- Viszlát, Bella!– mondta azon a csendes, békés hangján.
- Várj!– nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek. Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra.
Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön. Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.
A jelen… /Edward/
Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy tovább menjek-e. Nem akartam felkavarni a múltat, de már nem bírtam nélküle. Alice nem látott róla semmit, mióta elmentünk. De megnyugtatott, hogy biztosan van valami magyarázat, talán csak a tudatalattija akadályozza, hiszen megkértem, hogy ne nézze Bella jövőjét. De felemészt a magány, és most már tudom, hogy milyen ostobaságot követtem el. Már semmi sem ugyanaz, mint régen. A család szétszakadt, két éve már, hogy nem is láttam őket. Minden megváltozott, és én sem voltam már önmagam. Nem telt el úgy perc, hogy ne láttam volna magam előtt az arcát. Még mindig kísért a pillanat, amikor búcsút intettem neki. Nagyon nehéz volt elmennem, a szomorúsága folyton arra késztetett, hogy szorítsam magamhoz és vonjam vissza a szavaimat. De nem tettem. Mert neki így a legjobb. Talán majd a férjével látom újra, vagy talán már a gyerekeivel. Talán már nem is itt él, és feleslegesen jöttem. De akkor is ez az egyetlen nyomom. Az elmúlt tíz évben nem olvastam senkinek sem a gondolatait, és elbújtam a világ elől. Nem létezett számomra az idő, csak arra vágytam, hogy Bellát újra a karjaimban tarthassam.
Megígértem, hogy megvédem. És ezt így kellett teljesítenem. Én magam voltam számára a veszély, és csak így tudtam őt megvédeni magamtól. Ez a helyes út.
Már nem is emlékszik rám. Hiszen minden emléket a padlója alá rejtettem. El kellett volna őket pusztítanom, de nem voltam rá képes. Az önző énem meggátolt. Talán mégsem akartam eltűnni az életéből. Remélem, hogy nem találta meg a képeket és amiket még odarejtettem.
Lassan parkoltam le a ház előtt. Alaposan megterveztem mindent, átalakítottam a külsőmet, hogy idősebbnek tűnjek. A szemüveg borzasztóan idegesített, de kellett az álcámhoz. Nem térhetett vissza Edward Cullen tíz évvel később ugyanúgy, ahogy elment. Úgy döntöttem, hogy ha Bella nincs a közelben, akkor beszélek Charlie-val. Tudnom kell, hogy jól van-e. Lehet, hogy be se enged, de meg kell próbáljam. Bella nem tudhatja meg, hogy itt vagyok.
Lassú, emberi tempóban kiszálltam az autómból és elindultam a bejárat felé. A ház külsőre semmit sem változott, kivéve, hogy Bella ősrégi autója nem állt a ház előtt és nem éreztem az illatát sem. Régen nem járhatott itt. Talán elköltözött, talán férjhez ment.
Becsengettem.
Charlie itthon volt. Éreztem az illatát, és hallottam, hogy elindul az ajtó felé. Egy bot kopogását hallottam, és mikor kitárult az ajtó meg is pillantottam Charlie-t, egy mankóra támaszkodva.
Az arcán nyomot hagyott az idő, mintha nem is tíz, hanem húsz év telt volna el. Nem szólalt meg, nem mutatott meglepetést. Nem kezdtem el kiolvasni a gondolatait, nem akartam látni Bellát egy másik férfi karjaiban. Így inkább vártam.
- Jó napot, Charlie – köszöntem illedelmesen. Még mindig közömbösen figyelt, de mintha engem vizsgálgatott volna. Valamire kíváncsi lehetett. – Edward Cullen vagyok, Bella egyik régi… barátja.
- Emlékszem rád. Mit csinálsz itt? – kérdezte higgadt hűvösséggel. Nem erre számítottam. Hova lett a régi hirtelenharagú, indulatos Charlie?
- Bella itthon van? – kérdeztem végül, pár perces csend után. Az arcán valami különös futott át, aztán habozva megszólalt.
- Nincs.
- Önhöz jöttem tulajdonképpen. Csak szeretnék Bella felől érdeklődni. Hogy mi lett vele. Remélem, nem veszi tolakodásnak. Csak erre jártam, és gondoltam beugrom. Nem akarom felkavarni a lányát, én csak…
- Gyere be – nyitotta ki az ajtót előttem, félbeszakítva zavart mondókámat. Követtem a nappaliba és meglepetten vettem észre, hogy a ház teljesen másként fest, mint mikor utoljára láttam. Mindenhol rendetlenség és kosz uralkodott. Régen nem láthatta női kéz. Ezek szerint Bella más városba költözött?
- Kérsz valamit? Inni, enni?
Megráztam a fejem.
- Hol van most? – tértem a lényegre, talán kissé modortalanul.
- Bells? Messze innen. Miért mentetek el? – kérdezte, és láttam rajta, hogy ez tényleg érdekli.
- Carlisle másik városban kapott állást, és Esme is környezetváltozásra vágyott. Nagyon sajnálom, hogy itt hagytam a lányát, Charlie. De nem volt más választásom.
- Bizonyára – morogta. Egy pillanatra, mintha a régi Charlie lett volna. – Nos, ezek szerint Bella nem ment veletek – sóhajtotta távolba meredő szomorú tekintettel. – Éreztem.
- Tessék? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Hiszen tisztában van vele, hogy Bella nem jött el velünk. Akkor miről beszél?
- Nézd, Edward. Mikor megláttalak az ajtóban, reménykedni kezdtem hogy visszakaphatom tíz év után a lányomat, aztán mikor elkezdtél érdeklődni utána, vált világossá, hogy semmiről sem tudsz. Aznap mikor elmentetek, Bella nem jött haza. És soha többet nem is került elő…
A múlt… /Bella/
Percekig csak néztem utána megrendülten. Nem tudtam felfogni mindazt, ami néhány pillanattal ezelőtt történt velem. Természetellenes volt, álomszerű. Mintha egy személyemre szabott rémálom kellős közepén lennék, de nem találnám a kiutat. Túl fájdalmas volt ahhoz, hogy felfogjam. Kába voltam, és észre se vettem a külvilágot. Nem számított már semmi. Nem érzékeltem a fák lágy suhogását, sem az idő pergő múlását. Csak arra a pontra meredtem, ahol eltűnt a távolban. De már minden mozdulatlan volt. Megállt az idő.
„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza.”
A felismerés váratlanul tört rám, elfújva sokkos nyugodtságomat. Nem látom többet, nem érinthetem meg többet és soha többet nem ölelhetem, csókolhatom. Elment és nem jön vissza. A könnyek váratlanul jelentek meg a szemem sarkában, aztán a lábaim önálló életre keltek. Nem akartam őt elveszíteni, nem tudok nélküle élni. És nem is akarok. Hogyan élhetnék az életem nélkül?
„Te nem vagy jó nekem, Bella.”
Ezt mindig is tudtam, mindig is éreztem. A lelkem mélyén tudtam, hogy majd egy nap rájön erre és elhagy. Talán nem is a lelkemről szólt az átváltoztatásom elleni heves tiltakozás. Már akkor tudta, hogy nem akar engem. Már akkor érezte, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy nem illek bele a világába. Pedig én jó akartam lenni. Igyekeztem.
Minden rá emlékeztetett. A fák lágy suhogása, a sötétség veszedelmes ismeretlensége, és két ballábasságom… a házunk… a szobám… minden. Az egész életem. Az életem része volt, és most mindent elvett tőlem… mert nem voltam elég.
Elhasaltam a nedves földön, és nem volt erőm felállni. Talán nem is akartam. Nem láttam értelmét, nem volt kedvem semmihez. A világ ment tovább, de én már csak külső szemlélőnek éreztem magamat. Magam előtt láttam, ahogy egy éles tőr hasít a szívembe. Éreztem a fájdalmat, de a testemben nem tett kárt. A szívem halkan dobogott tovább, de nem találta a ritmusát. Csak egy utánzat volt. Edward magával vitte a szívemet, és csak egy hatalmas lyukat hagyott a mellkasomban. Egy hatalmas vérző sebet, amiből ömlik a vér, és amit képtelenség beforrasztani.
- Edward – motyogtam. Lepergett előttem az összes együtt töltött perc, és egy részem még azt sem hitte el, hogy egész idáig enyém lehetett ez a csoda. A vége pedig várható volt. Hiszen ki akarna engem, ha bárkit megkaphat? Csak egy álom volt. És belepusztulok a végébe. – Edward…
- Milyen megható, megindító jelenet – hallottam meg egy vérfagyasztó, kísérteties hangot. Fáradtan nyitottam ki a szememet, és a fojtogató sötétségben csak egy vörös villanást láttam.
- Victoria – suttogtam megrendülten, és elmosolyodtam. Láttam az arcán a meghökkenést, nem éppen erre a reakcióra számított. Számtalan rémálmomban láttam őt, de most mégsem bántam, hogy itt van. Nem akartam élni. Vártam, hogy megöljön. A halál túlságosan kecsegtető, hirtelen lehetőség volt. Egy könnyebb kiút, mint megküzdeni azzal a kínnal, amit érzek.
- Látom rajtad a fájdalmat, Bella. Azért jöttem, hogy megöljelek. Kínok között. Edward megölte a társamat, ezért én végzek veled. Fogat fogért, szemet szemért… társat társért – nevetve mondta. Neki ez nem jelentett semmit, csak kicsinyes bosszút. Nem velem volt a baja, hanem Edwarddal. Ha megöl, mindenki jobban jár. Victoria mégsem éri el a célját. Edwardnak már nem jelentek semmit, nem fogja összetörni a halálom. És nekem lesz a legjobb. Nem kell szenvednem. – Védtelen vagy – jelentette ki, majd elindult felém, hogy beteljesítse a bosszúját. A bosszúját Jamesért.
Én pedig vártam őt. Vártam a halált. Védtelenül.
A jövő… /Edward/
A száguldás az életem részéből a mindennapok rutinja lett, semmivel nem foglalkoztam, csak rohantam a vörös villanás után. Nem vadásztam, nem álltam meg, nem gondolkodtam. Mert már nem számított. Semmi nem számított. Egyetlen illatot, egyetlen gondolatot követtem. Hagytam, hogy elárassza az elmém, csak arra figyeltem, hogy minél előbb utolérjem, és darabokra szaggathassam. Még a vér is értéktelen volt a bosszúm mellett. Mert bosszút kellett állnom. Ez volt az egyetlen értelme az életemnek. Aztán egyetlen gyors ugrással vetettem rá magam száguldó testére, és megállásra késztettem. Végre célt értem. Ütni kezdtem, nem törődve azzal, ahogy Victoria újra meg újra lepergette az elméjében Bella halálát. Próbáltam kizárni a képeket, és semmi nem számított, csak hogy megöljem. Nem voltam tudatában semminek, a vörös köd mindent ellepett.
- Csak szívességet tettem neki Edward, a halált kívánta. Ha én nem tettem volna meg, megtette volna ő maga. Ha azt vesszük te ölted meg… - kiabálta, miközben megpróbált kitérni előlem és legyőzni engem. De olyan erő volt bennem, amit ő soha nem érthetett meg. Nem vett komolyan, ezt még a ködön át is érzékeltem. De a gúnyos kacagás az arcára fagyott, amikor letéptem a fejét, és a földre dobtam. Zihálva torpantam meg, és néztem a gyűlölt arcra. Utoljára nevetett ki, utoljára… többet nem ölhet meg senkit, többet nem. Bella haláláért meg kellett, hogy fizessen. Muszáj volt.
Indulattól remegve gyújtottam meg a fáklyát, és dobtam bele Victoria testrészeit. Közben örömet éreztem. Valami furcsa elégedettséget. Ettől nevetnem kellett, hisztérikusan és őrülten. A hangomtól zengett minden, de nem érdekelt. Minden értéktelen volt. Megöltem. Megfizettem. Megérdemelte. Bosszút álltam.
- Edward – hallottam magam Alice remegő hangját, de az sem érdekelt. Csak Bella számított, senki más. Nem élhetett a gyilkosa ezen a földön, hát megöltem. De én sem élhettem anélkül, hogy ő létezett volna. Ezért nekem is meg kellett halnom…
- Edward, kérlek ne…
- Már döntöttem, Alice. Elmegyek a Volturihoz, hogy megölessem magam. És védtelen leszek…
- Edward… - zokogta halkan, még egyszer utoljára ránéztem. Szomorúság ült a tekintetemben, nem akartam, hogy fájjon nekik. De csak Bella számított, semmi más.
- Sajnálom – suttogtam és örökre hátat fordítottam mindennek. Bella védtelen volt, most én is az leszek…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
