(Carlisle szemszöge)

– Alice azt írta, hogy történt veled valami – szólalt meg dühösen Edward engem fürkészve, nem várva a magyarázatunkra.

– Ha úgy vesszük, tényleg történt valami, és hogy mi, arra pillanatokon belül bizonyára rájössz. Alice, mutasd meg neki a látomásaidat! – néztem lányom felé, ő pedig bátortalanul bólintott.

Edward az első pillanatban hátrahőkölt, nekiütközve a kanapé háttámlájának, aztán viszont eltorzult az arckifejezése és kezei ökölbe szorultak.

– Elég, hagyd abba, Alice! – kiáltott fel néhány perc múlva. – Nem értem, hogy miért kellett idejönnöm. Világosan látszik, hogy „élsz” és virulsz – pillantott rám. Bár utóbbi jelző, mióta elköltöztünk már koránt sem volt igaz rám. Azt hittem, hogy amint Alice végigjátssza neki, hogy milyen állapotban van Bella, majd rájön, hogy mi is a célunk, de tévedtem. – Bizonyára tele akarjátok tömni a fejem hazug látomásokkal. De miért? Hát nem látjátok, így is mennyire szenvedek? – rogyott le a földre.

– Fiam! – léptem oda hozzá, és kezemet a vállára tettem –, amiket az imént mutatott neked Alice mind valósak, egyik sem kitaláció vagy átverés. Bella szenved.

– Nemsokára el fog felejteni. Csak kis idő kérdése, és…

– Hagyd már ezt a hülye elfelejtős dumát! – csattant fel Rosalie. – Lehet, hogy magadat meg tudod etetni ezzel az orbitális baromsággal, de minket nem, nekünk más a véleményünk erről – folytatta aztán nyugodtabban. Edward Rosalie felé fordult, de bizonyára megakadt a tekintete a nappaliban lévő dobozokon és bőröndökön, legalábbis a kérdéséből erre következtettem.

– Készültök valahová? – Felvont szemöldökkel nézett vissza rám. – Csak mert ott vannak az én bőröndjeim is és egy doboz Edward felirattal. Mit terveztek? – nézett áthatóan, és tudtam, hogy a fejemben kutakodik egy árulkodó gondolat után.

– Visszaköltözünk Forksba – feleltem egyszerűen.

– Hogy mi? – mordult rám és felkelt a földről. – Nem, ezt nem engedem meg! Megegyeztünk, hogy nem megy vissza egyikünk sem! Nem hagyom, hogy visszamenjetek! – kelt ki teljesen magából.

– Nem az engedélyedet kértük, és teszünk arra, hogy mit engedsz meg és mit nem. Carlisle csak egyszerűen közölte veled, hogy megyünk és ennyi. Szó sem volt arról, hogy az engedélyed kell, vagy a jóváhagyásod – szólt nyugodtan Rosalie. – Ó, és csak, hogy tudd, velünk jössz te is – tette még hozzá, mintha ez csak egy jelentéktelen és apró információ lenne.

– Hát ez remek! – csapott a fiam dühösen a kanapé háttámlájának tetejére, ami a cseppet sem kicsi erőkifejtéstől beszakadt. – Veszek nektek új kanapét – pillantott fel a lépcső tetejére, ahol még mindig teljes létszámmal ott állt a Denali klán. – Megtennének, hogy magamra hagytok a családommal? – Igyekezett egészen normális, és látszólag nyugodt hangnemet megütni, hiszen ő is tisztában volt azzal, hogy sem a problémánkról, sem a mostani vita tárgyáról nem ők tehetnek. Eleazar aprót bólintott, majd mind eltűntek.

– Edward, kérlek, nyugodj meg! – szólalt meg az idáig csendben lévő Jasper.

– Jazznek igaza van, nyugodj meg, hogy mindent megbeszélhessünk – állt ki a férje mellett Alice.

– Te is átvertél engem, olyan vagy, mint ők – nézett egy pillanatra szemrehányóan Edward Alice-re, aztán elkapta róla a tekintetét. – Tehát, valaki elmagyarázná nekem részletesen ezt a remek ötletet? – kérdezte gúnyosan, majd lehuppant az imént tönkretett kanapéra.

– Visszamegyünk Forksba, és rendbe hozzuk az életünket. És beszélünk Bellával – vázolta nagy vonalakban a terveinket Esme, és átült Edward mellé. – Mióta nem vadásztál, kisfiam? – simított végig az Edward szemei alatt lévő sötét karikákon.

– Ez nem fontos – húzta el Esme kezét az arcától. – Ha jól értem, már pedig jól értem, akkor ez a hozzunk rendbe mindent, és legyünk megint egy nagy, boldog család dolog rám is vonatkozik. – Mindannyian helyeslően bólintottunk, Edward pedig felsóhajtott. – Hát én ebbe nem megyek bele. Nem fogom újra felforgatni Bella életét, és ti sem fogjátok – nézett rám keményen.

– Hoztam egy döntést, amibe rajtad kívül mindenki belement, tehát…

– Még te is? – pillantott kétkedően Rosalie-ra. – Hiszen te utálod Bellát – húzta el a száját.

– De ti szeretitek őt, ideje, hogy ne csak állandóan magamra gondoljak.

– Folytathatnám? – kérdeztem, de válaszra sem várva befejeztem imént elkezdett mondandómat: – Tehát mind visszamegyünk.

– Nem! – csattant fel Edward.

– Ezt úgy értsem, hogy ismét fellázadsz ellenem? – néztem rá, és csak egy pillanattal később fogtam fel, hogy mit is mondtam tulajdonképpen. Az arca eltorzult, és lehajtotta a fejét. Tudtam, hogy ezekkel a szavakkal eszébe jutattam az évtizedekkel ezelőtti lázadását, amikor is néhány évig külön élt tőlem és Esmétől, nem éppen vegetáriánus táplálkozási módot folytatva. – Bocsáss meg, én… én nem úgy gondoltam – mentegetőztem, ő pedig bólintott.

– De próbáljátok megérteni az én álláspontomat. Nem tehetjük ezt vele megint – temette kezeibe az arcát. – Nem rángathatjuk ismét az életünkbe. Normális életet kell élnie. Muszáj, hogy normális élete legyen.

– Már nem azért, de mikor volt Bellának normális élete? – horkant fel Rosalie, de szavaira senki sem reagált.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy induljunk – szólalt meg Emmett.

– De hát Edward nem akar jönni, és… – háborodott fel Alice.

– Bízzátok rám az öcsköst! Ti inkább hordjátok ki a kocsikba a cuccainkat, míg mi beszélgetünk – mondott Emmett egy nem is olyan jó ötletet.

Ha ő akarná meggyőzni valamiről, vagy rávenni valamire Edwardot, az nagy valószínűség szerint ellenkezőleg sülne el. Remélem, hogy a mondanivalójával nem üldözi el fiamat egyenesen Ausztráliáig. Edward aprót kuncogott a gondolataimon, ami engem is halvány mosolyra késztetett.

– Hallottátok a nagyfőnököt. Munkára fel, vámpírok. Cipekedjünk! – szóltam, majd megindultunk a bőröndök és dobozok felé. Szerencsére Eleazarék is segítettek, így hamar sikerült mindent az autókba pakolni.

(Edward szemszöge)

A családom tagjai a Denali klán segítségével elkezdték kihordani a csomagokat az autókba, de láttam, hogy az én dolgaimhoz még csak hozzá sem értek. Direkt! Minden cuccom ott volt, de tudtam, hogy ennek ellenére biztosra veszik, hogy én is velük tartok majd. Na, azt leshetik! Ebben a hülyeségben én nem veszek részt. Egyetlen szerelmemnek nyugodt, hétköznapi, unalmas életre van szüksége, tőlünk távol, de úgy látszik, a családom magasról tesz erre.

Vajon Bella ma hányszor fog megbotlani a saját lábában? – kalandoztak el a gondolataim. Megráztam a fejem, hogy elűzzem azon képzelgéseimet, hogy kedvesem bukdácsol, és újabb és újabb sérüléseket szerez, én meg nem vagyok ott, hogy még önmagától is megvédjem.

– Mit akarsz mondani? – kérdeztem Emmettől, hogy addig se gondoljak arra, hogy Bella talán a következő percekben fog megbotlani, amikor iskolába készülődik.

– Tudod jól, hogy mit akarok – nézett rám jelentőségteljesen.

– Öhm… talán perverz indokokkal akarsz rávenni, hogy veletek tartsak? – vontam fel a szemöldököm, ugyanis bátyám bizonyára így szeretne rábeszélni.

– Nem – sóhajtott nagyot. – Most rábeszélni, és nem lebeszélni akarlak, tehát a nyálas nyelvet kell használnom. A mellettetek töltött évtizedekben sajnos ilyet is sikerült elsajátítanom – fintorodott el. – De ha bárkinek is elmondod, hogy milyen puhány leszek a következő percekben, esküszöm a földbe foglak döngölni.

– Emmett, a házban mindenki hallani fogja, amiről beszélni fogunk – magyaráztam neki.

– Tudom, csak jól esett kimondani – vigyorgott rám, én meg csak égnek emeltem a tekintetemet.

– Kezdem elveszíteni a türelmemet, szóval rajta, halljam, hogy mit akarsz mondani.

– Rendben, tehát mondj egy okot, amiért nem akarsz velünk jönni! – változott meg az arckifejezése. Teljesen komoly lett, és ilyennek nem túl gyakran láttam az elmúlt évtizedekben.

– Hogy Bellának nyugodt élete lehessen és…

– Azt kértem, hogy okot mondj, és ne hülyeséget.

– Emmett! – mordultam rá, hogy félvállról vette az indokomat.

– Jobb lesz, ha más oldalról közelítjük meg a dolgokat – sóhajtott. – Felteszek néhány kérdést, amire igennel vagy nemmel kell válaszolnod. Vili?

– Oké – feleltem kelletlenül.

– Mondom igennel, vagy nemmel. Az oké egyikbe sem tartozik bele – ellenkezett.

– Emmett! – mordultam rá.

– Szereted Bellát?

– Igen – feleltem gondolkodás nélkül.

– Nagyon?

– Mindennél jobban.

– Mondom, hogy igennel vagy nemmel válaszolj. De akkor ezt igennek veszem – próbált komoly lenni, de végül csak elmosolyodott. – Hiányzik?

– Igen.

– A csókja, az ölelése és a huncut pillanataitok is hiányoznak? – nézett rám egy kaján vigyorral a képén.

– Nem voltak huncut pillanataink – ellenkeztem.

– Ez nem válasz – húzta el a száját, én meg fújtattam.

– Akkor igen, a válaszom erre is igen. Mintha nem tudnád.

– És szeretnéd újra megcsókolni, és a karjaidba zárni? Oké, most hányingerem lett magamtól – fűzte a végére a kommentárját, és elfintorodott.

– Igen – ismételtem.

– Szeretnéd, hogy az a Mike Newton nevezetű tag vagy egyéb más taknyos kölyök körülötte legyeskedjen?

– Nem! – mondtam összeszorított állkapoccsal, majd egy morgás tört fel a mellkasomból, amin Emmett jót mulatott.

– Utolsó kérdés. Ha szereted Bellát, és vele akarsz lenni, akkor mi a búbánatra vársz még? Irány Forks!

– Erre nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni – gondolkodtam el szemöldök ráncolva, bátyám meg szúrósan nézett rám, és legyintett.

– Gondolkodj el, öcskös. Bár én úgyis tudom, hogy jönni fogsz. De amiért ilyen fafejű és makacs vagy, az utat futva kell megtenned. Amolyan büntiként – rántotta meg a vállát. – Ott találkozunk Edward – veregette meg a vállam, majd felkelt a kanapéról, és az éppen megjelenő Jasperrel az én holmijaimat is kicipelték. Még hallottam, ahogyan kiadja az utasításokat: – Alice a Volvóval, Jasper az Aston Martinnal megy, az öcskös meg majd lohol utánunk – nevetett fel gonoszan a végén, majd az autók sorra hagyták el a garázst, és elindultak Forks felé.

– Annak ellenére, hogy nem csak baráti érzelmeket táplálok irántad, szerintem igaza van a családodnak, és vissza kellene térned Bellához – hallottam egy hangot a hátam mögül.

– Köszönöm, Tanya – fordultam felé. – Azt hiszem, hogy járok egyet.

– Már nem jössz vissza, ebben biztos vagyok. Szóval, viszlát, Edward – jött oda és megpuszilta az arcomat. Felkeltem a kanapéról, és az ajtóhoz sétáltam.

Mielőtt kiléptem volna a házból, még intéztem mindannyiukhoz egy mondatot: – Holnap érkezik az új kanapé. – Hallottam, ahogy felkuncogtak, majd belevetettem magam az erdőbe.

A fák között sétálgattam, és elgondolkoztam a lehetőségeimen, ha esetleg visszamennék Forksba:

1. Bella elküld a pokolba.

2. Bella és az új szerelme – mert bizonyára már nem szeret, és talált egy kedves fiút, aki boldoggá teszi – elküld a pokolba.

3. Bella megbocsát.

Mindent összevetve egyharmad esélyem van a boldogságra, de még ez is több, mint amit érdemelnék, és kétharmad az esélyem, hogy belehalok a fájdalomba – annak ellenére, hogy már technikailag halott vagyok. Természetesen teljesen jogos lenne, ha szerelmem azt mondaná, hogy nem akar többé látni, én mégis belepusztulnék.

Bár azt akartam, hogy találjon magának valakit, mégis akaratlanul szorultak ökölbe a kezeim, amint arra gondoltam, hogy valaki más csókolja a puha ajkait, hogy más karolja át tökéletes, karcsú testét. De a legborzasztóbb gondolatom az volt, hogy más megadhatná neki azt, amire minden korabeli lány vágyik, a szeretkezés örömét. Miért is akarna velem lenni, hogyha én ezt nem adhatom meg neki? Vagy talán mégis? Nem, nem, ez őrültség! Ha meg is bocsátana, akkor sem szeretkezhetnék vele, hiszen csak egy rossz mozdulattal megölhetném őt. Így is vigyáznom kellett rá minden pillanatban, nehogy porrá zúzzam karcsú testét, és ha olyan közel lennénk egymáshoz, tudom, hogy az az ő halálához vezetne. De ebben a pillanatban egy apró csókkal is beérném, és nem vágynék többre csak, hogy gyengéden átöleljem, de én biztos nem hiányzom neki.

Viszont a látomások, amiket Alice osztott meg velem. Látszik, hogy szenved. Lehet, hogy mégis hiányzom neki. A gondolatra, hogy szüksége van rám, önkéntelenül vittek a lábaim, és vámpírsebességgel indultam Forks felé. De néhány lépés után parancsoltam a lábaimnak, és megtorpantam. Talán csak megpróbálom elhitetni magammal, hogy hiányzok neki, és valójában a látomásokban más miatt volt szomorú. És, ha mégsem? Ha tényleg miattam volt olyan letört? Talán, amiért olyan dolgokat mondtam neki az erdőben? Te jó ég! Hogy hazudhattam neki azt a képtelenséget, hogy ő nem jó nekem? Hiszen mindig hitetlenkedett, hogy mit láthatok benne, ami miatt szeretem. És én a legnagyobb kételyeit váltottam valóra, amikor hazudtam neki.

A következő pillanatban aztán már Emmett utolsó kérdése visszhangzott a fejemben: „Ha szereted Bellát, és vele akarsz lenni, akkor mi a búbánatra vársz még?” Tényleg, mire várok? Jóvá kell tennem a hibáimat, amiket elkövettem, és meg kell próbálnom visszaszerezni Bellát és a szerelmét. Sikerülnie kell, mert nélküle nincs értelme a létezésemnek.

Halvány mosollyal az ajkaimon iramodtam neki a hosszú útnak, mindvégig az lebegett a szemeim előtt, hogy hamarosan láthatom szív alakú arcát, csodálatos csokoládébarna szemeit, és érezhetem vérének édesen kínzó illatát.

Élveztem, ahogyan a szél az arcomba vágott, és ahogyan suhant mellettem a táj. Alig vártam, hogy újra Forksban legyek, ezért a lehető leggyorsabban futottam, de még így is jó néhány órába telt, mire régi házunkhoz értem. Legszívesebben először Bellához rohantam volna, de ilyen ramaty állapotban nem állíthatok be hozzá. Mielőtt viszontlátom őt, rendbe kell szednem magam. A családom még nem volt ott a háznál, ezért leültem a lépcsőre és vártam, hogy ők is megérkezzenek. Talán órák is elteltek, mire végre megláttam Carlisle autóját, amiben ő és Esme ült. Aztán feltűnt Rosalie és Emmett autója is, majd a sort a Volvóm és az Aston Martinom zárta. Mindannyian kipattantak a kocsikból, arcukon széles mosollyal. Emmett amolyan „én megmondtam, hogy te is jönni fogsz” pillantással jutalmazott, mire én csak megforgattam a szemeimet.

– Na, végre, hogy ideértetek. Órák óta rátok várok – szólaltam meg.

A családom felnevetett, és én is elmosolyodtam.

Akkor még nem tudtam, hogy Bella nem úgy reagál majd a visszatérésünkre, mint hittük volna, különben biztos nem lett volna kedvünk mosolyogni…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés