Bella szemszöge:

Kerek szemekkel lépkedtem csendesen a tv felé. A tv előtt egy víztócsa állt és terjedt tovább. Meztelen lábaimmal beleléptem és a tv felé nyúltam. A tv-ből a szörny is kinyúlt, és én elkaptam. Magával húzott és eltűntem a sötétségben. A szememet becsuktam, orromat idegesen húzogattam. A hullaszag átitatta az egész kutat. Nagyot nyeltem, majd kinyitottam a szemem. Már nem voltam Bella. A szörny voltam és az érzelmeimet teljesen elnyomta. De egyet azért hagyott. A mérhetetlenül nagy gyilkos vágyamat pedig megduplázta, vagy talán megtriplázta. Nem tudom, de mintha a vágyam, hogy gyilkoljak, most sokkal intenzívebb, mint mikor köteles vagyok ölni. Hirtelen kedvem támadt egy kis szórakozásra.

Volt annyi eszem, hogy ne öljek, de azért az embereket vagy inkább a vámpírokat szívatni nem olyan rossz ötlet. De előtte ezt a négy, már embernek nem mondható valamit el kell tűntetnem a kútból vagy légfrissítőt, kell hoznom. Vagy mind a kettő. Megfogtam kettőt a négyből, majd le a kút mélyére húztam őket. Vihettem volna mind a négyet is, de nekem most nincs kedvem oszladozó hullákat cipelni. Behunytam a szemem, majd vártam fél percet és végül - miután kinyitottam- a hegyekben kötöttem ki. A két testet elvonszoltam az egyik szakadék felé és ledobtam őket. Este volt, csend. Majd egy puffanás. Leértek a szakadék aljára. A kezeimet leporoltam, ami vicces volt, mert csúszott a víztől. Majd újra becsuktam a szemem, vártam egy vagy másfél percet és újra kinyitottam.

Megfogtam a maradék kettőt. Majd őket is lehúztam, de egy egészen más helyre vittem őket. De az is hegy volt. A közelben volt egy hatalmas nagy tó, ami valószínűleg kráter tó lehet. Mivel az odavezető út érintetlen volt, ezért bátran dobtam be őket a tóba. Kicsit sajnáltam őket, mert kazetta nélkül, hidegvérrel gyilkoltam meg őket. Miután ezt kigondoltam rájöttem, hogy fölösleges sajnálnom őket. Ha nem ölöm meg őket, akkor ők ölnek meg engem. Igaz, lehetetlen engem megölni, még ember alakban is, de az meg milyen már, hogy fejbe lőnek azt még vígan, táncolok. Mélyeket sóhajtoztam, majd újra lehunytam a szemem és újra a kútba kerültem. Mintha egy kicsit kitisztult volna a levegő, de még mindig lehetett érezni azt a kellemetlen szagot. Undorító. Kimásztam a kútból, miközben ember alakot öltöttem. A tv felé kezdtem futni, majd kimásztam belőle. De annyira szerencsétlen vagyok, hogy megcsúsztam a tócsában. Dühösen fújtattam, majd halk lépteket hallottam egész közel. Beugrottam az ágyba, de közben visszatért minden elfojtott érzelmem. A szívem tört milliárd darabra, mikor visszaemlékeztem, hogy Edward letagadott.

Igen, letagadott. Ha nem szeretne, akkor nem nézett volna rám úgy, ahogy. Ettől egy kicsit jobban éreztem magam, egy kicsit. Az ajtó kinyílt, de nagyon lassan. Carlisle volt az. Bűnbánó arccal közeledett felém, mikor meglátta, hogy könnyes szemmel ülök az ágyban. Leült arra a székre, amiben nem rég még Edward ült. Olyan volt, mintha egy másik isten ülne ott, szőke hajjal. Bizarr.

- Isabella nagyon sajnálom, hogy megzavartam nem rég a "beszélgetést" Edward-dal - hangja szomorúan csengett. Talán azért, hogy ne zúdítsam rá a nem létező haragomat? Nem lehetek benne biztos, nem vagyok gondolatolvasó. Gondolatolvasó... Erről Edward jut az eszembe, és hogy nem tud az enyémbe olvasni. Kezeim megremegtek, könnyeim potyogtak, lábaim reszkettek. Remek, most biztos azt hiszi, hogy sírok, mert fázok.
- Dr. Cullen - nem szólíthattam még Carlisle-nak. Ha meg annak szólítanám, akkor meg azt hinné, hogy illetlen vagyok - meddig kell bent maradnom? Mellesleg Bella - hangom rekedt, elhaló volt, pedig legbelül úgy éreztem, hogy ezt a kérdést lazán kibírom mondani. Hiú remény.
- Kérlek, nyugodtan tegezz, Bella - kért meg és mintha egy nagyon kicsit felengedett volna. Neki legalább könnyű az élete mostani része. Mármint fogalmam sincs, hogy milyen lehetett még az elején, de biztos vagyok benne, hogy most könnyebb. Sokkal könnyebb.
- Szerintem akár már ma is haza mehetsz! - mondta s közben megeresztett egy könnyed mosolyt. Próbáltam viszonozni, de ez olyan "Na, persze!" mosoly volt. De várjunk csak. Ma? Zavaromban ránéztem a falon lévő órára, majd kikerekedett szemmel vizsgáltam. Fél négy? Azt meg hogy...? Rosszul jár? Igen, biztos, hogy rosszul jár. Nem lehet ennyi az idő. Vagy csak ennyire nem érzékelem az idő múlását?

- Most?- kérdeztem, gyorsan, mert már nagyon el akartam tűnni ebből a fertőtlenítővel átitatott helyről. Nem tudom, hogy, hogy bírják ki. Vagy lehet, hogy ezek titokban gázmaszkot hordanak, és mikor altatás van, csak még egyszer lefertőtlenítik a felületet azt a beteg már ki is dőlt? Nem vagyok orvos, de ez még nekik is nehéz lehet, főleg ha az orvos egy vámpír, akinek százszor jobb a szaglása, mint egy átlag embernek.
- Én megvárnám a reggelt - mondta elgondolkodó arccal miközben a cipőjét bámulta. Majd rám nézett. Mintha valamit szeretne, de nem bírja kinyögni. Kérdőn felhúztam az egyik szemöldökömet, mire felnevetett.
- Van még valami?- kérdeztem, miközben a szemöldökeimet váltogattam. Hol a jobbat, hol a balt húztam fel. Ezen felnevetett, majd elkomolyodott.


- Ha szabad kérnem, mi van közted és Edward között?- a világ összes kérdésére válaszoltam volna, kivéve erre. A darabokra tört szívem, ami az árulás áldozata volt nem rég, most fájni kezdett. Nem mintha eddig nem fájt volna, de Carlisle egy kicsit eltompította, de nem űzte el. Rá néztem Carlisle-ra. Arca elkerekedett és nyugtalanul figyelt. Majd egy fulladozó hangot hallottam. Kellett egy perc mire rá jöttem, hogy én adom ki magamból ezt a furcsa hangot. De Carlisle arca már akkor is nyugtalan volt, mielőtt elkezdtem volna, szabályosan fulladozni. Ekkor vettem észre, hogy arcom egy eltorzult pózban lefagyott. Nem csak a szívem fájt, de már az arcom is felad. Így, hogy a francba fogok hazudni?
- Sajnálom. Azt hiszem nem kellett, volna megkérdeznem - mondta bűnbánóan. Felállt majd ellenőrizte a pulzusomat. Lélegzet visszafojtva figyeltem, hogy az arcán a pánik eluralkodik. Volt pulzusom, de csak akkor, amikor ember vagyok, de még ez gyenge volt. Valószínűleg, akinek ilyen a pulzusa pár másodpercen belül elmegy örökre. És nekem pont ezért volt ilyen. Ha át kell változnom, akkor ne legyen hirtelen.


- Bella jól érzed magad? Nem érzed magad gyengének?- kérdezte rémülten. Mit mondjak neki? Nem mondhatom azt, hogy bármikor meghalhatok úgy, hogy közben élek. Habár ő is ezt az állapotot alkalmazza, csak ő nem tud újra éledni, mint én.
- Nem. Inkább erősnek érzem magam. Miért?- meglepődött, mint ahogy én is. Érdekes, hogy előbb a hangom semmi sem volt. Mint egy idős ember, akinek már csak percei vannak, vagy még annyi sincs. De most a hangom olyan volt, mintha tényleg erősnek érezném magam. Mintha egészséges lennék és elő.
- Biztos?- kétkedett, de úgy tűnt, mintha meggyőztem volna. Az arca is egy kicsit megenyhült, de csak egy nagyon kicsit.
- Biztos - mondtam automatikusan és úgy döntöttem, hogy válaszolni fogok a kérdésére. Ha az előbb jó volt a hangom, akkor feléig ki fog tartani. Vagy ebben reménykedem. - Köztem és Edward között nincs semmi - közöltem vele és sikerült nem elcsuklanom. Magamban egészen máshogy mondtam volna: Köztem és Edward között jelenleg nincs, de volt és talán lesz valami.
De micsoda öngól lenne, ha ezt mondanám el. Kicsit lepődne meg a volt -on.

- Értem, de akkor mi volt...?- nem fejezte be, de a hangsúlya kérdésre utalt. Ezt magamtól is kitaláltam volna, de valamiért színessé varázsolta a mondatott.
- Nem volt semmi, de az egy jó éjt puszi lett volna - eddig bírtam. A hangom a volna szónál olyan mértékben csuklott el, hogy még magam is meglepődtem, hogy értem, amit mondtam. Bólintott, de nem fűzött hozzá semmit.
- Akkor hazamehetek?- kérdeztem suttogva. Így legalább nem csuklik el a hangom. Hitetlenkedve csóválta a fejét.
- És mivel szeretnél haza jutni? Mert, ha gyalog akkor szó sem lehet róla. Sajnálom, de most ilyenkor nagyon sok.. rossz dolog történik a környéken - aggodalmaskodott. Mintha egy apa lenne, aki aggódik a lányáért. Igaz, hogy félig- meddig apa, hisz van öt nevelt gyereke, de azok tudnak magukra vigyázni. Én is tudok, de neki erről nem kell tudnia. Elég, ha Rose tudja.

- Itt lakok a környéken és nem hiszem, hogy abban a tíz percben engem bántani tudnának - mosolyogtam rá biztatólag. Felületem, majd a kezembe vettem a ruháimat - a nővér gondosan kimosott- majd kimentem a mosdóba, átöltözni. Gyorsan magamra kapkodtam a frissen mosott ruhát, - megjegyzem: fertőtlenítő szaga volt - majd kimentem a szobába. Megágyaztam, és elköszöntem Carlisle-től, majd szinte kirobbantam az ajtón és futottam. Futottam egészen a bejáratig, de ott is csak azért álltam, meg, mert beteget hoztak és nem bírtam kikerülni. De amint kijutottam újra futni kezdtem. Egyébként a kollégium messzebb van, mint tíz perc gyalog. Van az egy óra is. De ha van egy olyan képességed, hogy fél perc alatt oda tudsz érni akkor nincs probléma. Csakhogy én nem haza indultam. Hanem be az erdőbe. Először úgy gondoltam, hogy a rétre megyek, de ott csak rosszabb lenne. Így hát elindultam az ismeretlenbe és keresni kezdtem egy hasonló helyet. Hagytam, hogy a lábaim vigyenek, nem néztem sehova sem. Nem döntöttem el merre tartok, csak mentem. Néha lefordultam, néha meg egyenesen haladtam.
                                                                            ×× × ××
Már több órája keresgéltem. Már feladtam, de ekkor megláttam. Nem volt olyan szép, mint a másik, de nem is volt ronda. Kiléptem az ellipszis alakú rétre és néztem, ahogy a nap sugarai első sugarai megvilágítják. A fű még harmatos volt és friss. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam a rét közepe felé, ahol a nap már kisütött. Mielőtt leültem volna a puha, harmatos fűbe, levettem a cipőmet és a zoknimat. A pulóvert még magamon hagytam, mert még nem volt olyan meleg.
A zoknikat beletűrtem a cipőmbe, majd elhajítottam a rét széléhez. Lassan leereszkedtem, majd szétterültem. Úgy helyezkedtem el, hogy minél több D vitamint gyűjtsek. A nap egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Nem akartam elrontani a pillanatot, azzal, hogy Edward-ra gondolok. Nem, azért mert utálom, hanem azért, mert hihetetlen nagy fájdalmat okoz a neve. De most megpróbáltam ezen minél kevesebbet problémázni. Becsuktam a szemem és álmodoztam. Addig álmodoztam, míg el nem aludtam.

Edward szemszöge:

A réten feküdtem egészen addig, míg a nap első sugarai elő nem bújtak a magas között, s közben a bőrömmel érintkeztek, mire milliónyi kis gyémánt el nem kezdett csillogni a bőrömön. Hát igen, egy szörnyeteg vagyok. Lehet, hogy most gyönyörűen nézek ki, de ez csak egy álca, hogy elvarázsoljam az áldozatomat. Felsóhajtottam, majd vámpír sebességgel felkeltem a fűről és el nem kezdtem futni haza. Csak futottam és futottam, de élveztem. Mint mindig, a futás most is felfrissít és segít lenyugodni. Mikor hazaértem rögtön a szobámba mentem. Nem akartam foglalkozni a többiekkel és nem akartam, hogy elmondják újra, hogy mennyire idióta vagyok. És érdekes módon nem foglalkoztak velem. Talán rájöttek, hogy ha én döntöttem, akkor nincs vissza út?

De nem nagyon foglalkoztatott. Fogtam magam és ledőltem a francia ágyra. Fogalmam sincs, hogy miért kellett nekünk ilyet venni. Tanya mindig próbál elcsábítani, de én megmondtam neki, hogy esküvő előtt semmi. Ezen egy teljes hónapig dühöngött és még jobban próbált elcsábítani, sikertelenül. De ami azt illeti nagyon kényelmes volt. Ekkor egy halk kopogás törte meg a csendet. Nem akartam Rosalie-val vagy Alice-el vitázni ezért nem válaszoltam. Kizártam minden gondolatot, így nem tudtam, hogy ki áll az ajtó mögött. Még egyszer kopogott az illető.


- Mi az?- kérdeztem idegesen. Nem volt kedvem veszekedni, sőt. Nagyon beszélgetni sem volt kedvem. Most, hogy nincs itt Tanya, csend van.
- Bemehetek?- kérdezte Carlisle. Na, pont rá nem számítottam. Ha a testvérem lenne, elzavarnám, de ő még is csak az apám.
- Persze- suttogtam halkan, mire az ajtó kinyílt és Carlisle bejött. Halkan becsukta, majd leült az egyik székre, ami nem volt messze tőlem.
- Beszélni szeretnék Isabella-ról - mondta halkan, mire szúrást éreztem a mellkasomban. Vettem egy mély levegőt, hátha evvel el tudom nyomni, de nem ment, csak rosszabb lett.
- Miért?- kérdeztem közömbösen, de egy kicsit bepánikoltam, de a világért se mondtam volna el nekik, hogy aggódtam Bella-ért. Nélkülem is meg van a maga gondja és nélkülem biztos, hogy jobban érzi magát.

- Mert ma hajnalban elbeszélgettem vele. Megkérdeztem, hogy mi történt, amikor benyitottam - az arca eközben dühös lett. Nem értettem. Carlisle nagyon ritkán szokott dühös lenni, de akkor sem indok nélkül. Habár biztos van valamilyen indoka. - Azt válaszolta semmi, csak egy jó éjt puszi lett volna - válaszolta egyre dühösen. Ezért dühös? Mert egy emberrel ilyen fajta kapcsolatot teremtettem? Nevetséges.
- Ezen miért húztad fel magad?- értetlenkedtem. Meg volt rá az indoka, de nem akartam találgatni. Mondja el szépen.
- Ezen nem húztam fel magam - mondta dühösen. Aha, na persze. - A reakcióján húztam fel magam! - fejezte be, a mondatott, amire én már azt hittem, hogy befejezte. Ekkor a fejemben képek jelentek meg.

"Ha szabad kérnem, mi van közted és Edward között?- kérdezte kíváncsian Carlisle. Bella nem válaszolt. Gyorsabban kezdett el lélegezni, majd arca eltorzult a fájdalomtól. Carlisle-ra nézett, majd a levegőt már kapkodta. Fuldoklott, miattam."

A képek láttán megrémültem. Bella már elmondta, - igaz, nem személyesen - szerelmes belém, de azt nem gondoltam volna, hogy neki ez ennyire fáj. Hisz ő csak egy ember. Neki nem kéne éreznie ekkora fájdalmat. Esetleg egy kicsit. De szemeiben nem csak fájdalom volt. Nem düh, harag, hanem a szerelem. Még azok után is szeret, hogy én megtagadtam. Ő nem tudja, hogy én tudom, hogy ő szeret, de úgy néz, mintha ezt tudná, sőt. Úgy néz, mintha azt is tudná, hogy én mit érzek. Mintha sejtené.
- Miért mutatod ezt? - kérdeztem és feltűnt, hogy a hangom halk és fojtott volt. Carlisle arca egy kicsit megenyhült, de még mindig dühös volt.
- Lehet, hogy nem vetted észre, lehet, hogy igen, de ez a lány szerelmes beléd! - közölte velem a hírt, amiről már én is tudtam. Már válaszolni akartam, mikor folytatta - És, ha az emlékezetem nem csal - és nem csal- akkor én arra emlékszem, hogy Rosalie elkotyogta, hogy szerelmes vagy Isabella Swan-ba! - mutatott rá. Igaza volt. Tanya-n, Emmett-en és Esme-n kívül mindenki tudta, hogy szeretem Bella-t. Még én is, de még is gyáva vagyok.

- Nem csal az emlékezeted. Tényleg szeretem Bella-t - vallottam be. Szemeimet becsuktam és próbáltam valami egészen másra gondolni. Vízesésre, szivárványra, autókra, de Bella mindig megjelent. A vízesésnél együtt voltunk a vízben és figyeltük a vizet. A szivárványnál, egy réten álltunk és az árnyékban néztük a szivárványt. Az autóknál pedig az anyós ülésen ült és mosolygott.
- Akkor miért ilyen szomorú? - kérdezte, de ekkor megjelent Alice és Rose. Lehuppantak az ágyra ők is.
- Azért, mert Edward azt mondta, hogy ezt nem szabad és eltűnt - válaszolt buzgón Alice, majd követte Rosalie:
- Ezért Bella azt hiszi, hogy Edward letagadja a szerelmét, ami jelen esetben igaz, mert ez - mutatott rám - le szeretné tagadni, hogy szereti Isabella Swan-t, és mind ezt miért?- kérdezte, és mintha gúnyolódott volna.
- Miért?- kíváncsiskodott Carlisle.
- Mert azt hiszi magáról, hogy egy szörnyeteg és nem szeretné bántani Bella-t. Csak, hogy pont ezzel bántotta meg - válaszolt Alice és közben komolyan a szemembe nézett. Mintha választ keresne, miért vagyok ennyire hülye.

- Csak ezért? - hitetlenkedett Carlisle, mire én is hitetlenkedtem egy vagy két sort. Tőlem várt választ, de én póker arccal bámultam a plafont. A perifériás látásom miatt láttam, hogy Alice és Rose bólogatnak.
- Fiam, nem hiszem, hogy bántanád. Mikor benyitottam nagyon közel voltál hozzá, és nem úgy tűntél, mint aki meg akarná ölni - mutatott rá Carlisle. Igaza van, de ettől függetlenül én még mindig egy szörny vagyok! Felsóhajtottam, majd felálltam. Elindultam az ablak felé, majd ráálltam a párkányra.
- Hova mész? - kérdezte Rose.
- Vadászni - majd kiugrottam az ablakon és bevetettem magam az erdőbe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés