Fáj.

Honnan tudjuk, hogy fáj? És miért fáj egyáltalán? Állítólag oka van. Állítólag valamit jelent a fájdalom. Valamit mutat, valamiért fáj. Mindenki fájdalom nélküli életre vágyik, nem? Nem akarja érezni, ha valaki megszúrja, ha megvágja magát. Mindenki erre vágyik...
De talán mégsem erre a fájdalomra gondolunk, ha azt mondjuk, nem akarom, hogy fájjon. Sokkal inkább arra a fajta fájdalomra, ami nem múlik el pár napon belül. Amit nem kezel egy sebtapasz vagy pár öltés... Ami nem múlik el... Ezt nem akarja érezni senki, mert a testi fájdalom elmúlik... Ha nem is pár napon belül, de heteken belül biztos. Elmúlik...
De a lelki fájdalom... Ha belegázolnak az önérzetedbe, ha vérig sértenek, ha összetörik a szívedet...
Annak nem elég egy sebtapasz, és nem tudod összevarrni. Az nem múlik el pár nap múlva, de talán még a hónapok is kevesek, hogy azt mond, jól vagyok, minden rendben. Érezzük legbelül, és nem tudunk előle menekülni hiába is szeretnénk. Nem tudunk elfutni előle, mert nekünk fáj. Bármennyire is szeretnénk, ez elől nem lehet menekülni...

Csak ültem Vien mellett már két hete. Két hete semmit nem csináltam csak ültem. Csendben. Némán, mint egy bábu csak néztem, és figyeltem. És olyan dolgokat láttam, amiket annyira szívesen kitöröltem volna az emlékezetemből.
Néztem, ahogy Vien rázkódik, felsikolt, majd öntudatlanságba süllyed. Néztem, ahogy csontjai törnek el, hogy aztán mozdulni se tudjon, ahogy az a valami egyre nagyobb lesz. Csak néztem, mert nem tudtam rajta segíteni.
És hiába akartam rajta segíteni nem tudtam, képtelen voltam rá... És ezt volt a legrosszabb.
Kopogtattak az ajtón, majd az csöndesen kinyílt. Odafordítottam a fejem.
- Bella ki tudnál jönni egy kicsit? - dugta be a fejét az ajtón Rose, majd azonnal el is tűnt. Mozdulatlanul ültem tovább, majd visszafordítottam a tekintetem Vien felé. Semmi érdekeset nem tudnak mondani... És egyáltalán nem akarom itt hagyni Vient.
- Bella... - Rose megint feltűnt, és kérdőn nézett rám. Én csak néztem rá közömbösen, és nem csináltam semmit. - Oké, addig maradok én – mondta és bejött.
Továbbra is csak ültem, és követtem Rose mozdulatait, ahogy mellém ér.
- Gyerünk már, fontos! - mondta Rose türelmét vesztve, és meglökte a hátamat, hogy végre felkeljek.
Én felsóhajtottam, majd felkeltem a fotelből. Megálltam, és egyenesen Rose szemébe néztem.
- Ha még egyszer hozzám érsz egyesével tépem ki a hajszálaidat! – suttogtam fenyegetően, majd elindultam kifelé.
Hallottam, hogy Rose felsóhajt majd leül a helyemre, én meg behúztam magam után az ajtót.

- Mi van? - kérdeztem, mindenkitől, amint kiértem. Edward, Carlisle, Alice és Jasper is ott álltak az ajtó előtt várakozóan és zavartan.
- Van egy kis... problémánk – mondta Jasper, majd elindult lefelé a lépcsőn. Mindenki követte őt, hát én is így tettem, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Ráadásul perceket vesztek, amit a barátnőmmel tölthetnék!
Féltem. Az volt az igazság, hogy nagyon féltem, és megölt a tehetetlenség. Nem tudtam mit csinálni, de segíteni akartam... Semmit nem tudtam, és mindent akartam... Fájt... Annyira fájt!
- Mi történt? - kérdezte seszínű hangon, amikor leértünk a földszintre, de nem a nappali felé mentünk, hanem a bejárati ajtóhoz...
A többiek csak megálltak csöndben, és kinyitották az ajtót...

- A büdös francba! - nyögtem fel, majd a kezemet az arcom elé kaptam.
A verandán egy hulla volt.
Kipreparálva, kisemmizve...
Egyszerre volt undorító a látvány, és a bennem élő szörny, ami tulajdonképpen én voltam, felkiáltott örömében. Nem akartam nekitámadni a hullának... Láttam, hogy a vére beborítja testét, és néhol még édesen szivárog... A nyaka...
Harapás volt a nyakán. Pont úgy, ahogy én is megharaptam volna...
Akármennyire is taszító volt a látvány, annyira csábított is...

- Megtalált – mondta Alice egyszerűen és rám emelte üveges tekintetét.
Nem kellett felvilágosítás, hogy ki talált meg, és nem kellett magyarázni, hogy mit jelent ez az egész... Peter megtalált minket. Tudtam, hogy csak idő kérdése. Annyira tudtam! És nem tettem ellene semmit. És itt van a tény, hogy Vient akarja. Egyértelműen és logikusan őt akarja meg a gyereket... És bántani fogja őket, ha nem vigyázunk...
Jasper visszacsapta az ajtót, majd felém fordult mindenki és csak meredten néztek.
- Most meg mi van? - kérdeztem a maradék kis levegőmmel, majd erősen próbáltam másra gondolni. Elfordultam, és reméltem, hogy a levegőt nem tölti be mindenhol a vér szaga...
- Peter téged talált meg először... Nem lehetett, hogy követett? - kérdezte Edward logikusan. Felé fordultam, szemei őszintén csillogtak. És nyomát se láttam vádaskodásnak. Ami azért... jól esett.
- Több mint két hete találkoztunk. Ha követ, akkor sokkal előbb történt volna ez - mondtam és az ajtó felé intettem.
- Akkor megérezte. Nincs más magyarázat – mondta Carlisle, majd elindult a nappali felé. A többiek is követték, én is tétován fordultam meg, majd indulni akartam felfelé a lépcsőn, hogy megint Vien mellett üljek. Hogy vállaljam az önkéntes száműzetésemet... - Bella beszélnünk kell!
- Oké, de gyorsan – mondtam, majd felsóhajtottam és vágyakozva néztem a lépcső felé. Megfordultam, majd leültem az egyik kanapéra.
- Igazából nem tudom... De lassan a gyereknek meg kell születnie – mondta Carlisle és a szemembe nézett.
- Igen ez egyértelmű... - hadartam gyorsan rá se nézve.
- Vien nem fogja túlélni... - mondta továbbra is engem nézve. - Túl gyenge és a gyerek túl sok kárt okozott – mondta, én meg felé kaptam a fejem. - Bella, nyugodj meg! - mondta gyorsan, mert látta, hogy közbe akarok szólni.

Nem fogja túlélni...
Mi az, hogy nem fogja túlélni, Viennek túl kell élnie! És igenis túl fogja élni. Ő Vien... Nem halhat meg... És mégis tudtam, hogy a tiltakozásommal semmire nem megyek, egyáltalán nem ér semmit. Tudtam... És ha Carlisle mondja, aki orvos... Nem akarom. Csak sajnos itt nem az a kérdés, hogy akarom-e... Itt ez nem akarás kérdése... Egyáltalán nem... Kétségbe estem, megijedtem... Féltem. Még jobban mint eddig. Mert most ő mondta, hogy nem fogja túlélni. Ő, aki ért hozzá. De nem lehet, hogy nem fogja túlélni, ugye? Megmentjük... valahogy meg kell menteni!
- Van egy ötletünk, bár nem biztos, hogy sikerülni fog – mondta Edward, és felém fordította a fejét.
- Milyen ötlet? - kérdezte hevesen, és fejem Edward felé kaptam.
- Természetesen, hogy átváltoztatjuk – mondta Jasper, és keresztbe fonta a karját. - Rögtön a baba születése után, és reménykedünk, hogy a méreg többet használ mint árt...
- Alice? - kérdeztem hevesen és felé fordultam.
- Nem látom a jövőt... Túl sok a lehetőség... És az idő az ellenségünk, ami ellen nem tudunk harcolni.
- Akkor indítsuk meg a szülést – mondtam, és Carlisle felé fordultam.
- Egy ember gyereknél ez sikerülhetne is... De ez a baba félig vámpír! Erősen kétlem, hogy normális úton ki tudna jönni – mondta és komolyan nézett rám.
- Akkor még jobb! Csináljuk császárt! - mondtam, és már szinte bizakodtam, hogy ez sikerülni fog...
Akkor a baba is életben marad, és Vien is jól lesz... Reménykedtem. Talán ez sikerül, nem? Sikerülni kell! Muszáj...
Nem akarom elveszíteni az egyetlen embert, akiben megbízom. Nem akarom elveszíteni a barátnőmet. Nem akarom... És ha ennek az az ára, hogy vámpírrá kell válnia, akkor jó. Elfogadom. Csak maradjon életben!
Vajon önző vagyok, mert azt akarom, hogy életben maradjon a barátnőm? Azt hiszem nem... Ebben a kérdésben nem.
- A császár nem megoldás... A gyerek az ultrahangon se látszik a burok miatt, ami körülötte van... Előbb törik el a szike, minthogy én Vienbe vágok... - mondta Carlisle.
- De van egy másik megoldás... Nem fog tetszeni... - mondta és elfintorodott.
- Vien életben marad? És a baba is? - kérdeztem és megint feszült lettem. Ez ne lehet igaz! Hogy mi a fenének történik ez? Miért pont Viennel?
- Reméljük. A megoldás drasztikus... És azt hiszem, jobb ha nem tudsz róla...
- Akkor tetszik a megoldás!
 

Csak néztem Carlisle-ra, és valahogy hittem neki. Jobb, ha nem tudom. Talán nem kell mindent tudnom. Talán csak a tényekkel kell foglalkozni, csak a végeredménnyel... És nem az odavezető úttal... Valamiért a matek tanárom jutott eszembe. Ő mindig azt mondta, hogy az egyenlethez vezető út fontosabb mint az eredmény... Mert azért több pontot kapsz...
Meg az élet nagy mondásai is azt mondják... Mármint, hogy nem az úti cél, hanem maga az út a fontos. Most mégis másképp gondolom...
Most csak az a fontos, hogy Vien életben maradjon a babával együtt... Hogy hogy... Az az ő dolguk.
- Te fogod csinálni? - kérdeztem és jelentőségteljesen Carlisle-ra néztem.
- Természetesen – mondta, és komolyan nézett rám.
- Akkor jó – mondtam, majd felsóhajtottam... Fáradtnak éreztem magam, amikor nem voltam az. Tudtam, hogy nem vagyok az, és mégis... - Mikor? - kérdeztem és felfelé néztem, ahol Vien szobájának kell lennie.
- Hamarosan... De meg kell várnunk, amíg Vien minimálisan is, de stabil...
- És az mikor lesz? - kérdeztem, majd felálltam.
- Nem tudom – mondta Carlisle, és felment a lépcsőn.
Féltem. Nagyon féltem...
Féltettem a barátnőmet, és a babát is... De talán itt már sokkal többről volt szó, mint a barátnőmről... Nem tudom, hogy legyek egy olyan világban, ahol Vien nincs. Nem tudtam elképzelni, hogy nem hív fel többet, hogy nem keres. Hogy nem néz rám úgy, ahogy csak ő tud... Furcsán, mintha mindent értene és tudna, és annyira utalóan... Nem tudtam elképzelni milyen lenne a világ nélküle. Nincs is világ nélküle... Nem lehet! Túl kell élnie! Muszáj!
- Elmegyek enni – mondtam, majd megindultam kifelé. Nem akartam menni. De ez a kis közjáték nem tett jót vámpír énemnek. Egyáltalán nem... Ráadásul már két hete nem ettem.
- Veled megyek – mondta Edward, és felpattant a helyéről.

Csak álltam meredten és néztem Edwardot, ahogy mellém áll.
- Ez most komoly? - kérdeztem és csak néztem rá...
- Ugyan már, Bella! Nem kell felfújni a dolgokat... Ráadásul valahol itt van Peter... Szóval jobb, ha nem mész egyedül - mondta, majd megindult előre.
Végül is igaza van... A kaja az kaja... A zaklatás meg zaklatás... Mégis tétován indultam utána, és valami furcsa tartózkodást éreztem iránta... Nem tudtam behatárolni. Nem tudtam megmondani mi az... Nem biztos, hogy éreztem még...
Láttam, hogy félúton az erdő és a ház között megáll, és csak néz engem.
Láttam, hogy elmosolyodik egy pillanatra majd újra közömbös lesz.
De az a mosoly... Annyira rég nem láttam! El se hiszem, hogy még tud így mosolyogni! Féloldalasan, és mintha boldog lenne. Mintha ez lenne a legszebb dolog a világon, hogy én felé megyek... És talán arra az egy pillanatra én is elhittem. Elhittem, hogy ez jó dolog, hogy ennek így kell lennie. Elhittem, hogy nekem mellette a helyem, hogy felé kell mennem... Elhittem, hogy ez így jó. De csak egy pillanatra...
Aztán minden megint olyan lett mint eddig. Tisztában voltam vele, hogy ő Edward én meg Bella. És, hogy már rég nem az a legjobb dolog a világon, hogy én felé megyek. Hogy már nem ez a legfontosabb a másiknak. Minden valahogy visszaugrott a helyére, pedig egy pillanatra megfordult...
És abban a pillanatban jobban éreztem magam, mint eddig bármikor... Megijedtem. Miért tetszett a tény, hogy Edward rám vár, és nem másra? Hogy engem vár... nem tudtam... Nem tudom...

Némán lépkedtünk egymás mellett, de ez a némaság most zavart. Idegen volt, és várakozó. Mind a ketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg, pedig egyáltalán nem volt mondanivalónk. Talán ez volt a legnevetségesebb. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy a másik erősen keres valami témát, amiről végre beszélhet... És ez röhejes volt...
- Te is azon gondolkodol mit kéne mondani? - kérdezte hirtelen Edward, és elmosolyodott.
- Igen – vallottam be, majd elhúztam a számat. - De valahogy nem jövök rá...
- Gondolkodtál azon, amit mondtam? - kérdezte és arca egy pillanat alatt lett hihetetlenül komoly.
- Min? - kérdeztem és kerültem a tekintetét... Mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy min kellett gondolkodnom. És igazából az elmúlt két hétben mást se csináltam.
- Oké... Pontosan két másodperc múlva megfogom mindkét válladat és magam felé fordítalak – mondta, majd megtorpant, és tényleg maga felé fordított. Keze továbbra is a vállamon nyugodott, furcsán melegítette jéghideg bőrömet, amikor tudtam, hogy ez lehetetlen... Ő se melegebb nálam...
- És most még egyszer megkérdezem – mondta és szemét az enyémbe fúrta. - Miért ne érintselek meg?
- Mert nem akarom – mondtam egyszerűen, és leráztam kezét magamról... Kényelmetlen volt. Furcsán kényelmetlen.
- Bella... Miért nem akarod? - kérdezte, és most az államat emelte meg, hogy a szemebe tudjon nézni.
- Csak – mondtam egyszerűen, és elfordultam tőle... Menni akartam. Nem akartam látni.

- Ez nem válasz... - mondta halkan, majd éreztem, hogy megfogja a kezem, és újra maga felé ránt. - Pár másodperc múlva átfogom a derekad, Bella... Csak, hogy tudd.
Nem tudtam elmenni. És talán magamnak se akartam beismerni, de akartam, hogy Edward magához húzzon. Úgy mint régen... Vagy nem is olyan régen. Nem tudtam elszakítani a szemem a tekintetétől, nem voltam képes megmozdulni. Csak hagytam, hogy tényleg átfogja a derekamat, majd magához húzzon. Megbabonázva néztem, ahogy kezét lassan felemeli, és a fülem mögé tűri egyik elszabadult tincsemet.
- És most végig fogok simítani az arcodon – mondta suttogva, és tényleg így tett.
Nehezebben kezdtem venni a levegőt, bőröm égett, ahol Edward hozzám ért.
- És most meg foglak csókolni... - mondta, majd közelebb hajolt.
Már nem a szemét néztem. Elvarázsolva néztem az ajkát, képtelen voltam megmozdulni, elfordítani a tekintetem vagy akár csak kinyögni egy szót... Nem ment.
Nem akartam beismerni... Nem akartam elhinni. De akartam. Akartam, hogy megcsókoljon. Akartam, hogy a karjaiban tartson, hogy ha csak pillanatokig is, de én legyek neki a legfontosabb. Akartam... És megrémített a tény, hogy ilyeneket akarok...

Ajkai egyre közelebb értek az enyémhez. Már a szemét néztem és ő is az enyémet. Fekete volt...
Megcsókolt.
Gyengéden ért hozzám, félve, mintha még mindig attól tartana, hogy pillanatok kérdése és eltolom. De tudtam, hogy nem fogom. Nem, mert nem akarom eltolni... Valami megváltozott. Valamit végleg elvágtak, vagy talán el se kezdtek... Nem tudom...
Lassan viszonozni kezdtem Edward csókját. Éreztem, hogy meglepődik, majd a pillanat döbbenet után felsóhajt, és magához ránt.
Hevesebben és vadul kezdett el csókolni, nyelve betört ajkaim közé, és sürgető csatába kezdett az enyémmel.
Egész testembe éreztem a csókját, és még jobban hozzá simultam. Minden porcikáját érezni akartam, minden egyes részét. Kezemet a nyaka köré fontam, és még közelebb húztam.

- Edward! - szólt hirtelen valaki, mi meg megszakítottuk a csókot, de nem engedtük el egymást.
Nem éreztem magam bűnösnek. És eszem ágában se volt Edwardot elengedni, ami egyszerre töltött el elégedettséggel, és hihetetlen rémülettel.
- Viennek eltört a gerince. Gyere! - mondta rémültem és gyorsan Emmett, majd azonnal visszafordult.

Egy pillanatig Edwarddal egymásra néztünk majd futni kezdtünk hazafelé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés