Megváltoztunk...

Megváltozott minden. De nem csak az, amit gondoltam... Megváltozott a környezetem, megváltoztam én magam is. Nem kellett hozzá több, mint pár nap a Cullen családdal. A gondolkodásom gyökeresen lett más, teljesen átformálódott az egész...

Lehet, hogy soha nem gondolkodtam rendesen? Hogy soha nem volt igazam, és annyira elvakított a pillanatnyi düh? Lehet, hogy a düh eltűnt volna, csak annyira kapaszkodtam belé, hogy már gyűlöletnek tekintettem. Annyira akartam hinni, hogy felejtettem, utáltam és soha nem szerettem, hogy egy egyszerű kis dühöt... gyűlöletnek néztem.

Sokszor követjük el ezt a hibát... A fellángoló szenvedélyt szerelemnek hisszük, a pillanatnyi jóérzést boldogságnak... A dühöt gyűlöletnek... Mindez igazságtalan magunkat szemben. Mi csapjuk be magunkat... Tulajdonképpen ez elég ironikus.

Azt hisszük senki nem tudja jobban, hogy te, ki is vagy; hogy senki nem érti meg jobban az érzéseit, aztán mégis minden megváltozik... Akár csettintésre.

Évtizedekig hittem magamról, hogy utálom a Cullen családot. Évtizedekig hittem, hogy Edward azért hagyott el, mert nem szeretett...

És most alapjaimban változott meg minden. Hirtelen én lettem a hibás mindenért. Hirtelen nem utálom a családot. Hirtelen jobban vágyom egy beszélgetésre Edwarddal, mint bármi másra.

Pedig az elején mennyire mondta, hogy eszembe sincs vele szóba állni. Annyit győzködött... Most meg én akarok vele beszélni. Érdekes... Nagyon érdekes.

A szobámban feküdtem az ágyamon és eléggé érdekesnek találtam a plafont ahhoz, hogy már órák óta azt nézzem. Pedig semmi érdekes nem volt rajta...

De egyszerűen nem volt bátorságom, nem volt merszem lemenni a nappaliba mindenki közé. Hisz úgyis ott van mindenki. Mindig, mindenki ott van... Mintha képtelenek lennének elszakadni egymástól akár egy napra is. De kérdem én minek ez a nagy kötődés? Mi értelme van? Egyszer úgyis elmegy valaki, egyszer úgyis itt hagy mindent, és akkor nem marad semmi csak az a hatalmas tátongó lyuk, amit maga helyett hagyott. Ismerem ezt a helyzetet... Már átéltem.

Tulajdonképpen féltem. Féltem, hogy megint megszeretem őket... Hogy megint igazán kedvelni fogok mindenkit csak azért, hogy a baba születése után kirakjanak, elmenjenek és megint egyedül hagyjanak. Egedül egy szép nagy lyukkal, ami már megint nagyon fájna, és megint nem lenne képes begyógyulni...

Nem akartam szeretni... De nem mondhatom azt, hogy gyűlölök, és közömbös se vagyok... Ez túl bonyolult... Ez túl... furcsa és sok. Sok nekem, aki évtizedekig megvolt egyetlen érzelemmel.

Hirtelen ültem fel az ágyon, és álltam talpra. Felpattantam, mintha valami nagyon fontos jutott volna eszembe. Mintha valamit éppen tenni készülnék... Pedig semmit nem határoztam el, semmit nem akarok csinálni...

Kimentem a szobámból, és akaratlanul néztem felfelé a lépcsőn... Zene szólt Edward szobájából.

Talán jobb lenne nem megint hazudni magamnak, és beismerni, hogy hozzá indultam. Talán jobb és okosabb lenne végre elhinni, hogy érdekel mi van a családdal, hogy érdekel mit gondolnak rólam, és nem hagy hidegen a jelenlétük. Talán épp ideje lenne elhinni, hogy kellenek nekem, mert ők az egyetlenek, akik valamiféle érzelmet kiváltanak belőlem. Hogy ők... a családom. Még akkor is, ha nem szeretnek, ha megvetnek és elítélnek. Még akkor is.

Megálltam Edward ajtaja előtt, és mint valami idegbeteg beleharaptam a számba.

Nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, mi lenne a helyes... Nem tudtam... De igazából nagyon is tudtam. Egyszerre akartam és nem. Egyszerre tudtam és tagadtam... Szakadhat az ember... vámpír kétfelé? Mert nagyon úgy érzem, hogy a régi Bella vissza akar térni, de az új nem engedi. Ezért veszekednek bennem, én meg nem tudok dönteni, nem tudom mi a jó... Vagy nem akartam elfogadni a jót...

Nem tudtam megmondania, hogy hogy jutottam odáig, csak a tény volt meg, hogy bekopogtam Edward szobájába. Én meg csak meredten néztem a kezemet, mintha nem is hozzám tartozna. Nem igaz. Én most komolyan bekopogtam Edward szobájába... Nem hiszem el...

- Szabad – kiáltotta ki Edward, de nem mozdultam. Nem bírtam magam rávenni, hogy lenyomjam a kilincset vagy akár csak megérintsem...

Nem megyek be... Egyszerűen nem megyek be. Végül is nem kötelező. Elmehetek. Egyszerűen elmegyek, és az egész olyan lesz, mintha itt se lettem volna. Ennyi az egész. Nem nagy dolog...

Hátat fordítottam az ajtónak, és elindultam a lépcsőn lefelé... Most meg mit csinálok? Beszélni akarok vele! Akkor meg mit játszom itt a szerelmes tinit? Egy egyszerű beszélgetés... Visszafordultam, és újra az ajtó felé indultam. Egyszerűen bemegyek és tárgyilagosan, logikusan, felnőtt módon beszélgetünk... Ennyi lesz. Ennyi és nem több. Ennyi...

De én nem akarok vele beszélni!

Megtorpantam és újra a lépcső felé fordultam. Könyörgöm miről beszélnénk!? Most is csak azért vagyok itt, mert tudom, hogy itt kell lennem, és hogy beszélnem kell vele. De hogy miről és minek az sajnos nem világos... Szóval nem kell vele beszélnem.

Csak úgy magamnak bólintottam egyet. Visszamegyek a szobámba. A plafon még mindig nagyon érdekes...

- Bella... - A fenébe! Akaratlanul húztam be a nyakam és rántottam össze a vállam. Mintha valami csúnya dolgon kaptak volna...

- Helló, Edward – mondtam tétován, és visszafordultam felé. Edward csak döbbenten nézett rám, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem hisz a szemének.

- Mit keresel itt? - kérdezte még mindig döbbenten. De mintha megkeményedett volna. A karját keresztbe fonta, és az ajtófélfának támaszkodott közönyösen és hidegen. Úgy látszott ő gyorsabban dolgozza fel az eseményeket, mint én... Ő már megemésztette, hogy bekopogtam, hogy itt vagyok. Ő már felfogta, hogy most én jöttem hozzá... De úgy igazából még nekem se teljesen világos a hosszú távú jelentősége annak, amit most tettem... Mert biztos, hogy lesz következménye...

- Én csak... - Szuper! Már csak az hiányzik, hogy dadogjak! Komolyan már csak ez kell nekem! Nyeltem egyet, és Edward szemébe néztem. - Szóval... Én... - Gondolkodj, Bella! Miért jöttél? Miért vagy itt? A fene... - Beszélnünk kell... - nyögtem ki, majd kifújtam a bent tartott levegőt.

Edward csak nézett rám. Talán akkor láttam ennyire meglepődve, amikor megtudta, hogy emberekkel táplálkozom. Talán csak akkor volt ennyire... sokkolt. Pedig most nem emberek haláláról beszélünk, csak annyiról, hogy arra kértem, beszéljünk.

- Gyere be! - mondta végül, és visszament a szobájába.

Nyeltem egy nagyot, majd lassan utána lépkedtem.

Próbáltam nem arra gondolni, hogy a szoba teljesen ugyan olyan lesz... Mint régen. Hogy mennyi emlékem van vele kapcsolatban... Nem akarok emlékezni. Most nincs értelme...

De meg kellett döbbennem...

Csodálkozva néztem végig a szobán, ami már kicsit sem volt olyan, mint régen...

Más színek, más bútorok... Talán csak a tömérdek CD marad úgy, mint régen... De minden... más volt. Furcsa volt, mert a ház teljesen olyan volt, mint régen. Edward szobája, akkor most miért más?

- Széttörtem a berendezést... Ezért kellett új... – mondta Edward félvállról, amikor észrevette, hogy mennyire leköt a szemlélődés, és hogy mennyire meg vagyok döbbenve.

- Miért törted szét? - kérdeztem, majd beljebb mentem. Tényleg teljesen más volt... Valami hihetetlen. Mintha nem is az a szoba lenne...

Pillanatokig vagy talán percekig elfelejtettem, hogy rosszban vagyunk, hogy épp nagyon kínosan érzem magam, és hogy éppen együtt vagyunk... Nagyon régóta először vagyunk együtt egy kis szobában, úgy, hogy csak ketten vagyunk...

- Hosszú történet, amit nem szívesen mesélnék el – mondta, majd a szeme sarkából láttam, hogy az asztalnak támaszkodik.

Edwardra emeltem a tekintetem, és csak néztem rá, bármiféle indulat nélkül. Talán először néztem rá gyűlölet nélkül, amióta ide költöztem... De persze csak ideiglenesen.

- Meghallgatnám – mondtam ki egyszerűen ezt a szót, pedig én se értettem, hogy miért... Nem akartam a közelében lenni, csak annyit, amennyit kötelező... Most meg meg akarom hallgatni.

Edward elmosolyodott, de sokkal inkább gúnnyal, mint igazi örömmel. Lehajtotta a fejét, és ringatni kezdte a lábfejét.

- Minek jöttél, Bella? - kérdezte és csak nézte a lábát, ahogy ide-oda hintázik.

- Beszélgetni – mondtam, majd leültem az egyik fotelbe.

- Te nem beszélgetni jöttél – mondta, majd rám emelte a tekintetét. Komolyan a szemembe nézett, de már nem láttam benne semmit. Nem volt se dühös, se szerelmes. Nem érzett haragot, nem nevetett ki... Közömbös volt. Egyszerűen nem érdekeltem. Nem érdekelte, hogy mi van velem, hogy éppen miért vagyok itt. Nem érdekelte...

- Láttam, mit mondott neked Rose... Nehéz lett volna nem oda figyelni, amikor Rose gondolatai üvöltöttek...

Tudja. És talán direkt csinálja... Tudja, hogy miért vagyok itt, hogy mit akarok igazából... Helyre hozni azt, ami tönkre ment. Legalább egy kicsit... Tudta... Már, akkor tudta, amikor behívott. És ha tudta...

- Hagy mutassak valamit – mondtam és felkeltem a fotelből, csakhogy Edward elé állhassak. - Hadd mutassam meg... Engedd, hogy elmagyarázzam...

Vajon miért vágyom arra, hogy elmondhassam? Valahogy most mindennél jobban szeretném, hogy meghallgasson. Ott álltam előtte és a szemét néztem. Csak néztük egymást, mintha nem lenne jobb dolgunk. Még mindig aranybarna szeme volt...

- Csak nekem nevetséges ez a helyzet? - kérdezte végül Edward keserű mosolyra húzva ajkait, és arcát a tenyerébe temette.

- Én már értem, hogy te miért tetted azt... De te nem... Hagy mutassam meg... - kértem, és magamat is meglepve elhúztam Edward kezét a szeme elől.

Edward hirtelen tiltakozni is elfelejtett, annyira meglepődött, hogy hozzá értem... De magamat is. Eddig csak azért értem hozzá, hogy megüssem... Most meg...

Nem akartam tudomásul venni. Nem akartam tudni róla. Nem akartam felfogni, hogy bizsereg a bőröm ott, ahogy Edwardéhoz ért. Nem akartam, hogy érdekeljen...

- Mutasd – mondta Edward és csak nézte a kezem, ami még mindig az ő kezét tartotta.

Elmosolyodtam, majd elléptem tőle, hogy le tudjam fagyasztani. Csak így láthatja a gondolataimat... Csak így tudhatja meg...

- Köszönöm – mondtam egy halvány mosollyal, majd rántottam a kezem, Edward meg lefagyott.

Megmutattam neki mindent, amit csak akartam. Látott mindent, amit soha nem akartam neki elmondani. A szakítás utáni hónapokat... Látta az átváltozásomat... Látta, hogy miért gyűlöltem... Minden látott. És csak reméltem, hogy megérti...

Nem akarok rá tovább haragudni. Nincs már erőm tovább játszani, nincs erőm tovább tettetni az erőset. Nincs több erőm. Elfogyott, eltűnt, elszívták. Nincs több...

Fegyvertelen vagyok... Az a kevés, ami volt, azt is tönkre tették. Tönkre tették és most teljesen használhatatlan. Már képtelen vagyok tovább tettetni... Nem megy... Nem bírom.

Kinyitottam a szemem, hogy megszakítsam a kapcsolatot és Edward ne lássa tovább a gondolataimat. Már nincs rá szükség...

És akaratlanul jött a kérdés, pedig talán nem is voltam rá kíváncsi...

- Miért törted szét a bútorokat? - kérdeztem gondolatban, és újra becsuktam a szemem, hogy láthassam Edward gondolatait.

Mindent Edward szemszögéből láttam, hirtelen ő lettem én...

Csak álltam, és nem hittem az egésznek. Egy élettelen test feküdt a tisztás egyik végében, egy másik meg nem messze tőle... A kettő között ott volt a csinos hamukupac...

Nem lehet... Valaki mondja, hogy ez nem igaz...

Odarohantam a kisebb alakhoz. Tudtam, mit fogok látni. Tudtam, de nem akartam elhinni. Nem akarom! Én nem akarom ezt... Hogy történhetett meg... Miért történt meg...

Bella feküdt ott teljesen élettelenül és fehéren... Nem tudtam hozzá érni. Ölelni akartam, még egyszer megérinteni... De nem voltam rá képes...

- Edward! - kiáltott hirtelen Jasper, majd pillanatok múlva megjelent mellettem.

Az egyetlen, akit valaha szerettem meghalt. Meghalt, mert én nem voltam itt. Akkor legalább meghalhattam volna helyette... Nem hiszem el. Talán fel se fogtam, hogy mi történt. Talán nem is értettem meg.

Csak álltam ott, és néztem Bella hófehér arcát. Nem. Biztos, hogy nem fogtam fel...

- Basszus... - nyögte mellettem Jasper, majd éreztem, hogy kezét a vállamra rakja. - Edward... Mondtam, hogy ne gyere vissza...

Nem néztem rá, egyszerűen elhátráltam, és futottam. Nem értettem meg... Pedig vissza jöttem.

Hozzá jöttem... Vele akartam lenni... De meghalt. Nem. Nem értettem meg.

Pillanatokon belül kötöttem ki a szobámba, mintha csak léptem volna párat. Lélegeztem...

Egyszerűen levegőt vettem... És hirtelen furcsa lett. Levegőt veszek. Fölöslegesen. Itt vagyok a semmiért. Bella meghalt... miattam.

Elhagytam, amikor mellette kellett volna lennem. Beleszerettem, amikor tudtam, hogy ez lesz a vége. Nem voltam itt... Miattam halt meg...

Egyre csak Bella élettelen arca lebegett a szemem előtt, és nem tudtam szabadulni tőle. Nem bírtam...

Bénultan léptem egyet. Szinte dörgésnek hatott a kihalt lakásban. Léptem még egyet... Nem tudom miért vagyok itt... Nem tudom minek, értelme nincs az itt létemnek. Értelme nincs az életemnek. Nélküle biztos nincs...

Kezemmel lesodortam egy vázát az egyik polcról, és ezer darabra tört. Csak néztem, és nem értettem...

Miattam van... Hogy lehetek ilyen hülye? Ilyen idióta? És, hogy nem volt több erőm? Kellett volna! Kezemmel most könyveket sodortam le, amik szinte halkan estek le a földre.

Hevesebben kezdtem lélegezni. Pedig értelme nem volt...

Meghalt... Megöltem. Ennél még az is jobb lett volna, ha átváltoztatom, akkor legalább velem lenne! De, hogy lehetek ilyen önző?

Most már szándékosan löktem le a dolgokat a szekrényről. Nem akartam, hogy ott legyenek. Ezeknek semmi értelme! Semminek semmi értelme Bella nélkül! Semmi nem ér semmit!

Itt már minden értéktelen, értelmetlen vacak... Kezdve az életemmel.

CD-ket löktem le a földre, hogy aztán rálépjek, és halljam, ahogy összereccsennek.

Nem érnek semmit.

Itt már semmi nem ér semmit! Üvölteni akartam, ordítani...

A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy kapkodtam a levegőt, és tovább törtem azokat a dolgokat, amiket egyszer értéknek mondtam... Feleslegesek...

A kép hirtelen szakad meg. Én meg csak álltam, és képtelen voltam kinyitni a szemem.

Nem hiszem el... Ezt már tényleg nem hiszem el...

Éreztem, hogy kezeim ökölbe szorulnak... Ütnöm kell... vagy ordítanom. Muszáj. Ezt nem tudom elhinni!

- Bella... - Edward hangját hallottam, szemeim felpattantak, csak néztem rá, és nem bírtam felfogni. Edward megdöbbenve és zavartan nézett rám.

Dühös voltam. Haragudtam... nagyon.

- Mond, hogy ez nem igaz! - mondtam feszült hangon, majd mély levegőt vettem.

Edward nem szólalt meg, csak lehajtotta a fejét.

- Te... végignézted, ahogy átváltozom... - mondtam, majd elindultam az ajtó felé. - Te... Te... TE TUDTÁL RÓLAM A FENÉBE! - üvöltöttem, majd feltéptem az ajtót. Hirtelen egyáltalán nem tűnt olyan kellemesnek az az érzés, hogy Edwarddal egy szobában lehetek. Utáltam... Nem akartam elhinni...

Gyorsan kapkodtam a levegőt, mintha fuldokolnék, és úgy éreztem szétrobbanok.

- Bella... Nem tudtam rólad. Azt hittem, hogy meghaltál – mondta Edward, majd hallottam, hogy utánam jön.

- Már majdnem azt hittem, hogy végre valahára megbeszélhetjük a dolgokat! Már majdnem elhittem, hogy képesek vagyunk a normális kommunikációra!

- Bella állj meg! - kiáltott Edward, majd éreztem, hogy elkapja a karom és maga felé ránt.

- Te hazudtál nekem! - kiáltottam és egyenesen a szemébe néztem.

- Nem tudtam, hogy életben vagy! - mondta Edward még midig a karomat szorongatva.

- Nagyon sokáig tartott volna megnézni, hogy dobog-e a szívem! - kiáltottam, majd kiszakítottam a kezemet az övéből. - Ne érj hozzám! - sziszegtem, és elindultam lefelé a lépcsőn. Azonnal kell valami, amit széttörhetek.

- Tudod mit, Bella? Soha az életben nem foglak megérteni! Soha a büdös életben! - kiáltotta Edward, és hallottam, hogy követ.

- OTTHAGYTÁL! - üvöltöttem, és visszafordultam felé. - Kétszer is elhagytál, a fenébe! Pedig én azt hittem... Én már majdnem elhittem... MENJ A FENÉBE!

Leszaladtam a lépcsőn, hallottam, hogy Edward még mindig követ.

- Állj meg! Ezt meg kell beszélnünk! - mondta megint Edward, és újra megragadt a karomat.

A nappaliban mindenki minket nézett. Tudtam, hogy itt vannak.

- Tudja? - kérdezte hirtelen Jasper, és felkelt a sakktábla mellől.

- Igen, tudom Jasper, és köszönöm, hogy csak úgy otthagytál. Igazán nagyon köszönöm! - kiáltottam és felé fordultam.

- De tudjátok mit? - kérdeztem ironikusan, és a család felé fordultam. - Nem kérek bocsánatot! Nem kérek bocsánatot, amiért az egyetlen logikus módon viselkedtem! Nem kérek bocsánatot azért, mert megpróbáltam magamból összekaparni valamit! Nem kérek bocsánatot, mert tönkre tettetek, és még csak esélyt sem adtatok nekem. Semmit nem kaptam tőletek, soha! Úgyhogy nem kérek bocsánatot, mert megpróbáltam helyrehozni azt a kárt, amit okoztatok. Nem kérek bocsánatot... És nincs jogotok megvetni, mert megpróbáltalak titeket elfelejteni! - üvöltöttem, majd megint kiszakítottam a karomat Edward kezéből.

Megint futottam. Megint rohantam és menekültem. Megint nem akartam ott lenni. Úgy éreztem, mintha egyet előre léptünk volna, aztán kettőt hátra. Nem haladtunk sehova... Vagy inkább csak rosszabbodott a helyzet. Semminek nincs értelme és talán fölösleges is próbálkozni. Itt már... Nincs értelme semminek.

Egyszerűen soha nem fogom teljesen megérteni... nem fogom elfogadni. Nem tudom, és talán nem is akarom megérteni.

Idióta voltam, hogy reménykedtem, hogy többet akartam, mint ami logikus. Én tényleg nem vagyok normális. Tényleg nem. Itt annyi a logikus, hogy maradok, és amint megszületik a baba lelépek... Ennyi a logikus... Nem több.

Csak futottam. És utáltam, hogy már a futásnak se tudok annyira örülni, mint régen. Régen ez felszabadított. Most még jobban felidegesített. Egyáltalán nem lettem jobban, nem kapcsoltam ki, nem értettem magam... Nem lettem jobban...

Hirtelen torpantam meg, és szívtam be a levegőt.

Most nem nyugtat meg semmi... Most semmit nem találok értelmesnek. Most semmi nem logikus.

Megtalált. Tudta, hogy ott vagyok. Megtalált, és még csak a fáradságot se vette, hogy esetleg átváltoztasson. Otthagyott. Még ha azt is hitte, hogy meghaltam... Akkor is otthagyott. Egyszerűen elment, és vissza se jött. Elment. Képes volt elmenni.

Eddig azt hittem, hogy egyszer hagyott ott, az én érdekemből... De nem. Kétszer is otthagyott. Csak úgy otthagyott.

Nem akartam hallani a magyarázatát. Nem voltam kíváncsi. Én már feladtam... Nem tudom megcsinálni. Itt már végleg vége mindennek. Ez már nem megy...

Hirtelen ütközött nekem valami, majd estem a földre.

- Most nem fogsz elmenekülni! Akkor is elmondom, amit akarok! - mondta Edward alig pár centire az arcomtól. Hangja fenyegető volt és feszült. Mintha bármelyik pillanatban robbanhatna. Teste szorosan préselődött az enyémhez, és teljes súlyával rám nehezedett. Lefogta a két kezemet, az arcom mellett, és olyan szorosan tartotta, hogy még elfordítani se tudtam.

- Szállj le rólam, te szemét! - kiáltottam, majd ficeregni kezdtem alatta. De nem engedett.

- Én meghallgattalak... Most te jössz, Bella. Te hallgatsz, és én beszélek! - mondta Edward, majd mély levegőt vett.

- Nem érdekel! - mondtam, és még utoljára megpróbáltam kiszabadítani a kezem. Nem sok sikerrel. Túl erős hozzám képest... Elfordítottam a fejem. Ha már alatta kell lennem, akkor legalább az arcát ne lássam. Nem akartam látni. Egyszerűen nem voltam rá kíváncsi... Megint utáltam. Megint gyűlöltem...

- Azt hittem meghaltál, Bella – mondta, és a hangja furcsa volt. Komoly volt, mégis volt benne valami kedvesség és gyengédség. A régi Bella nagyon is tudta, hogy csak akkor beszélt így Edward, amikor tényleg szerelmes volt... Vagyis annak képzelte magát... De én már semmit nem tudok...

- Ha valaki, akkor te tudod, hogy milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretünk... Bella... Azt hittem soha többet nem látlak... Amíg meg nem láttalak az iskolában, úgy tudtam, hogy halott vagy...

Edward beszéd közben a tekintetemet kereste, én meg csak azért se néztem rá. Nem akartam. Én tényleg tudom, milyen elveszíteni valakit... Elveszítettem őt. Már réges-régen, és nem értem magam.

Tudtam, hogy haragudnom kell... És, hogy a haragom jogos valamilyen szinten. Mert otthagyott. Nem kellett volna semmi mást csinálnia, csak megnéznie, hogy dobog-e a szívem... Ennyit kellett volna. És nem hiszem el, hogy nem hallotta... Nem tudom felfogni...

De valahol mélyen, meg is értettem... Elvégre engem látott holtan. Azért ment el, hogy soha ne lásson úgy, ahogy... Védeni akart. És tudni, hogy az egész semmit nem ért, hogy fölösleges volt a több hónapos szenvedés. Hogy semmit nem ért a védelme...

Ez olyan lehet, mintha én látnám őt holtan...

Mármint, ha szeretném. De nem szeretem! Én aztán nem!

- Bella... Kérlek... - Edward még közelebb hajolt hozzám. - Értsd meg! - mondta, majd éreztem, hogy orra végigsimít az arcvonalamon.

Szemeim tágra nyíltak, és felé kaptam a fejem. Megérintett... Megérintett!

Pillanat alatt repült ki minden a fejemből. Semmi gondolat nem maradt benne, csak a színtiszta harag. Pillanat alatt rántottam ki a kezemet az övéi alól, majd löktem le magamról.

- NE ÉRJ HOZZÁM! - kiáltottam, majd felkeltem a földről. - Eszedbe ne jusson még egyszer megérinteni... - sziszegtem, és hátat fordítottam neki.

El akartam menni megint. Ebből már sportot lehetne csinálni. Állandóan elmegyek...

- Nem unod még, Bella? - kérdezte Edward, és akaratlanul fordultam vissza felé. - Nem unod még, hogy mindig menekülsz? - kérdezte, majd ő is felkelt a földről, ahova löktem.

- Nem menekülök. Csak eszem ágában sincs a közeledben lenni – mondtam, majd keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt.

- De menekülsz! És még magad előtt is tagadod! - mondta Edward és felém intett a kezével. - Igazán tehetnél egy szívességet, és néha lehetnél kicsit... emberibb! - mondta, majd zavartan a hajába túrt.

- Ez igazán jó vicc... - mondtam fintorra húzva a számat.

- Bella! - nyögött fel Edward, majd felém lépett. Hátra akartam lépni. Éreztem, hogy a testem menni akar. Valami miatt mégis ott maradtam, és csak álltam. - Én nem kérek sokat... Csak annyit, hogy érts meg!

- Megértelek – mondtam, mereven és még mindig dühösen.

- Tényleg? - kérdezte Edward mindenféle öröm nélkül. Még mindig komoly volt.

- Megértelek, de nem tudlak... elfogadni... Hibákat követtünk el. Mind a ketten. De nem tudok még egyszer úgy rád nézni, mint régen. És ezt nem is várhatod tőlem...

Szavaimra Edward megdermedt. Lefagyott és csak nézett engem. Talán percekig is csak állt és nézett engem pislogás nélkül.

Hosszú idő múlva keserűen elmosolyodott, majd megrázta a fejét.

- Ez nem fog menni, ugye? - kérdezte közömbös hangon.

- Talán soha nem is ment, Edward.

- Soha nem ment? - kérdezte, majd újra elmosolyodott. De egyáltalán nem volt benne semmi öröm... - Soha nem ment, Bella? - kérdezte majd nevetni kezdett. Szinte már félelmetes volt, ahogy nevet bármiféle öröm nélkül... Már majdnem megijedtem tőle...

Én csak meglepetten néztem Edwardot és nem értettem, hogy ebben mi annyira vicces. Ebben... Semmi nevetséges nincs. Ezen nem lehet kacagni... Kezemet leeresztettem, és csak álltam ott és néztem Edwardot.

Úgy nézett ki, mintha idegrohamot kapott volna... Félelmetes volt.

- Soha nem ment... - mondta megint, és még egy utolsót felkacagott. - Milyen szánalmasak vagyunk mi ketten, Bella... Szánalmasak...

Mondani akartam valamit. De nem tudtam. Egyszerűen lebénultam, mozdulni nem tudtam... Csak... voltam. Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam elmenni, de maradni se akartam. Nem tudtam elfordítani a fejemet, de nem akartam tovább Edwardot nézni. Tehetetlen voltam...

- Szánalmasak... - suttogta még egyszer Edward, majd két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Szemében elszántság és határozottság volt... Mintha akarna valamit.

Edward kezét a derekamra fonta és magához rántott. Döbbenten néztem a szemébe, és ő is az enyémbe. De ő nem döbbent volt... Sokkal inkább... sziklaszilárd.

- Ebből elég... - suttogta, majd ajkait az enyémre tapasztotta.

Tanulunk, fejlődünk, változunk.

Ettől vagyunk mások, mint az állatok. Hogy képesek vagyunk ezekre. Ettől vagyunk többek, ezért valljuk magunkat felsőbbrendűnek.

Mondják, hogy a változás természetes, mert ez által halad a világ. Emiatt fejlődik minden, aminek csak fejlődni kell.

És tényleg kell változni. Egyszerűen el kell fogadni az újat, és annyit mondani, hogy Isten hozott! Beengedni, és nem kizárni. Elfogadni, felfogni, majd megtanulni tőle, hogy az új, miért is jobb. El kell fogadni az újat, mert... ez a természetes. Nem állhat az ember örökké egy helyben, nem maradhat örökké gyerek... Nem lehet egyféle hangulata mindig...

Változni és alakulni kell. És ha változunk, akkor reménykedjünk benne, hogy a változás pozitív volt. Reménykedjünk, egyszer úgyis kiderül.

Változni kell...

És mégis vannak olyan dolgok, amik soha nem változnak...

Soha az életben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés