Csak nem képzeli, hogy bárki előtt is meghunyászkodom. Pláne nem egy ilyen kis csitri előtt. Hány éves volt mielőtt átváltozott, tizenkettő? Attól még, hogy valakinek nagy az ereje nem kell, hogy nagy hatalmat is akarjon. Én sosem vágytam semmi másra, csakis arra, hogy a szeretteim boldogok legyenek. Illetve szerettem, mert nekem csak anya van, senki más.

-         Még korántsem végeztem veled, te mutáns – lépett elém. Majd egy hirtelen mozdulattal pofon vágott. Ezt viszont olyan erővel tette, hogy még a fal egy részét is kivittem. – Ez még csak a játék kezdete. Hogyha egyetlen egy piszkos mozdulatot teszel felém, akkor búcsút mondhatsz az alibidnek, amiért most még férfinak nevezed magad. Elég világosan fogalmaztam? Csúnyán nézne ki a legféltettebb kincsed egy diótörőben.

-         Bocs, hogy megint zavarlak, de a Mester látni akar titeket – dugta be a fejét Félix ismét.

-         Szólít a kötelesség, a fenébe, ezt kénytelenek leszünk később befejezni, angyalbögyörőm – rántottam magamhoz a derekánál fogva.

-         Vedd le rólam a piszkos mancsodat – csavarta ki a kezem. Mire fájdalmas szisszenés hagyta el a számat. – Ha még egy ujjal is akár hozzám nyúlsz, akkor az volt életed utolsó cselekedete, úgyhogy fontold meg, hogy mit akarsz tenni. Nyugodtan köss még belém, hogyha búcsút akarsz mondani valamelyik testrészednek, vagy optimális esetben az életednek.

-         Hát sajátosan gondoltad a közénk való beilleszkedést, haver. A legkevésbé sem jó Jane-t felhúzni már egy nap után, bár határozottan úgy tűnik, hogy neked a képességed sem lehet akadály, mert a kis Milady egyáltalán nem tudott tiltakozni ellened. Még a végén lesz valaki, aki nem retteg tőle – kuncogott fel.

-         Rajtad még fog a képességem, kellőképpen – vigyorodott el Jane.

Egy pillanattal később pedig Félix kínok között a földre zuhant. Én azonnal rá koncentráltam, és igyekeztem minden erőmmel átváltoztatni ezt a kínt valami sokkal jobbá. Néhány pillanattal később Félix elernyedt, és boldog mosolyra húzta a száját.

-         Na jó, utoljára mondtam el az előbb, hogy ne avatkozz az én ügyeimbe. Semmi jogod, hogy Volterrában legyél, te nyavalyás féreg – kevert le még egy hatalmas pofont.

-         Mi folyik itt? – lépett be Aro kissé ingerülten. – A trónterembe hívattalak titeket, erre nekem kell idejönnöm. Magyarázat, Jane? – nyújtotta Aro a kis perszóna felé a kezét. Ő pedig engedelmesen megfogta azt.

-         Értem – bólintott rá Aro. – Ez esetben azt hiszem, hogy nincs más megoldás, minthogy mindkettőtök megkapja a maga büntetését. Közös cella az alagsorban az esküvőig, vagy ameddig nem tanultok meg egymás mellett élni – csattant a kemény ítélet.

-         Mester, én… - kezdett bele Jane, de Aro csak leintette.

-         Ideje, kedvesem, hogy megtanulj együtt élni azzal, hogy vannak dolgok, amikre nincs befolyásod. A Volturi tagok klánba fogadása is ilyen. Paul már közénk tartozik, ezért pontosan ugyanolyan egyenértékű veled, mint a többiek. Nem te döntöd el, hogy ki tartozik a családhoz, és ki nem – mondta határozottan, majd felém fordult. – Ami pedig téged illet Paul, kedvellek, de nem zaklathatod a legjobb testőrömet sem szexuálisan, sem pedig sehogyan. Addig a cellában maradtok, ameddig nem tanultok meg egymás mellett békében élni. Félix? Alec? Lennétek szívesek?

-         Mester – lépett elő a két említett.

-         Vigyétek őket a nyugati cellákba, a lehető legmesszebb a trónteremtől. Ott már nem fogjuk őket hallani – adta ki a parancsot.

-         Mester, kérem… – lépett Aro elé anyám. Aki láthatóan semmit nem értett az egészből. Hát igen, lemaradt egy-két dologról.

-         Döntöttem gyermekem. Sajnálom, de ez nem mehet így tovább – fogta meg Aro anya kezét. Akit Demetri azonnal szorosan magához vont.

-         Majd meglátjuk – sötétült el anya tekintete, de megállítottam. Hogyha ő is engedetlen lesz, akkor kitilthatnak minket innen, és örökké boldogtalan lesz miattam.

-         Anya, kérlek – néztem rá könyörgőn. – A Mesternek igaza van – nyögtem ki a szavakat. Bár nem igazán állt rá a szám, hogy ilyesmit mondjak bárkinek is. Még, hogy Mester? Na mindegy, most így érhetem el a céljaimat, hogy az édesanyám boldog legyen. – Hamarosan találkozunk újra itt – nyomtam puszit az arcára.

Majd hagytam, hogy Félix és Alec elvezessenek engem Jane-nel együtt. Mikor a cellához értünk Félix együtt érzően nézett rám, míg Alec sajnálattal ölelte magához testvérét.

-         Csak néhány nap, addig próbáld meg nem megölni, lehet, hogy megérdemelné, de emlékezz rá, hogy nem teheted – mondta Alec komolyan a húgának.

-         Majd igyekszem, de azt nem garantálom, hogy nem adok neki egy kicsit – morgott Jane bátyja vállába. Huh, emberi érzelem, ilyet sem láttam még itt Volterrában. Ha nem is mutatják ki, azért kötődnek egymáshoz. Még a végén képes leszek egy cseppnyi megértésre velük kapcsolatban.

-         Vigyázz magadra, húgom – mondta Alec.

Majd Jane behátrált a tömlöcbe, én pedig készségesen követtem. Ha nem megyek magamtól, akkor Félix besegít a cellába, úgyhogy inkább önként foglaltam el a büntetésem helyszínét. Nem volt sok kedvem eljátszani itt a tömlöcbe vetett rosszfiút, de kibírom ezt a néhány napot, hogy itt maradhassunk.

-         Ez is miattad van, te nyavalyás félvér – ült le a cella egyik sarkába. – Ne merészelj a közelembe jönni.

-         Ne aggódj, nem is terveztem, te kis vipera. Mi lenne, hogyha megpróbálnál normálisan viselkedni a családoddal? Még a végén kedvelnének is téged – vágtam a fejéhez. Jane gyönyörű lány, de olyan érzéketlen, mint egy darab fa, talán túl fiatalon esett áldozatul a Volturinak, és így esélye sem volt kinőni a gyermeki kegyetlenséget. Nem lehetett több, mint tizenhat éves, amikor átesett az átváltozáson.

-         Nincs szükségem rá, hogy bárki is kedveljen. Mi az a szeretet? Mi az, hogy család? A Mester szeret, mert képes vagyok teljesíteni a kötelességemet. Ennyi éppen elég. A bátyám szeret, mert együtt éltünk át mindent életünkben. Másra nincs szükségem – mondta komolyan. – Egyébként pedig fogd be, jó lenne csendben és nyugalomban eltölteni az időt, amíg össze vagyunk zárva.

-         Nem akarsz beszélni róla? – kérdeztem kíváncsian. Valami a múltjában lehet, ami ilyenné tette. Talán látta, amint megölték a családját. Lehet, hogy ő is egy turistakörúton végezte a szüleivel, és a testvérével, mikor táplálkozott a Volturi?

-         Nincs miről beszélni – fordult be a fal felé.

-         Egyszerűbb lenne, hogyha magadtól tennéd – ajánlottam fel a lehetőséget.

-         Semmi közöd a múltamhoz, a jelenemhez, és a jövőmhöz sem. Felfogtad? – kérdezte dühösen. – Most pedig fogd be a szádat, mert nem fog érdekelni, hogyha megölnek engem is, akkor is végzek veled. Nem fogok egy fedél alatt élni egy kívülállóval.

-         Kívülálló? Valami azt súgja, hogy valaha te is az voltál – mondtam nyugodtan.

-         Miért lettem volna az… - csuklott el a hangja.

-         Azért, mert mindent, és mindenkit próbálsz elüldözni magad mellől, nem bízol senkiben a Mesteren, és a bátyádon kívül, ennek pedig oka van – mondtam higgadtan.

-         Mintha már említettem volna, hogy nem akarok veled beszélgetni. Hagyj békén, légy szíves – húzta a fejére a csuklyáját.

-         Jobb lenne neked, hogyha beszélnél róla, talán akkor képes lennél érzelmeket is produkálni – mondtam határozottan. Talán, hogyha elmondja, hogy mi a baja, akkor megtörik a jég a család irányába.

-         Utoljára mondom, hogy hagyj békén – üvöltötte a képembe.

Egy szempillantás alatt előttem termett, és kis híján kitörte velem az egyik falat. Azonnal elkaptam a csuklóit, és a földre tepertem, majd használni kezdtem rajta Aro képességét. Nem is telt sok időbe, amíg eljutottunk odáig, amire kíváncsi voltam.

„Egy régebbi korban találtam magam. A kicsi Jane, és Alec a kertben játszott, de mindenki sötét tekintetekkel méregette őket. Mintha szörnyek lennének, akiktől meg kéne szabadulni. Csak egy fehér anyag takarta a vékony testüket. Olyan, mint amilyenben a bűnözőket, és boszorkányokat vetették máglyára. Ez akkoriban semmi jót nem jelenthetett.

-         Mami – szaladt oda Jane egy nőhöz. – Ezt neked csináltam – nyújtott felé egy csokrot. A nő elvette tőle, és halványan rámosolygott, de nem ért hozzá.

-         Köszönöm, kicsikém – mondta.

Mire Jane visszaszaladt a testvéréhez, és tovább játszott. Néhány perccel később férfiak, és nők is berontottak a kis kertbe, majd elkapták a halálra rémült gyerekeket. Jane és Alec kapálózott, rugdalózott, de nem tudtak kiszabadulni. A rémült tekintetük egy életre az elmémbe égett. Azok a könnyes szemek, és reszkető testek. Néhány pillanattal később már egy máglyához kötözték a reszkető gyerekeket.

-         Mami, segíts – sírta el magát Jane. – Nem vagyunk rosszak, jók leszünk, segíts, hogy jók legyünk – könyörgött, de az anyja csak nézte könnyes szemekkel, ahogy a máglya meggyullad az apró testek alatt. Majd amikor Jane felsikoltott elfordította a tekintetét.  

-         Ne, nem akarok meghalni, nem akarunk meghalni, képes vagyok normális lenni, és a bátyám is, nem vagyok démon, nem vagyunk démonok, könyörgöm – sírt továbbra is. Viszont senki sem hallgatta meg a kislányt. A következő pillanatban vámpírok hada jelent meg a máglya körül, és minden vámpír elkapott egy-egy embert. Néhányan pedig gyors mozdulatokkal eloltották a máglyát, de Jane és Alec már eszméletlenül csüngtek a tűz közepén. A füst már megmérgezte őket, nem bírta tovább a tüdejük a kínt, és a forróságot, amit át kellett élniük. Az arcuk tele volt hamuval, a szőke fürtök ezüstösnek hatottak a sok ráhullott kosztól, de még életben voltak. Ha alig is, még éltek.

-         Nem lesz semmi baj – suttogta Aro Jane fülébe. Majd beleharapott a vékony kis nyakba. – Még várni akartam ezzel, de nincs időnk, nemsokára már közénk fogsz tartozni a testvéreddel együtt – engedte el Aro a remegő testet, ami egy pillanattal később vonaglani kezdett a fájdalomtól.

Háromnapnyi iszonyatos fájdalom és kín után az újszülött Jane felébredt, és rettegve nyitotta ki a szemét.

-         Bátyám? – csilingelte halkan. – Itt vagy velem? – kezdett el remegni. Majd hirtelen felpattant, és egészen a falhoz simult. – Alec? – nézett körbe ismét rémülten.

-         Itt vagyok – ült fel hirtelen a szoba másik végében a bátyja.

-         Alec – rohant oda hozzá Jane, és a karjaiba vetette magát. - Hol vagyunk? Mit tettek velünk?

-         Nem tudom – rázta meg a fejét a testvére. – Nem emlékszem mi történt.

-         Máglyára küldtek minket, a családunk, az egész falu – lett dühös Jane. – Valaki viszont megmentett, hallottam a hangját – mondta áhítattal. – Sosem fogom elfelejteni azt a hangot.

-         Hát végre felébredtetek – lépett be Aro elégedetten a szobába.

-         Maga, maga mentett meg – nézett rá Mesterére csodálattal. – Nem fél tőlünk?

-         Nem kedvesem, és itt mindenki el fog fogadni titeket, mi nem akarunk bántani benneteket – lépett hozzá még közelebb Aro. – Gyertek, már vár titeket a reggeli – mondta határozottan. Majd az első bűnös étkezés helyszínére kísérte az újszülött testőreit.

-         Falubeliek – döbbent meg Alec, amikor beléptek a szobába.

-         Igen, gondoltam, hogy jól esik majd nektek egy kis elégtétel – mosolyodott el Aro, amikor megcsillant Jane szemében a bosszú.

-         Meg akartatok ölni minket – kelt ki magából Jane. Mire az összes ember fájdalmasan felsikoltott, és vonaglani kezdett a kíntól. – Mi nem tettünk semmi rosszat – kiabált tovább önkívületben.

-         Jane, húgom, nyugodt meg – tette a vállára a kezét Alec. Majd mindketten az emberek felé fordultak, és megbabonázva nézték az ütőereiket.

-         Bámulatos – ámult el Aro. – Különlegesebbek, mint valaha is hittem volna – mondta elégedetten. – Két tökéletes testőr, olyanok, akiknek már rég helye lenne a testőrségemben – mondta elégedetten. Eközben a két újdonsült vámpír már rá is vetette magát a falu lakóiból álló lakomára.”

Ennek fényében azonnal képes voltam másként látni Jane-t, és a testvérét. Nem csodálom, hogy ennyire zárkózottak, és nem bíznak senkiben, csak Aróban, és egymásban. Hiszen ő mentette meg őket. Nem félt tőlük, pedig mindenki rettegett a puszta létezésüktől is. Még az édesanyjuk sem próbálta meg megmenteni őket, pedig neki szeretnie kellett volna a gyermekeit. A saját vérét.

-         Jane, én annyira sajnálom – öleltem magamhoz az apró testet.

-         Mi a fenét sajnálsz? – döbbent meg a karjaimban. Majd ellökött magától, és egészen a falig hátrált. – Ne merészelj még egyszer hozzám érni – fűzte még hozzá ingerülten.

-         Nem akartalak bántani – csúsztam hozzá közelebb.

-         Na persze, mert nekem mindig mindenki csak jót akar. Hagyjuk békén egymást, és éljük túl ezt a pár napot bezárva. A Mester akar téged és az anyádat, úgyhogy próbáljunk meg együtt élni, akkor talán nem fogja egyikünk sem a hátralévő örökkévalóságát tömlöcben tölteni – mondta higgadtan. – Ha te békén hagysz engem, akkor én is megpróbálom türtőztetni magam. Áll az alku? – kérdezte bizonytalanul.

-         Igen, ez jól hangzik, de ha beszélni akarsz valakivel a múltról, akkor ne fogd vissza magad, szívesen segítek… - próbálkoztam megint. Biztos, hogy sosem adta még ki magából a fájdalmát.

-         Mint már mondtam, nem… köszönöm – nézett mélyen a szemembe.

Majd megint a fal felé fordult. Hm… azt mondta, hogy köszönöm. Már ez is jóval több kezdetnek, mint amit elvárhatnék bárkitől is. Talán, hogyha kiadná magából a haragját, akár még kedves lány is lehetne. Majd megoldom, hogy felengedjen egy kicsikét. Bár azt még nem tudom, hogy hogyan, de nem fogom megint manipulálni az érzékeit, csak akkor, hogyha végképp nincs más választásom. Valahogy a bizalmába kell férkőznöm, több van ebben a lányban, mint amennyi kívülről látszik. Hogy voltak képesek ezt tenni két ártatlan, védtelen lélekkel, akik nem akartak mást, csupán élni. Az emberek ostobák, mindig félnek a másságtól, pedig az nem feltétlenül rossz. Vajon Jane más lenne, hogyha nem így változik át? Talán, hogyha boldogan él emberként, akkor nem lenne ilyen vámpírként sem. Lehet, hogy csak emiatt lett ilyen kegyetlen, mint amilyen most, hiszen annyira védtelen, és ártatlan volt abban a kis fehér ruhában, amiben meg akarták égetni. Még talán soha nem láttam senkit ennyire félni ezelőtt, mint amikor a máglyához kötözték. Meg kell tanítani rá ezt a lányt, hogy vannak még vámpírok Arón és a bátyján kívül, akiben megbízhat. Tudom, hogy milyen félni, és másnak lenni, és sosem kívánnám ezt még a legnagyobb ellenségemnek sem.

-         Ne bámulj már, ez idegesítő – húzta össze magán a köpenyét. Fel sem tűnt, hogy ennyire néztem.

-         Ne haragudj – kaptam el róla a tekintetem.

-         Mindegy, csak nem szeretem, hogyha ok nélkül néznek. Idegesítő, hogyha folyamatosan figyelnek. Az sosem jelent jót. Ha valaki sokáig bámul rád, akkor bántani akar, ezt vésd bele abba az apró kis agyadba – mondta komolyan. – Ha túl akarod élni a küldetéseket, akkor mindig figyelned kell arra, hogy ki jelenthet veszélyt a számodra – magyarázott tovább.

Hm… gyorsan próbálja elterelni a témát saját magáról. Ez így nem lesz egyszerű. Talán mégis kellene neki egy kis érzelmi löket, és akkor lehetne vele rendesen is beszélgetni. Bár, amilyen állapotban most van, nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet. Inkább még várok. Kap még egy napot, azután elmesélem neki, hogy mit láttam az imént.    

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés