Az életben olyan sok dolgot megbánunk.

El se lehet mondani, fel se tudod sorolni, hogy mi mindent megbánsz. És ebben a legrosszabb, hogy ha idősen visszatekintesz az életedre a legnagyobb esetben nem a jókat látod. Nem a boldog pillanatokat, a jó döntéseket, hanem a hibákat, amiket megtettél, és tisztában vagy vele, hogy valahogy ki lehetett volna javítani, de már nem tudod. Mert késő. Egyszerűen késő.
A rossz mondatokat, a hatalmas baklövéseket, a kínos pillanatokat. Ezeket látod, mert javítani akarsz rajtuk, csak az a baj, hogy nem tudsz.
A pillanat, ami elment, már nem fog visszajönni... A szó, amit kimondtál, azt nem tudod visszavonni.
Megbánjuk a dolgokat, megpróbáljuk helyre hozni. Azért, hogy jobb legyen, vagy esetleg olyan, amilyen volt. Mert nem akarod a rosszat, akarod a viszonylag jót. De van, amikor csak rosszabb lesz a helyzet... Ilyenkor utálok élni. Amikor semmi, soha nem jó. Semmi, soha nem sikerül. Utálom...
Utálom a megbánást. Utálom, hogy semmi nem jó, mindent ki kéne javítani. Utálom, hogy az egész életem egy romhalmaz, amit helyre kéne hozni.
Alapjaiban omlott össze minden, és egyszerűen hiába akarnám... Nem megy. Nem tud jobb lenni, valahogy nem akar helyre jönni.

Csak feküdtem Edward karjaiban, aludni egyikünk se volt képes. Csak voltam, és néztem a plafont meredten, mintha ott lenne a megoldás minden problémámra.
De semmi nem történt.
A tudat, hogy most mi is történt, a feszült várakozás ott lógott a levegőben.
Talán zavarban voltunk. Most mit kéne mondani? Most mit kéne tenni? Én nem tudtam. Teljesen... tanácstalan voltam. Egyszerűen tehetetlen. Én nem tudtam mit kéne tennem.
Most csak álljak fel, öltözzek, és menjek? Én nem tudom. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, miközben menni akartam. Mert ha nem mondja, akkor minek maradjak itt?
Vagy csak fél a reakciómtól? Tulajdonképpen ez nem lenne egy nagy hülyeség. Az elmúlt másfél hónapot azzal töltöttem, hogy minden egyes szavára ütéssel vagy ordítással válaszoljak. És most... Furcsa. Sokkal másabb az egész.
Nem hagytam beszélni, és most mégis az az egyetlen vágyam, hogy végre beszéljen. Hogy mondjon valamit, hogy végre kimondja.
Nem hagytam beszélni...

valahogy bánni kezdtem az azt időt, amikor annyi volt a vágyam, hogy meg se szólaljon.
Talán, ha akkor hagyom beszélni, akkor nem így történik semmi. Akkor most nem azt várnám, hogy végre kimondja az egyetlen szót, amit most hallani akarok. Akkor talán már rég kimondta volna.
Hirtelen megijedtem.
És akkor mi van, ha nem azért nem mondja, mert fél a reakciómtól? Hanem azért, mert nem akar hazudni? Logikus lenne. Elvégre én beszéltem rá erre az egészre. Én kényszerítettem.
Ő nem akarta, és csak azért volt ez, mert én nem hagytam, hogy elmenjen.
Valahogy annyira ésszerűnek tűnt az egész. És hülyeségnek, amit csináltam.
Könyörögtem... a szexért. Undorodtam magamtól, és még csak nem is hibáztathatok mást az én hülyeségem miatt. Romlottnak, rossznak éreztem magam. Rossznak és fertőzöttnek.

Pont, mint egy kurva. Csak én nem pénzt kértem, hanem figyelmet. Figyelmet percekre. Hogy csak én legyek.
Reménykedni akartam, hogy ez nem igaz. Akartam hinni, hogy csak én vagyok... ilyen. Azt akartam, hogy megszólaljon. Azt akartam, hogy kimondja. Hogy mondjon végre valamit egyáltalán.
Reménykedtem, hogy szeret. Akartam, hogy szeressen. Annyira szerettem volna...

Percek majd órák teltek el, mi még mindig csak feküdtünk. De nem történt semmi...
Nem mondta. Nem mondta ki.
Még mindig a plafont bámultam, és még mindig mozdulatlanul feküdtem. Edward a hasán feküdt, arcát elfordította tőlem, de karja átfogta a derekamat.
A remény fél úton elhagyott. Már... fölösleges. Nem mondja ki. Nem, mert nem hazudik. Minek hazudjon... nekem? Csak azért, hogy én jobban érezzem magam? Csak azért, hogy egy kicsit is úgy érezzem, hogy létezek? Nem kell hazudnia, ezt nem kérem tőle. Nem kell, ha nem akarja.

- Megyek – suttogtam, majd Edward karját leemeltem a testemről.
Ő csak tovább feküdt ott mozdulatlanul, mintha elaludt volna. Pedig mind a ketten tudtuk, hogy ez lehetetlen. Nem tud aludni... Én se tudok aludni.
Ruháimat összeszedtem, és elkezdtem felöltözni. Lelassultam. Egyszerűen nehezemre esett gyorsan mozogni. Nehéznek éreztem az egész testemet. Nehéznek... és koszosnak.
- Bella... - Edward hangja nem csattant, nem volt hangos. Mégis elég erő áradt belőle. Hogy mozdulatom közben megálljak a pólómmal a kezemben, és felé forduljak.
Már megint reménykedni kezdtem. Talán most majd mondja! Lehet, hogy mondja!
Akaratlanul mosolyodtam el. Csak mosolyogtam. Mert ha mondja, akkor...
- Minden rendben? - kérdezte, és fanyarul rám mosolygott.
- Persze... - mondtam, és ráfagyott a vigyor a számra. Már inkább fintor volt, mint mosoly. Megint elfordultam, felvettem a felsőm, és egyenesen az ajtóhoz mentem.
Úgy éreztem valamit mondanom kell. Valamit, amitől jobb lesz minden.
- Viszlát – mondtam végül hátra se fordulva és kimentem a szobájából.

Ettől nem lett jobb, ettől nem lett szebb. Ez semmit nem mond. Ez csak egy viszlát volt.
Pedig akartam a jobbat, a szebbet. A baj csak az volt, hogy már elérhetetlennek tűnt. Egyszerűen nem találtam a jobbat... Nem tudtam, hogy kell boldognak lenni. Fogalmam se volt. Valahogy biztos lehet. Hisz mindenki boldog valahogy.
És én nem tudom, hogy kell. Talán ez a legnagyobb baj. Ha megkérdezem, hogy hogy kell boldognak lenni, akkor boldog leszek? Akkor tudnak válaszolni, akkor lehetek én is felhőtlenül, szemérmetlenül és lassan már gusztustalanul boldog?
A Cullen család nagy része az.
Felhőtlenül, szemérmetlenül, gusztustalanul boldog.
Legalábbis az volt, mielőtt én ide be nem tettem a lábam. Boldogok voltak.
Akaratlanul torpantam meg a lépcső közepén.
A Cullen család boldog. Annyira boldog. Boldogok voltak. Én meg jöttem, és már senki nem volt boldog. Hibás vagyok. Olyan vagyok, mint valami hatalmas fekete lyuk. Ezt nem tudom szebben mondani.
Aki csak hozzám közel kerül az vagy meghal, vagy boldogtalanul él. Én vagyok a hibás. Velem van valami baj!
Ezen még az se segítene, hogy Edward annyit mondana, hogy szeret. De nem mondja, mert nem szeret. És hazudni még az én kedvemért se kell. Erre soha nem kérném.

170 évig éltem úgy, hogy senki nem szeret.
Tisztában voltam vele. Elfogadtam, megszoktam. Hát akkor most se fogok belehalni. Nem, mert már megszoktam ezt az egészet. Tisztában voltam vele, hogy egyedül vagyok... Most, hogy már tudom is... Vagyis rendes kimondott szavakkal tudom, hogy senki, soha nem szeretett...
Semmi nem fog változni. Ugyanolyan maradok, mint voltam. Egyszerűen nem kell semmi változtatnom. Senki nem szeret. Ez nem meglepetés, ez nem újdonság.

És valami szörnyű szorítás miatt mégis úgy éreztem, hogy ez igenis nagy dolog. Valami nem engedett, hogy csak úgy hagyjam. Más volt a sejtése és más volt a tudása annak, hogy én csak vagyok... Vagyok, mint egy árnyék. Fölöslegesen, és senkinek nem kellek. Valahogy ez most más.
Más, de közben ugyan az.
Általában utáltam a kettősséget. Mert ha ez van, bármit csinálsz, bármit mondasz elbújhatsz a látszat mögé. És most mégis az van, és ezen nem tudok változtatni.
Úgy éreztem, tennem kéne valamit. Valamit, amitől minden jobb lesz. Valamit, amitől ha csak egy kicsit is, de jobban érzem magam. De nem tudtam, hogy mi az a valami. Talán túlságosan régen voltam ember, hogy emlékezzem, mi a helyes ilyenkor. Hogy mi a... megfelelő.
Ha egyáltalán van ilyenkor helyes és megfelelő cselekedet.

Csöndesen és halkan nyitottam be az egyetlen szobába, ahol most talán egyedül lehetek. Még ha nem is a szó rendes értelmében.
Ánya a rögtönzött kiságyon feküdt és aludt.
Mellé léptem, és csak néztem, ahogy az apró kezét ökölbe szorítja, és lehunyt szemmel alszik...
Nem tudom már milyen érzés aludni. Túlságosan régen volt, hogy emlékezzek rá, de hirtelen vágyni kezdtem a tudatlanságra.
Milyen jó lehet... Álmodni, és pihenni... Elfelejteni mindent, nem tudni saját magadról. Aludni. Most ezt érzi Ánya is. És irigyeltem, amiért ő képes erre, én meg nem. Irigyeltem, hogy felejtést, a nyugtató csöndet és öntudatlanságot.
Én is aludni akartam, de mindennél jobban tudtam, hogy már soha az életben nem fogok. Furcsa volt, hogy eddig egyetlen egy másodperce se hiányzott emberi életemnek. És most inkább lennék ember, aludnék felejtenék és gyógyulnék; mint vámpír, aki életének minden egyes másodpercére kristálytisztán emlékszik, és a sebek soha nem gyógyulnak be.

Csak álltam Ánya felett. Nem mozdultam, még csak levegőt se vettem. Nem kellett. Mintha békességéből rám is ragadt volna valami, akaratlanul kúszott az arcomra egy apró mosoly.
Ő még csak most kezdi. Most fog élni, most fog tapasztalni. Most lehet neki elmondani, milyen hibákat ne kövessen el. Most kell meghallgatni, és segíteni neki. Most kell naki a támasz, most kell neki valaki.
- Elnézést! Azt hittem nincs itt senki – szólt hirtelen Rose a szoba ajtajából, majd beljebb jött.
Fejemet felé fordítottam, majd visszanéztem Ányára. Nem volt kedvem beszélni. Egyszerűen nem akartam beszélni.
- Gyönyörű, nem? - kérdezte, ahogy mellém ért.
Arcom felé fordítottam, ábrándos tekintettel nézte Ányát, ajkán mosoly volt. Mintha tényleg boldog lenne.
- Bella! - Rose arcát felém fordította tekintete ködös volt. - Ne haragudj, hogy szóba hozom. De most, hogy Vien meghalt... - Hirtelen elakadt, és csak nézett engem. Talán arra vár, hogy kiboruljak. Talán arra, hogy tiltakozni kezdjek... - Szóval most, hogy ez történt... - Rose tovább folytatta, tétován, mintha nem értené a reakcióm. Én csak álltam, lassan keresztbe fontam a karom mellkasom előtt, és üveges tekintettel néztem őt.
- Szóval most, hogy Vien... Nem él. Tudnunk kéne, hogy ki lesz az anyukája a babának.

Nem él.
Vien nem él.
Mindennél jobban tudtam. Mindennél jobban tisztában voltam vele. És mégis fájt hallani, beszélni róla, kimondani. Egyszerűen rosszul esett. Ez nem egyszerű. Ez hullámzó.
Hiába vagyok mindennél jobban tisztában a tényekkel. Hiába tudok róla... Újra és újra meghallgatni, újra és újra beszélni róla megint fáj.
Az egyetlen ember halt meg, akinek nem kellett volna. Az egyetlen ember, akit szerettem. Ő halt meg.
És ezen nem tudok csak úgy átsiklani, semmibe venni, és olyan hamar elfogadni, ahogy akarom. Egyszerűen nem tudom.
Pedig kéne. El kéne fogadni, tudomásul kéne venni. Hagyni kéne. De nem tudom.
A legváratlanabb pillanatokban fog előjönni ez az egész. Én tudom. Akkor, amikor nem akarom. Ha csak ránézek valamire, ő fog az eszembe jutni, megint fájni fog, megint rosszul fog esni. Ez soha nem fog elmúlni. Napról napra kevésbé fog hiányozni, de mindig hiányozni fog. Soha nem fog elmúlni...
- Természetesen én – mondtam Rose-nak, majd kifordultam a szobából.
Vien babájának csak egy valaki lehet a pótmamája. És az én vagyok.
Ánya tudni fog Vienről. Tudni fogja, hogy én nem vagyok az igazi anyukája, hogy Vien az életét adta érte. Tudni fogja, hogy van egy másik ember is a világon, akit szeretnie kell, akinek hálával tartozik. Még ha nem is ismerte... Vien lesz az igazi anyukája.
Tudni fogja, majd ha elég idős lesz. Majd ha eljön az ideje, akkor mindent tudni fog. Egyszerűen mindent...

valahogy egyedül éreztem magam a házban. Bárhova mentem volt valaki, mindenki beszélgetni akart, én meg nem akartam megszólalni se.
Mindenki azt várta, hogy kiborulok, hogy hisztizek, talán még könnyeket is vártak volna. De nem tudok sírni, szóval valószínű, hogy nem várnak könnyeket... Mintha egy időzített bomba lettem volna, és arra várna mindenki, mikor robbanok fel. Bárhova mentem mindenki várakozóan, és feszülten nézett rám. Nem tudom sehova elbújni.
A furcsa az volt, hogy nem is akartam elbújni. Mégis feszélyezett a társaság. Nem akartam menekülni, mégse tudtam senkivel egy szobában maradni.
Én nem menekültem. Inkább... rejtőzködtem. Vagy bujkáltam, vagy nem is tudom mi erre a megfelelő szó. Azt hiszem, hogy csak magányt akartam.
Mindenki jött, mindenki beszélt, és nem hallottam még a saját gondolataimat se. Nem tudtam gondolkodni. Pedig akartam.
A magány gondolata most túlságosan csábító volt. A tény, hogy egyedül lehetek valahol, és csak legyek, nagyon tetszett.
Tulajdonképpen szerettem csak úgy lenni, és kinézni az ablakon.
Emlékszem régen napokat ültem végig anélkül, hogy felfogtam volna, hogy a nappalt éjszaka követi, azt meg megint reggel.
Vien olyankor pánikolva hívott fel, mert még iskolába menni is lusta voltam.
Vagyis nem lusta, hanem csak elfelejtettem. Egyszerűen elfelejtettem, hogy iskolába is kéne menni, nem csak... lenni.

A garázsba ültem, és erősen reméltem, hogy itt senki nem akar keresni. Az órára emeltem a tekintetem, és szinte el se hittem, hogy még ugyanabban a napban vagyunk, és alig pár óra telt el Edward és Vien óta.
Játszik az idő. De ez már annyira ismerős volt, hogy szinte nem is érdekelt. Megértettem.
Játsszon, ha neki kedvére telik. Játsszon, ha ezen tud nevetni.

A garázs ajtaja kinyílt, és Edward lépett be rajta. A kezében kulcs volt, kabát volt rajta. Biztos megy valahova... Nagyon reméltem, hogy nem fog észrevenni, még levegőt se vettem.
Furcsa volt.
Minden annyira más. Sokkal... másabb. Talán túl sok volt már a mai nap. Igazán vége lehetne.
Meghalt a legjobb barátnőm, lefeküdtem Edwarddal, és bizonyságot szereztem, hogy soha nem szeretett. És anya lettem. Mert most anya vagyok, még ha nem is úgy, ahogy a rendes anyák azok. Ha Vien élne, akkor nem feküdtem volna le Edwarddal... Akkor most nem én lennék az anya!
Akaratlanul sóhajtottam fel, majd láttam, hogy Edward megtorpan.
Felkeltem, mert itt már a remény se volt meg, hogy nem vett észre. Biztos, hogy tudja, én vagyok. Álltam mereven, és néztem Edwardot.
Ő csak döbbenten állt, és nézett. Nem tudta mit mondjon. Nem tudta...
- Ohh... - nyögte, majd zavartan fordította el a tekintetét, mintha remélte volna, hogy nem én vagyok.
- Nem kell ezt játszanunk – mondtam, majd elindultam az ajtó felé.
- Mit nem kell játszanunk? - kérdezett vissza rám se nézve.
- Nem kell szoronganod, csak azért, mert könyörületből lefeküdtél velem – mondtam, majd kimentem a garázsból.

Most már ez lesz mindig? Állandóan?
Eddig se volt épp szilárd a kapcsolatunk. Eddig se voltunk... jól. Akkor most miért is lenne minden rendben? Mostantól mindig zavarban leszünk, nem tudunk majd egymásra nézni, és nem tudjuk majd mit mondjunk a másiknak.
Olyan... normális, nem? Újabb sóhaj tört fel ajkaim közül, ahogy a nappaliba értem. Mindenki beszélt, majd elhallgatott, amint beléptem. Mindenki csak nézett, és követte a mozdulataimat.
Várnak...
Mind várják, hogy robbanjak... Csakhogy nem fogok. Nincs elég erőm, hogy kitörjek. Egyszerűen nem tudok.
Már mindig ez lesz? Edwarddal kínosan élünk életünk végéig, a család meg csak feszültséget fog érezni a közelemben.
Milyen szép életünk lesz így Ányával!
Újra bementem a szobájába még mindig aludt, de most egyedül volt. Legalább egyedül lehettem vele egy kicsit. Ha csak egy kicsit is.

Nem akartam. Nem akartam tovább így élni, még ha csak most is kezdődött el. Vien nincs itt, és semmi nem jó a Cullen családdal. Egyszerűen semmi! Edward nem szeret...
Senki nem szeret. Csak egy... senki vagyok.
Kell valaki, aki szerethet. Szükségem van valakire, aki szeret, és emlékeztet rá, hogy ember voltam valaha, ezért nekem is szeretnem kell.
Eddig ez Vien volt. De most senki nincs... Egyedül vagyok. És senki nem akar velem lenni. De el se ítélem őket. Ha én nem én lennék, én se akarnék magammal lenni. Ez egyszerű. Ennyire egyszerű.
Leültem a fotelba, fejemet a karomra támasztottam, és csak néztem Ányát.
Olyan békés. Ő még semmit nem tud a világról. Őt még mindenki szereti. Olyan jó neki!
Szánalmas, ha egy felnőtt irigye egy babát?
Nem tudtam. Én már semmit nem tudok.
Ánya kinyitotta a szemét, majd sírni kezdett. Felkeltem, majd az ölembe vettem. Picike. Milyen lehet az a bizalom, ami a gyerekeknek kell? Ha nincs ott valaki, aki vigyázz rá, akkor nem élhet. Egy baba úgy bízik az anyukájában, mint soha senki.
Az ajtó kinyílt, és egyszerre jöttek be hárman.
- Segíthetek? - kérdezte Rose, és a kezét nyújtotta a gyerekért. Én csak még jobban öleltem magamhoz Ányát.
- Nem – mondtam színtelen hangon, majd elfordultam tőle.
Ne akarja elvenni az egyetlent, aki szeret engem. Csak ő szerethet. És nekem kell valaki, aki szeret. Még ha csak egy csecsemő is, akkor is.
Elindultam lefelé a lépcsőn egyenesen a konyhába. Keresek neki valamit enni. Biztos éhes...

Fél óra múlva megint a baba szobájába voltam, és erősen igyekeztem, hogy elaltassam. Bár nem tudtam, hogy kell csinálni. De úgy nézett ki, hogy ha ringatom az jó.
Ánya lassan lehunyta a szemét, majd elaludt. Lassan visszaraktam az ágyba, és megint csak álltam, és néztem őt. Olyan apró, és olyan... védtelen. Kell valaki, aki vigyázz rá.
- Megbüfiztetted? - kérdezte valaki az ajtóból, és megfordulva Rose fejét láttam.
- Igen – mondtam megint, majd visszaültem a fotelbe.
- Itt maradjak? - kérdezte, majd beljebb jött.
- Ne – mondtam, majd elővettem egy könyvet. Csak az oldalakat néztem, és igyekeztem tudomást se venni Rose-ról.
Én értem őt. Ő is szereti Ányát, és csak foglalkozni akar vele. Ez világos. Csak már terhes a foglalkozása. A jelenléte erőszakos, és fölösleges.
Hallottam, hogy Rose felsóhajt, majd kimegy a szobából.

Már mindig ez lesz? Ezt fogja csinálni minden egyes pillanat után, amit Ányával töltök? Nagyon kellemes lesz...
Aztán végre rájöttem.

Nem akarok itt maradni. Nem akarom látni minden nap Edwardot, nem akarom a családot, nem akarom Rose-t. Nem akarok itt maradni.
De Rose is azt mondta, hogy a baba születése után el kell mennem, még én teszek szívességet.
A felismerés nem volt villámcsapás. Ez nem egy pillanat alatt alakult ki. Ez hosszadalmas volt, még ha ez csak órák is voltak.
A tény, hogy nem szeretnek, nem látnak szívesen, annyira logikus volt, annyira egyértelmű. És annyira egyszerű volt, hogy nem maradhatok itt. Végtelenül könnyű.

Felkeltem, Ányát a karomba vettem, és az ablakhoz mentem.
Ha már eldöntöttem, hogy megyek, akkor nem fogok itt időzni. Akkor indulunk. Egyetlen ugrással kint voltunk, és mentem.
Azt vártam, hogy elbizonytalanodok. De mégse. Minden egyes lépéssel egyre jobban tudtam, hogy mennem kell. Nem akartam visszanézni, nem akartam visszamenni. Előre akartam menni.
És lehet, hogy a múltam Edwarddal volt tele és a Cullen családdal, szenvedéssel és kínnal.

De a jövőmben nincs se Edward se család. És csak remény van, Ánya és szeretet.

És én csak ezt akarom.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.02.09. 12:06 ZS  Nagyon ,nagyon ,nagyon tettszett a legújabb fejezet! Annyira nagy hatást gyakorol az emberre...leginkább a megfogalmazás...annyira elgondolkodtató! olyan mély gondolatok...teljesen azonosulni tudok vele..és majd meg szakad a szívem,hogy Bella ennyire szenved! De nagyon jó! Alig várom a folytatását! Köszönöm!