Bella szemszöge:

Mikor beértem a terembe, rögtön ki is mentem. Nem volt olyan kedvem bemenni a pedofil tanár órájára. A folyosón tébláboltam, de megláttam a tanárt így gyorsan beszaladtam a WC-be. Mikor belenéztem a tükörbe, jobban megrémültem, mint korábban. A szemem alatti karikák azt mutogatták, hogy nem sokat aludtam. Igazából két napja nem is aludtam. Egyszerűen nem tudok elaludni. Ha normális lennék, már összeestem volna, de én nem estem össze. Még csak álmos sem voltam. A szemeim még mindig duzzadtak és vörösek voltak. Hát igen, az elmúlt két napban általában csak sírtam. Megnyitottam a vizet és megmostam az arcom, majd kimentem, de beleütköztem valami vagy inkább valakinek. Felpillantottam és szememben a könny újra gyűlni kezdett. Edward volt az. Arca meggyötört és szomorú. Miért volt szomorú? Nem, nem beszélek vele. Nem akarom tovább itatni az egereket, pedig cincognak nekem, hogy ők bizony szomjasak! Pislogtam egyet és egy makacs könnycsepp végig fojt az arcomon. Majd a többi is felbátorodott és követték. El kellett mennem. Nem bírtam a szemébe nézni, de még megszólalni sem. Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek, de valahogy mégsem akar minket összehozni a sors.
- Bella várj!
Nem válaszoltam, és nem is álltam meg. Hirtelen egy hideg kéz fogta meg a karomat arra kényszerítve, hogy megálljak. Megálltam, de nem fordultam felé. Féltem a szemébe nézni. Hiába vallottam be neki, hogy szeretem. Hiába vallotta be nekem, hogy szeret. Neki már nem számítottam, de nekem számított. Lágyan megfordított, de én makacsul lenéztem. Néztem könnycseppjeim halál ugrását a padlóra. Az egyik csepp neki indult, majd elrugaszkodott az arcomról, lehet, hogy azt gondolta, hogy tud repülni, de a gravitáció lehúzta, majd nagy csattanással a padlón végezte. Edward felemelte az arcom arra kényszerítve, hogy ránézzek. Könnyeimet mutató ujjával letörölte.
- Bella, szeretnék veled beszélni!- mondta nekem bársonyosan lágy hangon. Miről? Mit szeretnél nekem elmondani?
- Hallgatlak -suttogtam neki, úgy is meghallja.
- Bella, ami szombaton történt...- tenyeremmel befogtam a száját.
- Tudom, hogy nem hiszel nekem. Tudom, hogy utálsz, de miért okozol fájdalmat nekem? Miért akarod, hogy rosszabb legyen az a pár nap, amit még itt töltök?- kérdeztem tőle. Arca ha lehet még sápadtabb lett és még szomorúbb. Meggyötört volt. Puszit nyomott a tenyeremre, majd lágyan levette a szájáról.
- Bella, én nem utállak! Akkor sem utáltalak és most sem!- mondta meggyötört hangon. Nem állt jól neki a fájdalom.
- Akkor miért nem állsz szóba velem?- kérdeztem fojtott hangon.
- Szóba állok veled! Most is veled beszélek, Bella! -mosolyodott el egy kicsit.
- És miért nem hiszel nekem?- kérdeztem. Éreztem, hogy nem sokára megint locsolni fogom a kertet. Szánalmas vagyok, de nem tudok ellene tenni semmit.
- Hiszek neked!
- Ne fárassz, jó! Így sem aludtam két napja
- Te nem hiszed el nekem, hogy én hiszek neked! - mondta, mire halványan elmosolyodtam.
- De szombaton nem hittél. Azt hitted, hogy én voltam az az átkozott szörnyeteg, aki direkt nézette meg veled azt a nyavalyás kazettát.
- Akkor tényleg nem hittem neked, de csak azért, mert nem voltam benne biztos, hogy te úgy szeretsz engem, mint én téged. Azt hittem, hogy csak azért mondtad nekem, hogy szeretsz, hogy legyen egy jó kalandod! - szavai égették a szívemet. Fájt, mert azt hitte, hogy érzéseim iránta hamisak. Pedig ezek igaziak, talán túlságosan is, de igaziak.
- De ma reggel, mikor megérkeztél, Jasper még kint volt a kocsinál. Neki az a képessége, hogy érzi és manipulálni tudja az érzéseket. Alice meg a jövőt látja, de ez most nem ide tartozik. Szóval mikor Japser kint volt, megérezte az érzéseidet. Mikor bementél odament az ablakunkhoz és gondolatban megüzente nekem, hogy menyire szeretsz és hogy nagyon rosszul érzed magad. Még ott volt, amikor leültél mellém. Mikor rám néztél, azt érezte Jasper, mintha elveszítetted volna a legféltettebb kincsedet  -mondta, mire én lehajtottam a fejem. Leharapom a fejét Jasper-nek.
- El kell mennem!- jelentettem ki, majd megfordultam. Elindultam a parkoló felé, onnan ki az iskolából. A közelben volt a vasút állomás. Mikor odaértem bementem az épületbe, de jegyet nem váltottam. Minek? Nem utazni jöttem ide, akkor meg minek? Egyenesen a vonatok felé mentem. A közelben volt egy híd. A híd arra szolgált, hogy átjussunk a túloldalra anélkül, hogy meghalnál. Felmásztam a lépcsősoron. Volt vagy hat méter magasan az átkelő része. Elkezdtem járkálni a tetején. Megnéztem, a gyönyörű tájat. Az a sok- sok hegy, ami körül vett hihetetlenül gyönyörű volt. A híd közepére mentem, mert eszembe jutott, hogy miért is jöttem igazából. A korlát viszonylag vastag volt, ami most jól jött, mert könnyebb lesz rajta egyensúlyozni, vagy legalábbis én így gondolom. Felmásztam a korlát tetejére. A szél süvített. Olyan érzés volt, mint amikor Edward vitt engem a hátán. De az jobb volt, sokkal jobb! Az eső is eleredt.
- A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb- suttogtam, becsuktam a szemem, majd levetettem magamat a hídról. Sokan azt mondják, hogy lepereg előttük az élet. De semmi ilyen nem történt. Vagyis, de történt. De az csak egy kép volt, nem egy film. A képen Edward volt. Ahogy mosolyog és boldog. Majd éreztem, hogy valami villámgyorsan elkap, majd a szél erős fújását az arcomon és a hátamon meg a térd hajlatomnál valami hideget. Éreztem, hogy valaki lerak a földre. Nem sikerült meghalnom. Francba! Kinyitottam a szemem és Edward-ot pillantottam meg.
- Elment az eszed Bella? - kérdezte ingerülten.
- Nem, nem ment el!
- Akkor miért vetetted le magad?- kérdezte még mindig dühösen
- Azért, hogy megmentselek!- kiabáltam rá, majd megeredtek a könnyeim. Nem láttam tisztán, de mintha Edward arca ellágyult volna.
- Mitől akarsz te megvédeni?- kérdezte lágyan, majd leült. Megfogott a vállamnál és az ölébe húzott. Én rögtön megöleltem, szorosan tartottam. Nem akartam elhagyni őt, de ez lenne a helyes megoldás.
- Saját magamtól! A szörnytől, aki most szabadon járkál, mert féltékeny rád.
- Féltékeny?- kérdezte hitetlenkedve.
- Igen, mert elcsavartad a fejem
- Szóval elcsavartam a fejed?- kérdezte incselkedve.
Felkuncogtam.
- Hát nem is tudom... Lehet, hogy nem te voltál. Bocsi összekevertelek Mike Newton-nal- mondtam mire felmorgott.
Megint felnevettem.
- Úgy emlékszem, hogy szünetben leanyáztad, nem?- kérdezte
- Meglehet. De kérdezhetek valamit?
- Attól függ mit?
- Honnan tudtad, hogy lefogok ugrani a hídról?- kérdeztem, mire megrázkódott.
- Két okból. Mikor otthagytál én elkezdtelek követni. Amikor azt mondtad, hogy el kell menned, azt hittem, hogy az iskolából. Majd mikor megláttalak az állomáson, megijedtem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg elmész. Nagy kő esett le a szívemről, mikor láttam, hogy nem vettél jegyet, de abban a pillanatban el is szállt. Alice felhívott, elmondta, hogy mit fogsz művelni. Rohantam emberi tempóban. De amikor meghallottam, a hangodat és láttam, hogy leugrottál nem bírtam türtőztetni magam. Vámpír sebességgel kaptalak el. Ha csak egy század-másodperccel később érek oda, akkor már nem lennél itt.- mondta szomorúan.
- Bocsáss meg!- suttogtam, mire még szorosabban magához vont. Önzőség volt tőle, de élveztem.
- Remélem tudod, hogy szeretlek!- mondta lágyan, mire én felhúztam magam az arcához.
- Remélem tudod, hogy én tudom, hogy mennyire szeretsz, de tudd, hogy én is visszavonhatatlanul szeretlek!- suttogtam, majd lágyan megcsókoltam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés