket? Hát nem látja, hogy megöli! Meghal csak azért, hogy egy meghatározhatatlan származású és fajú lényt a világra hozzon. Nem ez nem normális...

Igaza volt Carlisle-nak és Edwardnak is... Nem kellett volna megtartani a babát. Nem kellett volna... Egyszerűen lehetetlen ezt a gyereket megszülni... Nem is lehet gyereknek nevezni, mert nem az! Ez nem egy gyerek! Ez egy... gyilkos...

Meg se született és már gyilkos. Azt hiszem lehet neki gratulálni...

- Az abortusz...? - kérdeztem tétován még mindig Edwardot nézve. Fel se tűnt, hogy elbambultam, és csak meredtem magam elé, mint valami idióta...

- Túl késő... - mondta Edward, és rám nézett. - Ráadásul Vien nem akarja... - tette hozzá őszinte szemekkel. De hiába volt a tekintete őszinte, amikor egyébként semmi nem volt benne. Közömbös irántam, Vien iránt. Nem érdekli mi történik a barátnőmmel a gyerekével vagy éppen velem. Tényleg nem érdekli...

- Sehogy nem lehet megoldani? - kérdeztem még mindig és éreztem, hogy egyre kétségbe esettebb vagyok. Nem akarom ezt az egészet! Nem akarom, hogy Viennek baja legyen, hogy meghaljon... De a legjobb úton jár affelé.

- Nem, Bella. Nem lehet megoldani – mondta Edward, és mintha nevetést hallottam volna ki a hangjából... Mintha mulattatná ez az egész dolog.

Pedig ez nem vicces. Nem vicces, hogy éppen haldoklik a barátnőm. Nem vicces, hogy azért hal meg, mert mindennél jobban szeret valaki mást. Nem vicces... Egy kicsit sem...

Sajnáltam, hogy Vien nem erősebb. Hogy nem lehet kitartóbb. Sajnáltam, hogy ember... Ha vámpír lenne...

- És ha átváltoztatnánk? - kérdeztem hirtelen, és jól tudtam, hogy az arcom teljesen fel van derülve. Miért nem jutott eddig eszembe? Ha vámpír lenne, akkor kibírná... Akkor teljesen jól viselné az egészet! Akkor nem tudná bántani az a gyerek, mert erős lenne. Mert kibírná... - Ha Vien vámpír lenne, akkor kibírná, nem? - kérdeztem megint, és szinte tudatlanul mentem közelebb.

Edward rám nézett döbbenten és mégis, mintha most ott lett volna az a régi Edward. Valahogy most más volt, és mégis ugyanaz...

- Akkor a magzat nem tudna benne kárt tenni – mondta elmélázva és felállt a fotelből.

Mintha ez a felfedezés őt is boldoggá tette volna. Mintha ez tényleg jó dolog lenne. Mintha végre minden megoldódna.

Egyszerűen könnyűnek éreztem magam. Könnyűnek, boldognak és úgy, mintha soha az életben nem lett volna semmi gondom. Egyszerűen jól éreztem magam...

- Baromi klassz felfedezés... - szólt közbe Emmett, majd felkelt a földről, ahol eddig ült. - És mond csak, ha nem változik a teste, hogy a fenébe műtse meg Carlisle, vagy egyáltalán szabadítsa meg attól a gyerektől?

Edward arca beborult, és éreztem, hogy az enyémre is csalódás ül ki. Mintha a jókedvemet elfújták volna. Hirtelen hülyeségnek tűnt az egész...

- A vámpírrá válás légyege, hogy többet nem változol. Ezért vagy sérthetetlen egy bizonyos szinten... Ha Vien soha többet nem változna az a gyerek benne ragadna...

Nem tudom ki mondta. Nem tudom miért mondta. Csak a tény volt meg, hogy hallom, amit mond, és talán fel is fogom. De már nem értem. Nem értem, mert éppen azt magyarázza, a barátnőm így is úgy is meghal. Arról beszél, hogy az egyetlen ember, akit kedvelek... Az nem tud élni. Azért nem él, mert nem akar. Ő döntött így... Ő nem akar élni...

Bárcsak ne lenne igaz. Bárcsak lenne valami magyarázat. Bárcsak tudnám a megoldást... Annyira szeretném. Reménytelennek éreztem magam. Reménytelennek és fegyvertelennek az egész helyzettel szemben, mintha bármit próbálnék az úgyse sikerül. Mintha el lenne rendelve az egész, mintha ez lenne Vien sorsa... Annyira... reménytelen és tehetetlen vagyok!

- Normális esetben most meg kéne műteni Vient... - szólalt meg Carlisle, aki épp most jött le a lépcsőn. Akaratlanul fordultam felé, és néztem rá kiégett tekintettel. Mert így éreztem magam. Kiégettnek...

- De ez elég egyértelműen lehetetlen, ezért véralvadást elősegítő gyógyszereket kap... Reménykedjünk, hogy jobban lesz.

- De ha ilyen gyógyszereket kap, nem lesz lassabb a keringése?

- De... De nem tudom megműteni és megkeresni a vérzés helyét. Egyszerűen nincs más lehetőségünk... Remélem, hogy a belső vérzés megszűnik, és semmi nem marad a helyén csak a vérrög. Ha megszületik a gyerek, akkor azt is meg tudom operálni. Addig nem tudok hozzá érni...

- Milyen romantikusan hangzik... - szóltam bele gúnyosan. - Akkor most Vienben egy hatalmas vérrög képződik éppen, és nem tudunk mást csinálni csak várni.

- Nem vérrög, inkább lebeny... De nincs más lehetőségünk – mondta Carlisle egyenesen a szemembe nézve. Még én is láttam a meglepődöttséget. - Örülök, hogy megváltozott a táplálkozási szokásod – mondta egy halvány mosollyal a szája sarkában. Mintha tényleg örült volna neki.

- Csak ideiglenesen – mondtam, és elfordítottam a tekintetem. Valamiért nagyon érdekes lett a padló... Végül is szerintem semmi izgalmas nincs abban, hogy most barna a szemem... Ha minden igaz...

Akaratlanul kerestem meg a tekintetemmel a szoba sarkában a tükröt. Nem barna volt a szemem, hanem karamella. Furcsa volt, mert megszoktam a vöröset vagy éppen a bíbort... Most meg karamella... De nem volt taszító vagy valami ilyesmi. Csak furcsa. Nagyon furcsa.

- Tudod az a helyzet, hogy így egészen emberien nézel ki, húgi – mondta Emmett, és éreztem, hogy mellém lép.

- Nem vagyok a húgod! - mondtam keményen, majd vele szembe fordultam. - Már igazán leállhatnál vele... Soha nem leszek a húgod!

- Épp most kértél mindenkitől bocsánatot, szóval viseld a következményét, drága húgom... Jobb lesz ha hozzászoksz... Jah, és megbocsátok! - mondta hatalmas vigyorral az arcán, majd felment az emeletre.

- Nem te voltál a lényeg, amikor bocsánatot kértem! – mondtam, és egyenesen a szemébe néztem.

- Hoppá, hoppá! Na vajon ki lehetett a lényeg? - tettette a gondolkodót Emmett és szemérmetlenül bámulta Edwardot. - Nem is tudom, hogy ki lehetett az! Segíts, húgi, kérlek...

- Alice. Alice volt a lényeg – vetettem oda, majd felmentem a szobámba. - Jah, és találkoztam Peterrel – kiabáltam le, amikor már a szobám előtt álltam.

Tudtam, hogy ez fontos. Tudtam, hogy ezt meg kéne beszélni. De semmi kedvem tovább hallgatni Emmett idióta célozgatásait. Mert semmi értelme nincs. És nem is igaz...

Hazudtam magamnak. Akár tetszik, akár nem... Ebből éltem 150 évig. És most is hazudtam. Könnyebb elhitetni magammal, hogy csak Alice miatt csináltam mindent, mint bevallani magamnak, hogy valamilyen idióta módon kötődöm Edwardhoz... És ez nem gyűlölet. Ez valami több, félelmetesebb, és nagyobb... És nem akartam tudni róla, hogy micsoda... Féltem bevallani, féltem elhinni. Nem akartam tudni róla. Nem akarok tudni róla!

Kopogtattak az ajtómon, és én rögtön tudtam, hogy ez nem Emmett. Emmett nem kopogna, csak bejönne. És kész. Bejön, és leül és beszél. És célozgat és pofázik és... huncutkodik. Erre nincs jobb szó. Huncutkodik, mert célozgat, és mind a ketten jól tudjuk, hogy mire céloz. És az a dolog... huncut dolog...

Neki huncut... Nekem meg fájdalmas. Pocsék arra gondolni, hogy már réges rég Edwarddal lehetnék... Ha nincs ez az idióta... védelmezése.

- Gyere – mondtam fáradtan, majd elterültem a kanapémon. Úgy igazából én már megtárgyaltam magamban ezt az egész dolgot. Most miért kell velük is? Ez fájdalmas... Vagy inkább unalmas. Igen azt hiszem ez a jó szó. Unalmas...

- Tudod, ha találkozol egy idiótával, aki ki akarja nyírni a rokonomat, akkor nem illik csak így eltűnni – mondta Rose, majd belibegett a szobámba. Nos sok mindenkire számítottam, de rá nem. De valószínű, hogy ez az én hibám... Hisz ő is nagyon aggódik Vienért... Csak p nem annyira hevesen mutatja ki az érzéseit, mint én... Ő csak belül fortyog. Azt hiszem. Vagy másképp vezeti le a feszültséget.

- Hol találkoztál Peterrel? Elmondtad hol van Vien? Leráztad vagy költözhetünk megint?

- Rose. Azért értékelném, ha nem tartanál teljesen hibbantnak... Nem az lesz az első dolgom, ha összefutok Peterrel, hogy közlöm hol van Vien. Én is tudom, hogy meg akarja ölni...

- 150 évig minket hibáztattál a magad hibájáért. Engedd meg, hogy egy kicsit idiótának tartsalak – mondta Rose és barna szemeit az enyémbe fúrta. Őszinteség... Csak ennyi volt benne. Színtiszta őszinteség. - Tudod, ha nem blokkolod Alice látomásait, akkor megtalálunk téged, Edward nem megy el tőlünk, nem lesz egy depressziós fekete lyuk; Jasper nem hibáztatja magát, hogy miatta kellett elmennünk; Alice nem sajnálkozik, hogy Jasper boldogtalan, és ha Alice nem sajnálkozik, akkor eljön velem vásárolni... Akkor én nem leszek kétségbeesett, hogy kivel tárgyalom meg a Chanel kollekciót, Emmett nem panaszkodik, hogy én már megint egyedül vagyok. És nem utolsó sorban Esme és Carlisle nem látja szenvedni a fiát. Szóval nem semmi károkat csináltál, Bella... És minket okolsz azért, mert te egy kicsit bekattantál...

A szóáradat végére már rendesen szégyelltem magam. Rendesen bűntudatom lett amiatt, amit tettem. Mert ők egy család... Egy család és ha tetszik, ha nem, akkor is összefonódik a sorsuk. Lehet, hogy ez nyálasan hangzik. De ez az igazság. Egyszerűen össze tartoznak és egymásra vannak utalva. Pont úgy, mint egy lánc Ha az egyik szem elveszik, akkor a többi is menni fog utána, ha tetszik, ha nem...

Nem néztem az ő oldalukat, csak azt, hogy én milyen károkat kaptam. Csak az én oldalamat néztem...

- Már bocsánatot kértem – mondtam halkan még mindig Rose-t nézve.

- Az nem elég – mondtak komolyan, és leült a fotelbe. - Hozd is helyre, amit csináltál, Bella. Nem elég bocsánatot kérni...

- Köszi. De megbocsáss, nem te leszel az, akitől tanácsot kérek, hogy hogy oldjam meg a gondjaimat – mondtam cinikusan, majd elfordítottam a tekintetem.

Na tudja kit oktasson ki! Hát engem ne, az tuti! Hagyjon békén!

- Nem érdekel, hogy nem vagy kíváncsi a véleményemre. Nem neked kellett Edwarddal élned évtizedeken át... Nem te nézted végig, hogy mit művel magával! És most se éppen a legjobb irányba haladtok... Hozd helyre, Bella! Ez nem csak a mi érdekünk... Vagyis főleg nem a mi érdekünk.

Komoly volt. A hangja, az arckifejezése, a tekintete. Egyszerűen komolyan gondolta. Ami azért... kedves. Vagy valami olyasmi. De Rose nem csinál semmit, ami ne az ő javára válna. Edward biztos depis zenéket hallgat... Vagy ír... És már unja Rose... Kétlem, hogy ennyire aggódna Edward miatt vagy miattam, hogy csak a mi érdekünkben szentbeszédet tart... Erősen kétlem...

- Határidőt is szabsz? - kérdeztem cinikusan, majd felültem a kanapén és egyik lábam átvetettem a másikon.

- Ha megszületik a baba, és nem javul a helyzet, akkor el kell menned, te is tudod... Úgyhogy mielőbb, Bella... Minél előbb.

Valami megváltozott. Arra a kijelentésre, hogy el kell mennem, nem könnyebbültem meg. Nem tartottam otthonomnak ezt a házat... Nem tartottam a családomnak őket. Mégis valahogy rossz volt arra gondolni, hogy csak így kirakhatnak miután megszületik a baba. Kirakhatnak, mert én csak egy megtűrt személy vagyok Vien miatt. Igenis megtehetik... És ez egyáltalán nem tetszett. Akkor menjek el, amikor én akarok... Ne ők rakjanak ki...

- Akkor Peter... Semmit nem mondtál neki, igaz? - kérdezte Rose, és mintha egy kis aggódást hallottam volna a hangjában.

- Semmit nem mondtam neki, Rose... Nem csak neked fontos Vien – mondtam, majd visszafeküdtem a kanapéra. Becsuktam a szemem és erősen koncentráltam arra a tényre, hogy egyedül legyek végre. Menjen ki, és hagyjon békén... Hagy gondolkozzam. Most éppen eléggé felkavarta biztosnak hitt lelki világomat...

Teljesen csönd volt a szobában, én meg csak feküdtem és csukott szemmel tetettem, hogy alszom... Alszom, mert szerettem volna. Elfelejteni mindent egy pár órára és öntudatlanságba merülni... Szerettem volna...

- Egy nap helyre jön minden, Bella... Egy nap minden rendben lesz – hallottam Rose hangját, majd az ajtó záródását.

Sok mindent akarunk megtenni az életben.

Elmenni egy hátizsákkal egy évig és nem foglalkozni a következményekkel. Egy arab sejknek igent mondani a házassági ajánlatára. Egy bál kellős közepén diszkó zenét bekapcsolni, és arra táncolni mindenkit megbotránkoztatva...

De mind elé odamondjuk, hogy egy nap... Egy nap elmegyek... Egy nap megteszem...

Furcsa, hogy amikor azt mondjuk egy nap, talán mi vagyunk vele a legkevésbé tisztában, hogy ez az egy nap nem bizalomgerjesztő... Sokkal inkább halogatós, vagy épp félelemmel teli. Bizonytalan, és semmi alapja nincs. Nem tudjuk megmondani mikor. Nem tudjuk megmondani meddig, hogy hova, hogy miért...

Mi reménykedünk, hogy az a nap egyszer tényleg eljön, ha már azt mondjuk, hogy egy nap... Akarjuk, hogy egyszer végre az a nap legyen és ne csak majd holnap... Hogy végre azt mondjam, ma. Hogy holnap, vagy hogy ezen a napon... Nem egy nap, hanem ekkor.

De mi vagyunk a legkevésbé tisztában vele, hogy az az egy nap nem létezik... Hogy az az egy nap nem jön el...

Hogy az az egy nap...

Valójában soha.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés